Mennyi hetven esztendő? Sok vagy kevés? Történeti, még inkább kozmikus méretekben nézve jóformán semmi. Csakhogy az embernek többé-kevésbé ez az egy hetven éve van; ezzel kell gazdálkodnia, ezt kell kihasználnia, ha akarja és ha tudja. Az enyém nem volt unalmas. Sokat dolgoztam, sok mindennel foglalkoztam, néha nem is sikertelenül. A Zeneakadémián előbb a zenetudományi, majd a zongora művészképző szakon szereztem diplomát. Mindkettőt szerettem. Az előbbin kiváló mesterek tanítottak, de mégis, hiányzott az aktív muzsikálás perspektívája. A másikon meg arra jöttem rá, hogy nem lennék képes egy életen át naponta sok órát gyakorolni egy-egy koncert kedvéért. Általában az új, feltáratlan területek érdekeltek, és jobban szerettem a dolgokat sok irányból, komplex módon megközelíteni, mint egyetlen oldalról.
Bárdos Lajos, akitől talán a legtöbbet tanultam, irányította figyelmemet a rögtönzésre, a kötött és kötetlen zenei elemek komplementer viszonya kapcsán. Innét jutottam el a jazzhez, a jelenkor izgalmas improvizációs művészetéhez, s kezdtem vele intenzíven foglalkozni. A XX. század szélsőséges politikai rendszerei tiltották a műfajt. Ráadásul Hitler és Sztálin ostoba indokai feltűnően hasonlítottak egymásra. Azután, a hatvanas évtized elején, az enyhülés idejében a jazz, más, eddig tiltott művészeti irányzatokkal együtt átkerült a „tűrt” kategóriába. Ekkor derült ki, hogy a közönség és a szakma nagy része egyáltalán nem ismeri a műfajt, különösen annak artisztikusabb, modern vonulatát – honnan is ismerte volna? –, s a jazzt rendre összetéveszti a kommersz tánczenével. Itt volt az ideje, hogy néhány muzsikus társammal meg Pernye András zenetörténész barátommal nekilássunk a felvilágosító, ismertető, propagáló munkának.
Cikkeket, tanulmányokat írtunk, előadásokat tartottunk a rádióban és másutt. Megalapítottam a Qualiton együttest, s elkészítettük az első modern jazzlemezt, amely egyben egy ilyen jellegű lemezsorozat kezdetét jelentette. Egy évvel Pernye könyve után, 1965-ben megjelent részletes szakkönyvem (Jazz – Történet, elmélet, gyakorlat), melynek harmadik kiadása most van előkészületben. S amire máig büszke vagyok: még ugyanebben az évben sikerült a Bartók konzervatóriumban jazztanszakot létesíteni, melynek évtizedekig a vezetője és tanára voltam, s amely ’90-ben zeneakadémiai tanszékké alakult át. Annak idején a tanszak valóságos frontáttörést jelentett: a műfaj először kapott helyet az állami zeneoktatásban. A mai aktív jazzmuzsikusaink java része itt tanult, és ugyanez vonatkozik a tanárokra is, akik az időközben országosan elterjedt jazzoktatásban vesznek részt.
Hogy azóta mi történt, az csak vázlatosan foglalható össze. A magam módján, párhuzamosan több területen végeztem a munkámat. Együtteseket vezettem, melyekkel rendszeresen koncerteztem külföldön és itthon. Komponáltam kisebb és nagyobb lélegzetű darabokat, köztük szimfonikus jazzműveket. Rendkívül érdekeltek a társművészetekkel való kapcsolat-lehetőségek: írtam tánckompozíciókat balett- és pantomimegyütteseknek, színházi kísérőzenét, valamint számos filmzenét. Rendszeresen publikáltam pedagógiai, zeneelméleti és kritikai cikkeket, és szerkesztettem a Jazz című periodikát. A már említett mellett írtam más könyveket is, s nemrégen jelent meg a klasszikus zeneoktatásban is alkalmazható kottasorozatom, A rögtönzés világa.
Az utóbbi években egyre inkább foglalkoztat a kreativitásfejlesztő, alternatív művészetoktatás. Napjainkban jó néhány értékes, rokon szellemű módszer, irányzat létezik, melynek itthoni helyzete meglehetősen izolált. Szükségesnek láttam ezeket egy közös alkotóműhelyben reflektorfénybe állítani és továbbfejleszteni. Így jutottam el a Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézet gondolatához, amit 1993-ban Tatabányán sikerült is megvalósítani. Az alapelv helyességében máig is hiszek: megmutatni külföldnek a magyar művészetoktatás eredményeit és megismertetni a hazai pedagógustársadalommal a nálunk kevésbé ismert, külföldi progresszív törekvéseket és módszereket. Az állandó financiális és egyéb gondok miatt azonban idáig nem sikerült megfelelően kibontakoztatni az intézet működését.
A fenti munkásság szükségszerű kiegészítéseként bizonyos művészet- és oktatásszervezési feladatokat is vállaltam. Foglalkoztam oktatási ügyekkel a Nemzetközi Jazz Föderáció elnökségében, s részt vettem a Magyar Zeneművészek Szövetségének a munkájában. 1990-ben megalakult a Magyar Jazz Szövetség, amely első elnökéül választott. Emellett jelenleg a Zenetanárok Társaságának az elnökségében is dolgozom.
Az, hogy szakmailag mi volt helyes és mi helytelen, mit kellett volna esetleg másképp csinálni, őszintén szólva ma már alig foglalkoztat. Inkább azon gondolkodom, hogy mit szeretnék még elvégezni, ha marad rá időm és energiám. Ami ezenkívül még foglalkoztat, pontosabban folyamatosan irritál, az a politika, amely alapvetően befolyásolta pályámat és megkeserítette legtöbbünk életét. Számomra azok a politikai színterek rokonszenvesek, ahol hatalmi manipulációkra egyáltalán nincsen mód, ahol a politikus egyszerű köztisztviselő, akinek a nevét is alig ismerik. Van ilyen: a skandináv országokban vagy Svájcban magam tapasztaltam. Persze tudom, hogy mindez a társadalom morális fejlettségének, általános kultúrájának a függvénye.
A civilizációs problémáktól sem tudom függetleníteni magamat. A gondok és veszélyek közismertek, hiszen a tudósok és mások elég régóta verik félre a harangokat. A veszélyek méreteihez képest azonban nagyon kevés történik ezen a téren, amiben szintén ludas a politika. De itt másról is szó van: az emberiség pszichés fejlődése messze elmaradt az általa létrehozott technikai civilizációtól. Nagy kérdés, hogy képesek leszünk-e rövid távú érdekeinkről lemondva valamilyen világméretű összefogásra. Ebben a vonatkozásban is elmondható, hogy a földtörténeti évmilliárdokhoz képest egy civilizációnyi időszak jóformán semmiség. De hasonlóan az én generációm hetven évéhez, a ma emberének is csak ez az egy civilizáció adatott meg. Ezt kellene megmenteni, amíg még lehet.
