A Mester és a marharépa

Uhrin Benedek dimenziói

    Változnak az idők. Virtuális világban élünk. Manapság elegendő lecsücsülni a számítógép képernyője elé, egyik kezünkben az egérrel, a másikban egy kólával (mely állítólag marharépából készül, s így maga is virtuális ital), és máris a tutiság kellős közepébe csöppenünk. Ha úgy tetszik, egyik pillanatban az amerikai kongresszusi könyvtár köteteiben lapozgathatunk, a másikban a pornóipar legfrissebb opusaiban turkálhatunk. A harmadikban, mondjuk, letölthetjük Mozart összes művét egyetlen tenyérnyi műanyaglapocskára. Kész csoda, hogy a Zeneakadémia előadóművészei nem playbackről, egy diszk segítségével adnak koncertet, mint ahogy az manapság a szórakoztatóiparban dívik.
    Virtuális valóság, változó idők. Nem lehet kétszer ugyanabba a valóságba lépni. Virtuális a kenyér, amit eszünk, de a tudás is, amellyel a műkenyeret kitaláljuk. Virtuális érzelmi életet él a társadalom legvirtuálisabb értelmisége a globális keyboardon. De minden virtuális dolgok közt a legvirtuálisabb a siker. Írva vagyon: aki számítógépet vesz a kezébe, az számítógép által vész el. A siker manapság kiszámítható, és bár nem esztétikai kategória, pénz által szentesített világunkban az első és legfontosabb mérték. Magyarul: ha a pénz úgy akarja, bárkiből lehet bármi.
    Pedig sokáig azt hittük, a siker a tehetség és a felkészültség találkozása a szerencsével. A szenvedélyesebbek még azt is tudni vélték, hogy ha a Jóisten szeret valakit, akkor megbízza valami feladattal. Ráadásképp ellátja a végrehajtáshoz szükséges bőséges tudással. Manapság, amikor a múlt sem a régi, a Teremtőnek is gondja lehet a virtuális világgal, mert a gépezet mintha csikorogni látszana.
    Vegyünk egy egyszerű példát. Mondjuk, itt van Uhrin Benedek. Hallották már a nevét? Nem? Ugyan már, neki van az a cuki kutyás klipje, amiben olyan szépen ugat az a dús idomú nő. Ugye, így mindjárt megvan! No, hát ő az, akit nemes egyszerűséggel csak „Mesternek” neveznek a hívei. Nyilván csak azért, mert a „Király” ugyebár már foglalt. Azért mondjuk el a tudatlanok kedvéért, kiről is van szó. Uhrin Benedeket ugyanis minden kétséget kizáróan szereti a Jóisten. Képzeljék csak el: egy nyolcvan felé járó bácsi egyszer csak kiáll a színpadra saját dalaival, hirtelen országosan ismert sztár lesz, lemezei, kazettája, könyve jelenik meg, filmfőszerepre kérik fel, és ő közben fáradhatatlanul járja az országot, nagy sikerű koncerteket ad, a fiatalok úgy imádják, mint egyetlen gitárhősüket sem. Ez azért példátlan a magyar könnyűzenében! Non plus ultra: még a Dáridóba is meghívják! A „Mester” fellépései különleges ínyencségnek számítanak a lassan európai hírű Pepsi-sziget rendezvényein; koncertjei nemhogy telt házasak, de a kívül rekedtek számára felállított fal nagyságú kivetítők szolgáltatnak virtuális kielégülést.
    Engem otthon még arra tanítottak, hogy tiszteljem az időseket, és nem csak virtuálisan. De én most fellázadok! Virtuálisan! Voltak önök már Uhrin-koncerten? Olvasták a könyvét? Hallották a „Mester” valamelyik CD-jét? Nem? Én ezennel töredelmesen beismerem, hogy végighallgattam eddig megjelent két CD-jének anyagát, és hősiesen megpróbáltam belehallgatni műsoros kazettájába is. Kedves Benedek bácsi, ha netán találkoznánk valahol, felhatalmazom, hogy nyugodtan felpofozhat, de én akkor is, és virtuálisan kimondom: borzasztó volt! Az élményt, amelyet a Már gyermekkoromban gyötört a gondolat és a Csak veled tudnék boldog lenni című lemezeinek meghallgatása jelentett, legvelősebben úgy jellemezhetném, mint a halmozottan hátrányos tehetség és a törekvés találkozása miszter biznisszel a műtőasztalon. Uhrin Benedeket hiába szereti a Jóisten, ha egyszer elfelejtette felvértezni énekhanggal, ritmusérzékkel, a verselés és a prozódia alapvető ismeretével, mondanivalóval, továbbá minden olyan tálentummal, amely a világ elé való kiálláshoz és megmérettetéshez szükségeltetik. Tornyok omlanak a mélybe, fegyverben állnak vallások és eszmék, és egy 79 éves embernek ennyi a véleménye a világról?
    Nagy dolog, mondhatná bárki – az összes hazai sztárzenekar ugyanerről a semmiről pöntyög. Bocsánatot kérek, én eddig azt hittem, hogy közel a nyolcvanhoz egy emberben össze tud gyűlni annyi bölcsesség, letisztult józanság és annyi humor, amennyi képes megtölteni egy pizzaméretű laptopot is. Vagy mégsem?
    Nem állhatom meg, hogy ne idézzek a két lemez költői mélységeiből. Hogyaszongya: „Vihar ellen nagyon nehéz mentséget találni.” (Hát ez már egyszer biztos.) „Az éj sötétje elszá-á-á-állt, fényesség vett körül. / Szép leány jött elém a bárányfelhők közül. / Ruhája szép. Csillogó arca rám mosolygott. / Bizakodtam, hogy nékem csókokat is hozott.” És ha mindez még nem volna elég: „Úgy érzem, megszeressük egymást és boldogok leszünk.”
    Puff, talált, süllyedt! Ahhoz képest, hogy a „Mester” egy korábbi nyilatkozatában a nyelvtant nevezte meg kedvenc tantárgyaként, nem is olyan rossz. Mi lett volna, ha utálja? Az tény, hogy a két CD tematikája nagyjából ugyanaz: a szerelem. Szerelem kisvirág és méhecske között, kis patak és a virágok között, vagy egyszerűen csak a kutyák között. No és persze a „Mester” és a nők között, bár ez utóbbi téma megfogalmazása igen fiatalos, mondhatni fickósan frivol: itt van példaként a Csúcsforgalomban című dal. Mindjárt az első sorokból kiderül, hogy „Csúcsforgalomban utazni jó, ismerkedésre kitűnő alkalom” (ne rontsuk már el egy rím kedvéért a frappáns mondanivalót). Dalunk főhőse, maga a „Mester”, csúcsforgalomban utaztában megismerkedik egy lánnyal, mindjárt belészeret, és ott melegében meg is beszélnek egy randevút. Ám az esti légyottra a lány inkább egy barátnőjét küldi el, de ez sem lehet akadály; a „Mester” neki is szerelmet vall, vallomását ekképp megkoronázva: „Töltsük együtt ezt az éjszakát.” Mire a lány: „Pardon, fiú, elnézését kérem! Én magát még nem is ismerem! Jó éjt!” (Balra el, függöny.)
    Folytatva a szemezgetést, álljon itt egy példa egy ősrégi polémia forradalmian frappáns megfogalmazásaként: „A tavasz-nyár sok szépet kínál. / Csak az a baj, hogy gyorsan elszáll. / Fut az idő, soha meg nem áll.”
    Ilyen és hasonló emelkedett bölcsességek gyakran fordultak elő nővérem általános iskolai osztálytársnőinek kapcsos emlékkönyveiben, a gyermeki lélek ötvenes-hatvanas esztendőkbeli markáns lenyomataként. Amúgy ez a falvédőfelirat bölcsesség plusz emlékkönyvi negédesség, párosulva a templomi kántálás és a mekegés egészséges keverékével, mindvégig meghatározzák a két CD anyagának szellemi és verbális zsánerét. Mindezek fényében külön elismerés illeti Jezerniczky Csabát a hangszerelésekért. Ő képes volt a zenei és szövegbeli virtualitásnak ebből a merészen átsületlen masszájából elfogadható, helyenként kitűnő anyagot varázsolni. Személyes bánatom e tekintetben mindössze annyi, hogy az általam hallott két és fél anyag egyetlen árva szintetizátorra íródott, és túl azon, hogy a szintetizátor nem hangszer, egy zeneanyag igényességét és mondanivalóját egyaránt kifejezi a hangszerelés és a szövegek összhangja, ha úgy tetszik, egyfajta esztétikai mértékkel való mérhetőség. Ez utóbbinak esélyt sem adott az alkotó.
    Uhrin Benedek, a „Mester”, legényként moziszínésznek készült, de „csak” a virágkertészetig vitte. Régi álma valósul meg napjainkban, amikor Dobray György filmjében, a Szerelem utolsó vérigben Jászai Joli nénivel főszerepet játszhat. A film nyilván óriási siker lesz, ahogy nyilván több betétdala is, amelyet nyilván a „Mester” fog énekelni. Mélyen megemelem a kalapom Benedek bácsi előtt, aki töretlen akarattal és kitartással, mindvégig nagy-nagy hittel kergette, és végül utolérte ifjúkori álmait. Nyolcvanesztendősen is fiatalabbként, mint sokunk. Telibe találta az ezredforduló Miki egéren és „Mekkdonaldz”-on felnőtt, Extasyn és Rambó-ötön nevelkedett diszkónemzedékének virtuális szépérzékét. Talán nem véletlenül mikrovilágot csempészett a mikrocsipek mellé, ahol minden kicsi: a kis virág, a kis patak, a kisleány, a kis levél és a kiskutya is. Ebben a parányi léptékű univerzumban – mint az egyik dalában el is hangzik – az idő is kicsi. Olyan kicsi, mint egy ember.
    És még valami. Önmagában az a tény, hogy Uhrin Benedek egyáltalán nyilvánosságot kapott, szinte példátlan! A kereskedelmi média kultúrjúgendjei 25 év fölött a kamerák közelébe sem engednek eleven embert. (Mesélik, hogy amikor Katona Klári megkeresett egy ismerős tévétársaságot, kicsit népszerűsíteni legújabb CD-jét, páros lábbal hajították ki, mondván: nagymamákkal nem foglalkoznak.)
    Sokan azt beszélik, hogy a „Mestert” cikiből sztárolják. Egyáltalán nem kizárt. Az „Uhrin-jelenség”, ha úgy tetszik, egy új időszámítás kezdete lehet a médiában is; had’ tudja mindenki, ki az úr a házban!
    Valamikor a „művész” szó ismeretlen volt. Leonardót mesternek szólították, és a nagy zenészeket manapság is „maestró”-nak illik tisztelni. Így hát mi, mint a virtuális újvilág polgárai, tiszteljük a virtuális siker virtuális mesterében a „Mestert”.
    De ne lépjünk kétszer a CD-jébe!

Bocskai István