„A lélek mélységei”

Belga szimbolisták a Szépművészeti Múzeumban

    Ritka csemege ez a kiállítás, s az egy teremmel arrébb rendezett századfordulós grafikai tárlattal együtt szép keresztmetszetet ad a választott korszakról.
    A szimbolizmus a kiállítás címe ellenére nem annyira a lélek húrjait pendíti meg, mint inkább szellemünket hozza mozgásba, amely baudelaire-i kapcsolatok után kutat: mind a teremben egymásra rímelő motívumok, mind a művek és a kor költészete – Mallarmé, Baudelaire, Verlaine lírája – között.
    A legelső benyomás: e festészet hidegsége. A sok mezítelen test mind szoborszerű, önmagán túlmutató mallarméi Ideál. Az arcok kemények, merevek, az erős állak a preraffaelitákat juttatják eszünkbe. Emile Fabry képén Ádám és Éva vészjóslóan néznek szembe velünk. Ugyancsak Fabry műve Az élet fonala, itt a markáns arcvonások ráadásul profilból látszanak. A nőalakok tekintete fenyegető, golyvásan dülledt. A keskeny, megnyúlt arcok valamiféle expresszivitás felé mutatnak. Hasonlóan expresszív hatást keltenek – a merevséggel furcsa, paradox összhangban – a néha túlzó gesztusok. Valótlanul kibicsaklott nyakat látunk Fabry Prométheusz és Pygmalion című képén, de ugyanígy kókad le az áldozatok nyaka – akár egy hervadt virágé – Henry de Groux Kirké című festményén. Expresszivitás és szoborszerű merevség sajátosan egyesül Georges Minne szobrain. A testek nála ugyanolyan fájdalmasan soványak, mint Az élet fonalán. A tékozló fiún két test fonódik össze „egyetlen múmiává” (Mallarmé). Ez az egymásra tapadás azonban se nem függőleges, se nem vízszintes, hanem ferde szögű; a két test már rég elvesztette közös egyensúlyát, s épp zuhanóban van (lehet). Minne grafitrajzain is ilyen szimbiotikus kettősöket látunk, jobbára anyát gyermekével.
    A szobormerev aktok többnyire egynemű kék vagy zöld háttér előtt állnak, melyet titokzatos derengés hat át. Nemritkán lebegő leplek vagy áramló vonalak csíkozzák őket, s oldódnak fel a környezetben, mint például Constant Montald több képén (Leány akt, Három grácia). Henry de Groux-nál a mezítelen test élesen elüt környezetétől éles kontúrjaival. Mivel többnyire nő, haja már hosszan körbeússza (Senta, A kísértethajó, Kirké). Ezekről az áradó, áramló női hajakról eszembe jut Baudelaire A haj című verse, melynek most csak az első szakaszát írom ide:

Óh, gyapjú! Mely buján gyűrűz a nyakra rengvén!
Óh, fürtök! illatok! rest súllyal reszketők!
Óh, mámor! E hajat, az alkóv esti enyhén,
emlékrajt kelteni, mely szunnyad benne renyhén,
ím légbe lengetem, mint drága keszkenőt!

    De éppen Mallarmé is írt verset a hajfürtről. Hajleplek olvadnak át a levegőbe William Degouve de Nuncques A szeretők című képén is. A művész pávás erdei tájképe (Pávák) ezen a kiállításon nem, csak a Brüsszeli Szépművészeti Múzeumban látható; itt a három kék csodamadár szárnya legyezőként terül szét, hasonló ívben, mint a fenyőgallyak seprűje. A sűrű zöld mögül halványzöld pirkadat csíkja kandikál elő rejtelmesen. Nuncques kedveli a titokzatos növényi burjánzást. A leprás erdő, A titokzatos erdő: már a címei is beszédesek. Valamiféle lélekerdő fái ezek, s inkább hasonlítanak göcsörtös erekre-idegekre, mint fákra. Megint csak egy idézet – Verlaine Az erdőben című verséből – kívánkozik ide:

Mások – ártatlanok vagy jobb szóval puhányok –
az erdőn csak üde szellőt, langy illatot
lelnek s andalító varázst. Be boldogok!
Misztikus révület riadt prédái mások.

Nem nyugszanak soha e lombok, mint a hullám,
S róluk fekete csend zuhog s még feketébb
Nagy árnyak, s az egész zord, baljós sűrűség
Gonosz s mélyreható irtózattal borul rám.

    Henry de Groux fura kísértethadairól már beszéltünk, amelyek növényi, megdőlt nyújtózással veszik körül a központi, magányos, mezítelen nőalakot (A menyasszony kísérete). Félicien Rops szénrajzain pokolfajzatok kísértenek: például Konkolyt vető Sátán. A Bálványon ruhátlan nő fonódik rá egy szoborra, ami Minne szimbiotikus kettőseit juttatja eszünkbe. Érdekes két másik művük hasonlósága is. A karmazsinvörös függöny, Rops grafikája egy nő árnyát láttatja egy függönyön, maga a test körvonala – üres váza azonban kihajol a függöny síkjából, és bedől a térbe. Van Minnének is egy szénrajza – Őrködés –, amelyen a fal síkjából válik ki egy rebbenően átlátszó, idős szellemnő, Mallarmé „sápadt, szent leánya”.
    Ami azt illeti, párkákból is bőven van kínálat a kiállításon. Léon Frédéric A párka című festményén egy csontvázzá aszott idős nő áll szemben velünk, megint csak szobormereven, körülötte barokkosan kavargó, érett női testek (tán az eddigiekből is kitűnt, hogy a szimbolizmust jószerével az Évák foglalkoztatják, s csak ritkán az Ádámok). Charles Doudelet képén – Az élet fonalát tartó három nővér – négy sötét árny térdel háttal nekünk. Érdekes hasonlóságot mutatnak e sötét, ijesztő párkákkal Xavier Mellery beginái is. A fehér főkötős apácák kísértetként suhannak a zord, sötét folyosókon. Mellery fogékony a tárgyak intimitására, ismerősségére, ami illik is a szénrajz műfajához: A tárgyak élete. Meghitt szobabelsőiben azonban különös árnyak imbolyognak. A Kötő nő a falhoz simul, mellette szorosan groteszk, démoni, nagy fülű árnya.
    Fernard Khnopff másságával tüntet. Az ő nőalakjai derengően titokzatosak, s a krétával megrajzolt arcok légiessége hasonló háttérben oldódik fel. A Vörös ajkakon a haj már maga is derengő éter. A Szívem a múltat siratja „tükrös egei” (Mallarmé) előtt egy profilban láttatott női arc csókolja önmaga tükörképét. Női Narkisszosz. A tükör kerekdedségét a hátul húzódó híd íve ismétli. Ezt is önmaga tükörképe {!) egészíti ki a folyón, mely azonban nem válik el a levegőtől, hanem mintegy egybeolvad vele. Khnopffról tudnunk kell, hogy az ugyancsak a kiállításon szereplő Jean Delville-lel együtt tagja volt a Rózsakeresztesek Testvériségének.
    Mítosz, „léthei vizek”, a múlt hősei, páncélos vitézei és várúrnői, historizálás, titokzatosság. Bolyongás a „jelképek erdejében”. Rideg idegenség és éterin derengő szépség. Szoborszerű merevség és modern expresszivitás. Ennyit kaptunk mutatóban a belga szimbolistákból.

Béresi Csilla