„Itt füst van, távozom…”

Történetek költészet és valóság határvidékén

    Súlyok és ellensúlyok harmóniája adja Rába György Remények és csalódások című novelláskötetének egységét: az Idegen az idegenek között, az Egy király a sivatagban, valamint a Szerepcsere című novellák hordozzák az elsőt, míg a nyomatékot a Daliás idők és A rontás című adja. A műfaj az életműben új, de a helyzetek, a szereplők, cselekedeteik és motivációik nagyon is ismerősek; itt élnek köztünk még, bár már csak közeli emlékként; utánuk mi, akiknek fülébe csengnek szavaik, bőrünkön éreztük elkötelezett jelenlétüket; s a nálunk is fiatalabbak, nekik a közelmúlt valósága csak karriert lehúzó ballaszt. Ily módon igazság, s az annak kikiáltott előzmények nélküli tudat különbségtétel híján, szétválaszthatatlanul maradhatna fenn végleg. Jól van-e így?
    Kilenc novella ez a vékonyka kötet. Hatásukat nem erősíti formabontás, befogadásukat nem segíti vaskosra duzzadt élet-anyag. Nem „modern” hát sem egyik, sem a másik. Akarva nem; ahogy Babits Mihály sem volt az, bár a régi formák köntöse alatt a gondolat súlyával lett modernebb, mint e szót kiáltozó kora.
    A gyűjtemény szerkezete az emberi élet múlását követi, bár az elbeszélőt az életút egy-egy eseményének felidézésével nem a vallomás, az önigazolás vágya vezeti, nem saját tetteinek indítékait nyomozza; a novellák központjában exponáltan a külvilág áll. Az a környezet, amelyet ugyan az élet csomópontjainak megragadásával lehet átfogóan bemutatni, ámde mégis az ember belső fejlődése adja legpontosabb lenyomatait.
    Nehéz annak a lét, aki, már előzetesen, mielőtt még bármit tenne vagy mondana, folyamatos állásfoglalásra kényszeríti azokat, akikkel kapcsolatban áll. Aki közösségi ugyan – mert hiszen mi más is lehetne morál s etika barátja –, de azt a közösséget maga kívánja megválasztani. A kihívó különbözéshez nem kell stigma, elég annyi, hogy az ember egy kissé más legyen, mint az a garnitúra, akik között létezni kényszerül – ilyenek Rába György novelláinak központi alakjai. Vagy inkább alakja, hiszen a második és a nyolcadik történet kivételével egy világszemléletre fűzhető fel minden centrális szereplő, függetlenül attól, hogy az elbeszélő első, avagy harmadik személyű-e. Utóbbit egyébként a témából következő távolságtartás, illetve – más novellákban bizonyos szerepjáték is indokolja. Álarcos – és egyben fikciós – történetek olvashatók e lapokon, amelyek azt a bizonyos másságot megformálásuk okán is hordozzák; időkezelésük sem a históriai sorrendet, hanem az emlékezés egy pontból kiinduló és oda visszaérkező kalandját mutatja be. De miben áll a személyiség mélyén búvó másság? Talán a haj színében vagy a korán megmutatkozó nyelvi fantáziában. A családon belüli magányban, a szülői szeretet relativitásában és korlátaiban. Abban, ahogy a háborúra készülő országban, amely ettől várja égető társadalmi és politikai bajaira a megoldást, egy kamasz antimilitarista eszmék igézetében elutasítja egy uszító szellemű lap megrendelését. S a vesztett háború után, amikor ugyanazokat a bajokat a kollektív szegénység kényszere és a távoli jövőbe transzponált jólét reménye (és hazugsága) feledtette volna el, az uniformalizált egyhangúság helyett a még nagyobb lemondásban, amely azonban egy képzőművészeti gyűjteményen keresztül mégis a kultúrára épülő polgári életmód továbbélését biztosította. Abban, ahogy a főhős a langyosuló szorítás eszmeiségének követése helyett több örömet talál női bájak feltérképezésében. S az egész életet átfogóan: ahogy a mértékkel élő ember nem hajlandó részt venni a mindent és mindenkit örökre megrontó szövevényes kapcsolatok hálójában, amely túlél minden társadalmi változást.
    Másfelől, az ábrázolást tekintve, a hely, az idő és az érzelmi beállítottság különleges árnyalatai jellemzik Rába György elbeszéléseit: mintha hősei egy ismeretlen Magyarország történelmét vetítenék elénk. E haza polgárai fájdalmas emlékeket őrizt/nek magukban sokféle eredetű megfosztottságukról és folyamatos megalázásukról, – szemben annak az országnak a lakóival, akik ugyanabban a nincstelenségben is képesek voltak egyenlőségről szónokolni és az egyenlőtlenség fura javaival élni: más oldalakat írtak a helyükről kiszorítottak és másokat a helyeket elfoglalók. Pedig egykor, nem is sokkal korábban, az önmagát túlélő, hierarchia-elvű társadalom helyett mindannyian a szabadságot középponttá emelő demokráciát kívánták. Csak a szándék volt más, s ami egyesek előtt végcélnak tűnt, azt az éberek a stratégia részének tekintették. Ámde itt elégtételt, ha még jogos is, és gyors felemelkedést ígérni csupán úgy lehet, ha mástól elveszi a (nem feltétlenül politikai) hatalom, amivel kiemeltjein segíteni akar. S ha egy elavultnak mondott társadalmi struktúra erőszakos megtörését lehet is indokolni, a kíméletlenséget mégis csak az igazolhatja, ha az eredmény az igazságosság irányába mutat. Nem, nem a felemelkedés korábban nem sejtett lehetősége a baj, hanem az, hogy az előbbrejutottak azonnal különleges, kétarcú amnézia rabjaivá lesznek. Feledik azt, ahonnan jöttek, s nem értik meg, ahová értek. Mit lehet mondani arról a tettről, amely megsemmisít valamit, majd más téglákból létrehozza ugyanazt?
    Költészet és valóság határvidékén játszódnak ezek az elbeszélések, s egymásba áttűnésük nemegyszer próba elé állítja az olvasót: miből is áll a valóság? S hogyan lehet meggyőző képét adni?
    A szerző válaszát például A puska részei című novellában lehet tetten érni. Tudvalévő, hogy Vajthó László Magyar Irodalmi Ritkaságok elnevezésű sorozatában több Bessenyei-művet is közölt, így a Magyarországnak törvényes állása címűt is, két részben. A második előszava így fejeződik be: „a másolat és az eredeti gondos egybevetésével sajtó alá rendezte Rába György és Sedlmayer László VII. B. o. tanuló.” A dátum 1941. június 29, az előszó írója Pálfi János egyetemi magántanár, a Berzsenyi Dániel gimnázium igazgatója. Ezzel szemben az elbeszélés központi alakjának nevét levették büntetésből az általa írt Bessenyei-értekezés előszava alól, az igazgatót Péterfynek hívják, aki „egyiptológiából egyetemi magántanár”, a szerkesztőtárs neve pedig Salzmayerként tér vissza a mellette tanúskodó osztálytársak között. Az eltérés talán hajszálnyi, ám épp ennyi kell ahhoz, hogy látni lehessen, nem vallomásról, önéletrajzról, direkt élményekről van szó, hanem egy korszak körülményeinek és lehetőségeinek meg- és felmutatásáról. S költészet és valóság eggyé válásáról is, hiszen „egy szűk héttel” (június 22-én) később valóban megnyílt a keleti front, s öt nappal később Magyarország is bejelentette a hadiállapotot. Másfelől 1947 nyarán valóban elkészült egy szakdolgozat, amelynek szerzője ezt a címet adta: A magyar rím Arany János óta. Aki a témát a pesti egyetemen kitűzte, A rontás című novellában nem saját nevén szerepelő Waldapfel József volt. Ahogy az előző példában, úgy érvényes itt is: a felidézett személyek némelyikének névváltoztatása a távolítás irányába mutat, tipikusságuk az elbeszélő számára ma fontosabb, mint egykori testi jelenlétük. A költészet azonban nem hamisítja meg a valóságot, a kor ismerője az egyes figurákat nagyobb erőfeszítés nélkül is azonosítani képes. Ilyen tudásra persze a beavatatlan olvasónak általában nincs szüksége, a novellák üzenetét ez nem befolyásolja, bár kétségtelen: fanyar zamatukat némiképp megszabja. A dolgozat elvi alapvetése ugyanis („Irodalomtörténeti tapasztalataink szerint a magyar rím új eszményének kialakulása egybeesik a Nyugat megindulásával és különösen Babits föllépésével”) világosan mutatja azt az eltérést, amelyre hivatkozva rövidesen nem csupán ezt a gondolatot, de a képviselőjüket is száműzetéssel lehetett sújtani. Igaz persze az is, hogy e külső döntés valójában értelmetlen volt; egy Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, József Attila, Radnóti Miklós, Kálnoky László, Vas István, Jékely Zoltán, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és Szabó Magda neveit tartalmazó felsorolás egészéhez való ragaszkodás eleve lehetetlenné tett mindenféle integrálódást az egyesülés után hamarosan uralkodóvá lett új kánon hivatkozási alapjához és képviselőihez. Nem büntetnek tehát, ha az életút befutása lehetetlenné válik is, mert az öntörvényű személyiség maga lép a körből ki.
    Jól van-e így? Meg lehet-e kerülni mindezt, s beletörődni abba, hogy az indok mindent igazol? A rontás című novella főhősének apja Mussolini nevéhez kapcsolja a hosszú kések éjszakáját, azt a véres leszámolást, amelyet valójában Hitler rendelt meg, hogy 1934. június 29-én éjjel erőszakkal végezhessen párton belüli ellenfeleivel. A novella belső idejében ezt az apa, kortárs lévén, nyilván tudja. De ugyanígy tudja az elbeszélő is, aki azonban nem felejtette el, hogy a harmincas évek elején az olasz diktátornak s fasizmusának sokkal ijesztőbb és gyűlöletesebb hatása volt Európában, mint az akkor még kevésbé ismert nemzeti szocializmusnak. Gyermeki élmény és a felnőtt tudása figyelmeztet evvel az igazság mibenlétére, az árnyalt tudás szükségességére, a viszonyokat felmérni tudó képességre, a mérlegelő önvizsgálat kényszerítő erejére.
    Vajon ki adhatja vissza a megrabolt éveket, a végig járhatatlanná tett pályát, a megalázott ambíciókat, a kiforgatott naivitást és természetadta felbuzdulást, a soha jóvá nem tehető, visszavonhatatlan mellőztetéseket, az oktalan kudarcokat, a puszta tárggyá kényszerített életet, az egymással olyan álnok módon összeugrasztott páriákat, hogy még a mocsárban se legyen kedvük gondolkodni, vagy csak úgy maguknak dolgozni valamin? Senki, senki. Csak a tudás, a belátás örök. Igen. Ha már végképp nem akad sem menedék, sem értelmes munka: mégis becsületes maradhat az, aki kivonul. Mert lehet ugyan, hogy a belülről vezérelt ember kisakkozza magát az életből, de valószínűbb, hogy evvel nyeri el lelke üdvösségét.
    Kellenek az ilyen írások, nehogy egy idő múlva kollektív feledés boruljon a közelmúltra. Ha már nem feleltek a lassan bevégződő életek megrontói, legalább az idő kellékeivé ne halványodjanak. Ne féljünk a szótól: hiánycikk és igazi csemege Rába György novellagyűjteménye.

Buda Attila