Pienták Attila

A pályakezdő Martin Heidegger és utókora

Kulcsnovella

Rózsafalvi Zsuzsának

    1. 1911. január 30-ának szokatlanul hideg reggelén cingár fiatalember toporog egy igen rosszhírű freiburgi utcában. Prémgalléros szürke felöltőt visel, fekete kalapot, kissé kopott, csatos bőrcipőt. Időnként idegesen előkapja arany zsebóráját, és türelmetlen pillantást vet rá. Kétségkívül szokatlan jelenségként hat itt, a vöröslámpás negyed kellős közepén. Rajta kívül alig látni embert, ezen a környéken dologtalan napszak a reggel és a délelőtt.
    – Röpülnék is jó messzire, akár a Zeppelin, ha most meglátna valaki! – gondolja.
    – Például kicsoda? – kérdezi csendben önmagát. A fiatalember gyakran beszélget saját magával. Teológusnak vagy filozófusnak, esetleg matematikusnak készül.
    – Például von Völkischer-Beobachter kegyelmes úr, te kis bolond – hangzik a felelet.
    Az egyik kupleráj első emeleti ablaka nyikorogva kinyílik, álmos, húsos vörösesszőke lány dugja ki a fejét. A fiatalember kedvtelve nézegeti. Ebben a pillanatban súlyos kéz nehezékét érzi a vállán, s dörmögő férfihangot hall:
    – Szép jó reggelt, Heidegger úr! Mi szél hozta errefelé?
    Az ifjú szívét félelem lepi el, lassan megfordul.

    2. Kilencven évvel később Gyorshalál, a jó nevű esztéta kedvetlenül ébredezik ágyában. Szájában máris ott füstöl az elmaradhatatlan pipa, megtömve kétes eredetű és igencsak gusztustalan szagú dohánnyal. Amint a borzadály füstje lassan belengi a szobát, a tudós gondolatai elkalandoznak.
    – Miért vagyok örökké elégedetlen a helyzetemmel? – kérdezi magától, ahogy az a széptan művelői között szokásos. – Miért is nem bírom soha derűsen szemlélni a világot és önmagamat?
    – Kétségtelen, hogy nem vagy szép – válaszolja Gyorshalál destruktív énje. – És általában ételszagod van.
    – No és? Ezért még nem volna okom búsulni. Büszke is lehetnék rá! Hegel is csúnya volt. Spinoza egész életében egy zsákot hordott a fején, hogy látványával ne zavarja a helybelieket. Hume több éven át olajfesték-szagot árasztott, Sartre pedig egyenesen egzisztencialista volt.
    – Talán a hajhullásod zavar.
    – Nekem egyáltalán nincs hajam. Máshol kell keresni a problémát.
    – Váljunk szét! Te balra mész, én jobbra. Csak találunk valamit.

    3. Néhány órával ezután a Valéria Rémpark környékének egyik takaros kuckójában meleg víz folyik a fürdőkádba. Bár a kád elképesztő méretei merészebb feltételezésekre is okot adhatnak, a valóságban mégis emberi lény rejtőzik benne, aki egyelőre láthatatlan a vastag fürdőhabréteg alatt. De azért van velünk a mindentudó elbeszélő, hogy hasonló helyzetekben a segítségünkre legyen. Kit gyaníthatunk a kádban?
    – Mirabellát. Éppen fürdőzik.
    Gyakran merül tartósabban a víz alá?
    – Úgyszólván minden hasonló alkalommal. Megesik, hogy órákat tölt a mélyben. Nemhiába származik a Hallga vidékéről.
    Ma reggel mire számíthatunk?
    – Nem lehet biztosat mondani. Annyi bizonyos, hogy Mirabellának tíz órára egy bizonyos helyen kell lennie. Most kilenc óra ötvennyolc, tehát semmi sem zárható ki. Mintha kezdene is mozgolódni a hab!
    Amíg a titokzatos jelenség kiemelkedik a vízből, talán illő, hogy elhagyjuk a fürdőszobát.

    4. Martin, a fiatalember ijedten bámul a hatalmas termetű von Völkischer-Beobachterre. A kegyelmes úr ábrázata elég nyúzott.
    – Alázatos tiszteletem, kegyelmes uram. Csak erre vitt az utam.
    – Nono, fiam, ezt csak úgy mondja! Látom, éppen Trudét bámulja az ablakban. Remek kis nő, igaza is van.
    – De… kegyelmes uram… én nem…
    – Ugyan, ne szabadkozzék. Én is gyakran járok a Röppincs Bordélyba. Elvégre férfiak vagyunk! Erről jut eszembe! Mondja csak, Heidegger úr, nem volna kedve végre publikálni valamit? Ráférne magára.
    – Ha tudná! – mondja Martin saját magának. – Ha csak sejtené a kegyelmes úr, hogy éppen a Kék Solomonhoz megyek, aki végre véleményezi a kéziratot, amit hetekkel ezelőtt adtam át neki. – De hangosan csak annyit mond: – Lekötelez, kegyelmes uram. Alkalmasint bátorkodom majd…
    – Nagyon helyes, fiam. Trudénál meg soha ne hagyjon tíz koronánál többet! Ezt mint tapasztalt evolucionista mondom magának.

    5. Miközben a destruktív én messze jár, Gyorshalál tovább szövi gondolatait. A kávéja mellett ül, hosszú lábait íróasztalán nyugtatja. Az asztal teli kéziratokkal, könyvekkel, friss folyóiratokkal, kerül egy pár parasztcipő is.
    – Nem vagyok-é szakmám sűrűjében? Nem vagyok-é elismert? Nem tud-é tagjai között a Magyar Kannibál Társaság, a Vérnarancsot A Dunába Sápkör, sőt a Rokfort Ágoston Alapítvány is? Folyóiratom, a Nyakatekert nem első-é a maga nemében a megyében? Hát akkor mi végre búsulok egyre?
    – Adjisten, Gyorshalál! – köszönti visszatérő énje. – Tudom már a választ! A lyányt irigyled ottan a borítón.
    – Miféle borítón? Hah! – az esztéta dúltan keresgél az összehányt lapok között. Végre megtalálja a Halbarátok Szemléjét, kétségbeesett tekintettel mered a címlapon látható leányra.
    – Úgy bizony – folytatja a másik cinikusan. – A Lány, Aki Nem Hasonlít A Fényképére. Amennyire fiatal, annyira ő van az e havi szám élén.
    Gyorshalál apatikusan lapozgat zsebnaptárában, majd sziszegve így szól:
    – Hanem ma vérét veszem ennek a nyomorú világnak! Tíz órától úgy megkollokváltatom a serdülő bandáját, hogy attól koldulnak. Nem készülni a Heidegger és az otthoni bőrápolásból? Majd adok én nekik!

    6. Mirabella pasztellszínűen áll gardróbja előtt, s azon töpreng, milyen kollekcióban vágjon neki a napnak. Figyelmét mintha egyszerre kötné le egy hajszálcsíkos oroszlánszelídítő-kosztüm, néhány lengekönnyű tüllszoknya, pár karmazsinszín hegyimentő-pulóver és egy gombos cérnakesztyű.
    – Volna-e kedved hozzám? – szólítja meg egy mályvabézs kosztümöcske.
    – De még mennyire! – feleli Mirabella. – Csakhogy sajnos még túl hideg az idő tehozzád.
    – Úgy is van! – rivall rájuk egy szögekkel kivert, cuppogós műbőr felöltő lánccsörgetve. – Haladéktalanul tessék engem választani!
    Mirabella arisztokratikusan méri végig és így szól:
    – Nem ismerem önt. Miként került a szekrényembe? – mire a műbőr megsemmisülten eloldalog. Csöngetnek.
    Az ajtóban a postás áll, levelet hozott. Szövege a következő: „Kedves Mirabella! Ne halogasd tovább a döntést! A megoldás: zöld selyemruha. És fel a fejjel!”
    – Erre előbb is gondolhattam volna – véli Mirabella –, a zöld ruha igazán ideális a mai napra. Egyszerre illik egy lányhoz, aki mégiscsak megnyerte a tavalyi Nem Hasonlít A Fényképére versenyt, s egy kollokválóhoz, akinek egész egyszerűen kisujjában a Heidegger és az otthoni bőrápolás tételsora. És mindkettő én vagyok!
    Öltözni kezd.

    7. Az ifjú Martin remegő léptekkel közeledik a Kék Solomon Kiadóhivatal felé. Még őrzi az iménti kellemetlen találkozás emlékét, de figyelmét már csak az köti le, ami majd a kiadónál vár rá. Korántsem olyan biztos a dolgában, mint hetekkel korábban, amikor egy barátja tanácsára először járt itt a Die Lehre vom Urteil letisztázott példányával.
    A Kék Solomon személyesen fogadja.
    – Elolvastam a kéziratát, Heidegger úr. Azt is mondhatnám, hogy áttanulmányoztam.
    – Köszönöm, megtisztel. Mi a véleménye róla?
    – A lehető legjobb. Egészen kitűnően van megírva, a cselekményvezetés ügyes, szereplők rendben. És ott a közepe táján az a metafizikai vonal! El vagyok ragadtatva!
    – Valóban?
    – Vagy amit a nem-tulajdonképpeniségről ír, az is nagyon tetszett!
    – Végtelenül örülök, Solomon úr, hogy elnyerte a tetszését. Eszerint vállalkoznék a kiadására?
    – Éppen ez az, hogy nem tehetem.
    – De hát miért?
    – Nézze, drága uram, nem vág bele a profilunkba. Még ha esetleg lenne benne egy fehérmájú prostituált vagy egy fiatal grófnő, aki lezüllik… talán.
    – Prostituált? Grófnő? – hüledezik Martin.
    – Vagy valami ilyesféle. Az olvasók az ilyen könyveket keresik. De gondolhat egy nekrofil szobaleányra is. Vagy egy olyanra, aki nagy korbáccsal veri a férfiakat. De a kézirata alapján azt hiszem, önnek nincs kedve efféléhez.
    – Nem is tudom…
    – Várjon csak! Adok magának egy könyvet, amiből megérti, mire gondolok. Olvasson bele nyugodtan – azzal egy karcsú kötetet ad át, rikító fedéllel. Heidegger találomra kinyitja valahol, és ezt olvassa:
    „Mirabella a szokott grandezzával jelenik meg az egyetem kopár folyosóján. A zöld selyemruha uszályát kilenc apród hordja utána rajvonalban. Két kutyát vezet maga előtt hosszú pórázon, amikor nagyon vicsorognak, egy szóval rendre inti őket. Maga a ruha egyszerűen leírhatatlan, helyette említsük meg inkább a bájos és fátylas kalapkát, valamint a finom szövésű Krúdy-mintás nyaksálat.
    – Volnátok szívesek kissé csendesebben?! – szól ismét az ebekhez, majd egy holtsápadt arra járóhoz fordul: – Tájékoztatna ön, melyik odúban zajlik a Heidegger és az otthoni bőrápolás vizsgája?
    Az illető mutatja, hogy éppen előtte állnak.
    – Kegyed úgyszintén a borzas mesterhez igyekszik?
    A másik válaszolna, de fogai hangosan vacogni kezdenek.
    – Eszerint nem okozna különösebb kellemetlenséget, ha ön előtt tenném tiszteletemet odabenn, ugyebár? Ez szép öntől! – mondja Mirabella, s az éppen megnyíló ajtón át besétál Gyorshalál barlangjába.
    A bosszúszomjas filozóf fejjel lefelé lóg a plafonról, vámpírszerűen.
    – Ide a leckekönyvvel! Hohó! Mirabella! Nem névrokona maga Bertolt Brechtnek?
    – Felesleges ettől tartania, kedves mester.
    – Akkor talán mondjon valamit Heidegger nyelvfelfogásáról a ránctalanítókkal kapcsolatban.
    – Mit sem szívesebben! – kacag Mirabella, és belefog. Jó messziről kezdi a dolgot, részletez és elkalandozik, zárójeleket tesz és oda-vissza utal, Gyorshalálnak van ideje szemügyre venni a lányt. És amint nézi, egyre rosszabb érzése támad. Valami roppant ismerős neki. Érdekli is őt az alacsony zsírtartalmú regenerálók világba-vetettsége? A legkevésbé. Hanem amint tekintete ráesik a Halbarátok Szemléje magával hurcolt példányára, egyszerre mindent ért. Hiszen az, aki most éppen az éjszakai nyugtatózselék ontológiáját magyarázza neki, nem más, mint A Lány Aki Nem Hasonlít A Fényképére!
    – Rendben. A Lét és időt olvasta?
    – Nos, csak úgy átnéztem – feleli Mirabella.
    – Mit mond ott Heidegger a bőrkeményedésről?
    – Úgy rémlik, ebben a művében nem tér ki részletesen a témára.
    Mennyire igaz – gondolja Gyorshalál. Kicsit szédülni kezd már, ahogy a zöld selyemruhára néz. A leckekönyvért nyúl, kinyitja, egy furcsa jegyet ír belé, és becsukja.”
    Heidegger abbahagyja az olvasást és leteszi a könyvet.

    8. Eszerint tehát most Mirabella is befejezi az olvasást és leteszi a kéziratot?
    – Bármi megtörténhet – mondja a mindentudó elbeszélő.