Dudás Attila

Angyalhaj

    „Tele van a világ elveszett hajszálakkal!” – így sóhajtott azon az éjszakán Articsóka úr, s azután hosszan csókolózott az almaborral. A behavazott püspökkertben üldögéltünk egy padon, s már vagy másfél órája véget ért az éjféli mise, de valahogy mégsem akart senki hazaindulni. A püspöki palotában is égtek még a villanyok, talán éppen most mondtak engesztelő imát a sajnálatos módon elhalálozott halakért. Nagyot kordult az én gyomrom is, de nem törődtem ezzel a belső farkasordítással, mert arra gondoltam, hogy bizton jól fogok én lakni Articsóka úr szavaival. S megvetéssel gondoltam azon embertársaimra, akik sohasem fogják megtudni, milyen fenséges is lehet egy hajnali halvacsora.
    A városkában, hol ifjúságunkat tengettük, minden kétséget kizáróan az éjféli mise volt a legnagyobb társadalmi esemény. Ilyenkor még a párttitkárok is feloldozást nyerhettek azon bocsánatos vétkükért, hogy lábukat az Isten (azaz, hogy: isten) házába óvatosan betették. Kipirult arccal ott sugdolóztak a leghátsó sorokban levő, de még – természetesen! – kényelmes ülőhelyeken, olyik is akadt, ki színházi látcsővel kémlelte a szertartást, valamint az éjféli mise közönségét, s felvetődhet a kérdés, hogy az efféle kémlelés a színházi távcsöves személy részéről vajon vidám passziónak tekinthető, avagy inkább kötelességszerű munkavégzésnek.
    S valóban, ilyenkor úgy tűnt, mintha az egész város ott szorongott volna a székesegyházban. Már tizenegy órakor teli volt a templom, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Még Szalma Ibolya, városunk egyetlen könnyűvérű rosszleánya, akit mindenki csak „Szúrós Gyöngyajak”-nak hívott, s aki azért volt rosszlány, mert igazából jó volt, nagyon jó, annyira jó, hogy senkinek sem tudott nemet mondani, mindenkinek odaadta magát, ha szépen kérték, s ha netán ajándékot kapott öleléséért, akkor tiszta szívből megörült, de általában minden ellenszolgáltatás nélkül szerzett örömet a hozzá betérőknek, maga volt a megtestesült odaadás, de nem tehetett róla, mert Szalma Ibolya így született, ez volt az élete, hogy mindenkinek igent mondott, ő volt az ellenszolgáltatást nem tűrő szerelem, jelenléte tehát egyáltalán nem volt véletlennek tekinthető a szeretet ünnepén, a templomfalnak támaszkodva állt, és szelíden, de mégis büszkén tűrte, hogy felettébb csinos testén legeltesse szemét a tanulóifjúság.
    Mi leghátul, a szenteltvíztartó mögött, a templom kapujában álltunk, az illumináltak „rendjében”, akik lassanként súlyos borok, valamint tömény pálinkák gőzével lehelték tele a templom légterét – azaz csak leheltük volna, ám leheletünk nyomtalanul eloszlott a kupola s a festett ég alatt, hol egy testes bárányfelhőn Szent Péter üldögélt.
    A prédikációra nem emlékszem. Csak az maradt meg az emlékezetemben, hogy sápadt tisztelendőnk – alkalmazkodva a közönség megváltozott összetételéhez – megpróbált mindannyiunk szívéhez utat találni szavaival. Például kijelentette, hogy „a kis Jézus kizsákmányolás nélküli társadalmat akart, ahol nincsen elnyomás, s ahol mindenki ugyanannyit vesz ki a kosárból, mint amennyit beletett”, s végtére „az is lehetséges, hogy a betlehemi csillagnak is öt ága van”. Azután pedig Isauráról, a kis rabszolgalányról beszélt.
    S amikor az éjféli mise után a templomtéren beszélgető utolsó csoportocskák is szép lassan szétszéledtek, mi akkor indultunk el a püspökkert felé, hogy míg hazaérkező felebarátaink támadást intéznek az asztalon hagyott maradékok ellen, addig mi szívünket olcsó almaborral s Articsóka úr bölcs szavaival melengessük.
    S hogy Articsóka befejezte az almabor csókolását, megtörölte száját, és így szólt:
    „Hóból csináljatok nékem bort! Mert a hóbor – a nektár mellett – az angyalok védőitala. S amikor lehull az első hó és hópelyhek szállingóznak, mint szállóigék az égen, és beköszönt az igazi tél, az emberek rögvest úgy kezdenek közlekedni, miként a részegek: csúszkálnak, tántorognak, kezeikkel hadonásznak, s azután földre borulnak és négykézláb másznak, s orrukra dér csókol borvirágot. És azután nevetnek és kacagnak a hóesésben, vagy éppenséggel morgolódnak és zsörtölődnek, mert tudnivaló, kétféle részeg létezik, a vidám részeg meg a mogorva, s télvíz idején még a legjózanabb embert is megrészegíti a hóesés. S ez a téli részegség: egyenesen az égből származik! S ilyenkor a szűz hóval visszanyerjük ártatlanságunkat és eredendő részegségünket, mert olyanok leszünk mind, akár az angyalok vagy a gyermekek. És ez is csak az ég meg az angyalok műve!”
    És Articsóka úr akkor elhallgatott, és szájába nyúlt, mert hajszál volt a nyelvén. S hogy hosszas keresés és nyelvöltögetés után megtalálta végre, két ujja közt tartva felmutatta nekünk e „nyelvi hajszálat”, és így szólt:
    „Íme, ezen múlik minden: a beszéd s az elhallgatás! Egyetlen hajszálon! Ezen függ az életünk. Mert egyetlen hajszál alapján tökéletesen azonosíthatnak bennünket. S a hajszál biztosítja ég és föld – azaz a mennybolt, valamint eszünk tokja – között az összeköttetést. Mert minden ember haja az égig ér, és hajhagymáink pedig az ég felé virágoznak. És hajszálainkat pontosan számon tartják az égben, akár a homokszemeket vagy a ragyogó, távoli csillagokat a mindenségben. S tele van a világ elveszett hajszálakkal! S mi észre sem vesszük, hogy hajszálainkat hagyjuk szerte a világban. Pedig hajszálaink alapján ítéltetünk meg a végső számadáskor! Mert hajszálaink egyenesen az égbe kerülnek (még a porzsákokból kirázott hajszálaink is!), angyalok gyűjtik össze őket, s majdan a mérleg serpenyőjébe kerülnek, életünk ellensúlyaként. S jaj nektek, ha könnyebbnek találtattok elveszett hajszálaitoknál! (S ekképp az is nyugton állítható, hogy valóban saját hajunknál fogva ránthatjuk ki magunkat életünk végén.)
    De addig ne féljetek: elhullajtott hajszálaitokon angyalok játszanak, mint égi hangszereken. S vannak, akik azt állítják: ez a szférák zenéje.
    Mert az angyalok ősz hajú gyermekek! Hatalmas, játékos gyermekek, kik ősz hajjal születnek, és testük olyan, akár a téli lehelet. És minden évben csak a szentestére várnak! S akkor, ha a lusta földlakókat elnyomta már a buzgóság s az éber földlakók pedig elindultak már az éjféli misére, akkor az angyalok szobáinkba illannak a kulcslyukakon át, s azután hatalmas pusztítást végeznek az asztalon felejtett mákos gubában.
    S mégsem vesszük észre sosem, hogy angyalok jártak szobáinkban, sejtelmünk sincsen erről a csodálatos angyaljárásról, és nem látjuk meg azt az »égi« hiányt, amit maguk után hagynak – mert az angyalok agyafúrt, csintalan fickók, s a lakoma végén mindent kipótolnak szépen a gubás tálban, mégpedig mennyből csent mannával meg ambróziával (hisz azokra már rá sem bírnak nézni). Mert a mennyek országában tiltott étel a mák, s úgy tartják, a mák nem más, mint az ördög csillagos ege. Hát ezért vágynak rájuk annyira az angyalok, s ezért csapják el gyakorta hasukat a tiltott mákszemekkel. És sok angyallal megesik az a baleset, hogy úgy teletömik magukat, hogy el sem tudnak szállni. Karácsony első napján bizony tele vannak az utcák bujkáló angyalokkal! Máskülönben csak a karácsonyfa tanúskodik arról, hogy a mennyből az angyalok eljöttek hozzánk, mert titkos látogatásuk egyetlen bizonyítéka a fogságba esett angyalhaj a tűlevélen…”
    „S ha mennyei étkeket akartok enni, akkor most, azonnal induljatok haza!” – mondta végezetül Articsóka úr, aki időközben végére járt az almabornak.
    Szentigaz, ideje volt már fölkerekedni. A püspöki palotában is rég kialudtak már a fények. Karácsony hajnalán édesebb az álom! Mindenki hazaindult, ki-ki a maga útján.
    Csak én maradtam még, kezemben az üres almaboros üveggel, melynek szájába igyekeztem minél több havat belegyömöszölni, hátha ezen az áldott hajnalon megtörténik a csoda, s a Kisded borrá változtatja a vizet, csodálatos, mennyei tisztaságú hóborrá.

Álom a rózsaágyban

    „Ha égerfaágyban alszol, az álmod az égig ér, és lajtorjád égnek mered, és angyalok sétálnak majd rajta, miként Jákob álmában, s azután reggelre nedves ruhában ébredsz, és szemed előtt, a lepedőn, mint egy ismeretlen ország térképe, álmod nyoma, az angyalvetemény. Ha égerfaágyban akarsz aludni, jól vigyázz!”
    Így szólt hozzánk egy este Articsóka úr, és nagyot kortyolt a poharából.
    Egy kerthelyiségben ültünk, és éppen ránk köszöntött az ősz, sárga levelek szállingóztak a levegőben, mint a lepkék, oly bátortalanul, mintha még az elmúlás sem volna annyira biztos; mi pedig szótlanul néztük, hogyan pereg le az idő kedves lugasunkban a szemünk előtt, és csak Articsóka úr gyűjtötte maga elé a lehullott leveleket, mintha a végén velük akarna fizetni. S úgy nézegette a szelídgesztenye leveleit, akárha valamely titkos üzenetet szeretne megtalálni rajtuk; aztán pedig saját tenyérvonalait hasonlítgatta össze a levelek erezetével, hátha mégis kiderül, hogy szelídgesztenye képére és hasonlatosságára fabrikálta őt a Teremtő, ami – arcának s kivált orrának rőtvörös színét tekintve – nem is állt volna túlságosan messze az igazságtól. Persze, ez sokkal inkább az égő csipkebokor pálinkának volt köszönhető, melyet oly előszeretettel fogyasztott, azt állítván magáról, hogy ő: kiugrott cirkuszi tűznyelő, s ezért kell neki minden este tüzet nyelnie folyadék formájában, hogy azután lángoló szavai – megannyi örökmécs! – fényeskedjenek az éjszakában.
    S valóban, beesteledett, és akkor a Mester másodszor ivott a poharából, és megszólalt másodszor, de nem utoljára.
    „Szelídgesztenyefa ágyban olyan az álmod, mint boroshordóban az óboré. Édesdeden alszol, s oly szelíden, hogy még az álmodban reád szálló éjszakai lepkéknek sem tudsz ártani (még véletlenül sem!), s oly mélyen, hogy még az ítélet harsonája sem tudna kiugrasztani az ágyadból. S mindez azon egyszerű tényből fakad, hogy a szelídgesztenye fájából rendszerint boroshordókat és koporsókat készítenek a mesterek.”
    S akkor – mintha csak tudná, róla van szó – nem hullottak többé levelek a szelídgesztenyéről azon az este.
    Articsóka úr folytatta.
    „Ha diófából készült ágyban térsz nyugovóra, készülj fel arra, hogy álmod súlyos lesz és nehéz, és oly magába zárt és tekervényes, mint a dióbél. Az álomfejtők ilyenkor fejfájásra panaszkodnak és beteget jelentenek, mert messziről megérzik rajtad a dió illatát.”
    És a sötétben felparázslott Articsóka úr szája, mintha utolsó szavaitól valóban lángra kaptak volna ajkai, pedig csak észrevétlenül rágyújtott egy cigarettára, talán hogy azzal űzze el a dió illatának emlékét. És száját felhő hagyta el, és a felhő kék füstből, valamint a következő mondatokból állt:
    „Ha hársfaágyban ér az este, álmod nyugodt lesz, s mézízzel a szádban ébredsz. Mert hársfaágyban úgy alszik az ember, mint egy finom hangszer a fekete tokban éjszaka, mélyen és rezzenetlenül, a tested körbeölelő otthonos sötétségben. És álmodban gyönyörű hangokat hallasz majd!”
    És mindannyian elrévedtünk, és arra gondoltunk, tán az élő hársfában is álmodik valaki… És nagyon messziről érkeztek hozzánk a Mester szavai, melyek úgy csepegtek elénk, mint a hársfaméz.
    „Szentjánoskenyérfa ágyban úgy ébred az ember, mintha álmában jóllakott volna, még akkor is, ha máskülönben üres gyomorral feküdt az ágyba, és a szájában vörösbor íze, ami azért nem meglepő, mert az öreg szentjánoskenyér fája borvörös színű. Ha böjtölni akartok, esténként szentjánoskenyérfa ágyba feküdjetek!”
    És mindnyájan vörösbor-álmokra gondoltunk, és én úgy elábrándoztam, hogy tátva maradt a szám, és belészállt egy kicsiny borbíró bogárka, s mire észbekaptam, már le is szaladt a torkomon. De nem volt időm túl sokat szomorkodni, mert Articsóka úr megszólalt újra.
    „Ha vörösfenyő ágyban éjszakázol, reggelre úgy kipirul arcod, mint a mézeskalács-huszároké a karácsonyfán. A bőröd pedig forró lesz, mintha ezer meg ezer tűlevél csókolgatott volna álmodban. S ha közben finom duruzsolást hallasz a füledben, s vélnéd: álomi suttogás – ne csodálkozz: a vörösfenyő fájából távíróoszlopok készülnek!”
    És Articsóka úr lehunyta szemét és elmerengett, mintha éppen azt hallgatná, mit üzen neki abban a szent minutumban valamely túlvilági távírász. Aztán újra megcsapott minket a csipkepálinka forró lehelete, mert Articsóka úr ismét szóra nyitotta örökké szomjazó száját.
    „Rózsafaágyban csak egyszer aludtam. Pedig hogy vágytam rá mindig! Hát tudjátok meg: rózsafaágyban az ember bódult, nehéz fejjel ébred, akárha rózsaolajban fürdött volna az este s utána rózsasziromkenyeret vacsorázott volna rózsaborral. S úgy aludtam én is aztán, üdvözült mosollyal, mintha soha többé nem bírnék már fölkelni; s megvallom, majdnem örökre ott maradtam abban az ágyban. Rózsafaágyban veszélyes az álom!”
    S itt Articsóka úr hatásszünetet tartott, és ebből a röpke elnémulásból is sejtettük már: most következik a lényeg! Articsóka úr a csipkepálinka tükrébe bámult, s aztán – hogy nem pillanthatta meg benne önmagát – az utolsó cseppig felhajtotta, s akkor valóban úgy éreztük, már lángnyelven szól hozzánk a Mester.
    „Rózsaágyban éjszakázni egészen más, mint rózsafaágyban. Honnan is kezdjem? Tegnap este az ötödik pohár pálinkáig az emlékezés italát ittam, de a hatodiktól kezdve már a felejtés vizét kortyolgattam én pálinka képében. Azt sem tudom, merre jártam. Az apostolok lovát tán angyal vezethette – mert maguktól vittek a lábaim, úgy bizony. Azt sem tudom, hol tértem nyugovóra. Úgy aludtam, mint egy mákkal teli zsák. S ezúttal sem hagytak cserben az álomképek.
    Álmomban először fakír voltam, és egy szöge ságyon szundikáltam. Nem éreztem semmi fájdalmat, csak erős rózsaillatot, mintha a hetedik mennyországban járnék, s tán ott is jártam valóban, angyal voltam, aki a tű hegyén táncol – és akkor kinyitottam a szemem, s láss csudát, rózsák hajoltak fölém jóságosan, oly közelről, hogy még a levéltetvecskéket is megszámlálhattam volna a leveleiken – és akkor újra lehunytam a szemem, és azt álmodtam, hogy én vagyok a bal lator, csak azt nem értettem sehogyan, hogy akkor mit keresek én a paradicsomban – és újra kinyitottam a szemem, s valóban: nyíló sebek a tenyeremen, a homlokomról vér szivárog, fejemen rózsakoszorú – és akkor feljött a nap, és megvilágosodtam, mert eszembe jutott: másnap van!, és másnaposan az ember nagyon bölcs és nagyon szomorú, és én abban a szent pillanatban mindent megértettem: ez itt a hajnali rózsakert, ezek pedig illatos párnáim, a rózsaágyások, és ez vagyok én, a rózsaágyban álmodó, a vérző ember – mindez nem álom tehát! És elnevettem magam, mert rájöttem a teljes igazságra, amit ezennel megosztok veletek: én tegnap éjjel virágba borultam!”
    És Articsóka úr felemelte két kezét, bizonyításképpen, mintegy igazolásul: nem hazudik, s a puszta látvánnyal egyszerre két pontot is téve mondandója végére. S a két pont pedig nem volt más, mint két seb. Mert Articsóka úr mindkét tenyerén ott sötétlettek a rózsa verte sebek…
    Azután felállt, elindult; olyan volt a járása, mintha mezítláb kelne át a rózsák tengerén – éppen olyan, mint a bal latoré, mikor leszáll. a keresztről – éppen olyan, mint azé az angyalé, aki egy rózsatövis hegyén táncol, és nevet.