Zsille Gábor

A testékszeres hölgy

Míg szólt ama motetta,
szuszogva matatott a
szőke nőn
nem szűnőn,
s hogy kicsikét molett a
kicsike,
– hiszik-e? –
csak legyintett, úgy bizony,
nem lépett fel súly-iszony,
csak annyit gondolt: „Kerge
kölyök, én” –
hisz fogzománcát egyre
törte az amulett a
köldökén!

Feneketlen-tó

A faágak tövén mennyi idő,
hány fennakadt, fonnyadt nyárvégi perc!

Fürkészdarázs bukórepülésben.
Nagymamák büszkélkednek óvodás

unokákkal, csupa elkerekedett
szemű, életrevaló kisgyerek, ki

magam is lehettem, egy régi parkban,
egy nagymama mellett vagy egymagamban,

lábam lóbázva egy rozzant stég szélén,
egy megfakult nyárnak fennakadt végén – –

Bartók szobra harangozza a delet:
ragyog a homloka, bronzosan ragyog.

Csend

A táncparketten hullámzó nyurga tested
egynyári volt, hangod egynyári, és hozzám
tapadó, őszibarack-illatú melled
is elhervadt, ráncos-fakó lett… Kerested
volna hamarabb az ősz elleni titkot!
Hajad most csutak, mosolyod fáradt grimasz,
szád öble már nem üdít fel, öled erjedt –
nincs hónap, évszak, mely hűen újraalkot.
Te illantál el, tűnődöm, vagy a zene,
mi tán újra a karodba szédítene?