Aleš Čar

Zsákutca

    Viktor… már megint… belőtted magad?
    Tina Virjup, akit Viktor Viskas a meghittebb percekben Macának, Macinak illetve Macukának és a végén Pucikának hívott, ezen a napon már kilenckor fölébredt, és tízig heverészett hasán a Viktor könyvével. Lastovón a hotel szuper, kilenckor teniszeztek a lányokkal és Blažzsal (Viktor nem ismerte, Tina költözési listáján sem szerepelt), majd fürdött egy jót, aztán magára kente a nyolcas faktort, föltette a napszemüveget, és jött a nap a zsúfolt strandon, ahol állítólag rengeteg a meló. Most este van, és Tina a balkonon ül Viktor könyvével a székre rakott lába alatt (a strandon a feje alá rakta a könyvet, a sétán pedig a hóna alá), a másik két lány zuhanyozik, Tina az apartman teraszán bekapcsolta mobiltelefonját és végre hozzá akart kezdeni az olvasáshoz, amikor megcsördül a telefon, és lám csak, lám, nem más volt a vonal túlsó végén, mint Viktor személyesen, micsoda megtiszteltetés. A női hang a kagylóban csak úgy izzott, érezni lehetett a vonal túlsó végéről az életzajlást, és ezért Viktor eléggé savanyú képet vág. Nem látni rajta semmiféle lelkesedést, ellenkezőleg, Viktor borzalmasan dühös magára, hogy Tina monológja alatt nem rakta le a telefont, hogy nem kúszott vissza csöndben a vonalból a maga sötétjébe, ahová Viktor meggyőződése szerint e pillanatban Viktor egyedül való. Dühös, mert a dolgokat, amelyek még tíz perce is fehérek voltak, feketének látja, és mondjuk, sehol a könnyedség, amellyel elújságolhatná Tinának a jó hírt. Dühös, hogy egyáltalán telefonált, hogy nem hozta el utoljára a holmiját és nem hullott vissza a maga sötétjébe, a nyári alámerülésbe, akármibe. És így látjuk Viktort, ahogy erőtlenül áll a kezében telefonnal, csak egy kis mozdulatot kellene tennie, de képtelen rá, nem teszi le a kagylót, és az egyetlen gondolat, amely már rég betölti Viktor egét Ljubljana fölött: hogyan lehetne egy vagy két hónapra kitörlődni ebből a világból.
    Viktor? Recsegés, óvatos csend:
    Mi van, Viktor?
    Semmi.
    Mondd, hogy eszedbe jutottam, és azért hívtál, hogy dumcsizzunk egyet…
    Tina maga sem hitte.
    És ha így volna…?
    Tudnám, hogy megbolondultál.
    Nem, Viktor a Balkán túlsó végéről nem azért hívta, hogy dumcsizzanak, ezt mindketten tudják.
    Lassan elnyomja a csikket a fülke műanyagján, odadobja a kupacra a sarokba, az összenyomott sörösdoboz mellé, keskenyre nyitott ajkával fúj egyet, ignorálja Tina kérését, amely már-már követelés, nyögje már ki a fenébe, de nem, csak üres fejét fordítja vissza az izzó kétsávos útra: egy idősebb férfi terrierrel még mindig a zöldre várt, az út innenső oldalán egy nő falta a burekjét, csak a puffadt hasú hajléktalan nő változott meg, aki e pillanatban támolygott el a szemetes konténerig, és Viktortól egy méterre beletúrt a kukába. A térdére tekert piszkos pólya körül püffedt kóbor kutyát pillantott meg. A fülke borzalmasan fülledt volt, Viktort lassan elfogta a rosszullét, mert egész nap nem volt étel a szájában, csurom vizes volt az izzadtságtól, s ami a legszörnyűbb, a szemüvege csupa kosz volt a portól és a tulajdon zsíros bőrétől, ami hősünket borzalmasan idegesítette.
    Viktor, mondd, kérlelte Tina idegesen. Jól tudod, mennyire idegesít, ha valamit felkínálsz és utána nem adod.
    Hiszen neked adtam mindent…
    Viktor, kérlek…?
    El fog borítani teljesen…
    Kérlek?!
    Csönd.
    Költözöm.
    A hajléktalan nő farmernadrágot húzott elő a kukából, ami le volt öntve valami fehérrel, talán joghurttal, talán festékkel, kirázta, és teljesen magától értetődőnek látszott, hogy a farmer zsebéből egy pénztárca pottyanjon ki. Viktor szófogadóan a filterkupacra eresztette alá pillantását.
    Szia, Viktor, hirtelen Anita hangja csendült fel a túlvégen és egy puszi a kagylóra. Aztán megint váltás és Tina hangja nagyon tétován?
    Nataliával költöztök? Szünet. Ebben a hőségben? Viktor, mi történik?
    Nem költözünk, hanem költözÖM.
    Natalia kirúgott?
    Úgy… valahogy.
    Üveges csönd, ami nem ígért semmi jót, távolodott a hajléktalan nővel és a keverék kóbor kutyával a sarok felé, de nem tűnt el, mint az a kettő, hanem még hatalmasabban verődött vissza, és elárasztotta a telefonfülkét.
    Natalia kirúgott, ismételte Tina különös nyugalommal.
    Igen…
    Viktor… de hát pontosan tudtad, mi történik… Szűzanyám, ÉN előre megmondtam neked – erre legalább emlékszel…?
    Hogy valamire én is emlékeztesselek, Viktor idegessége félelmetesen növekedett. Amikor Natalia fürdőszobájában Natalia törölközőjével törölgetted magadról az ÉN spermámat…
    … Viktor…!
    … az én spermámat a hasadról, és azt kiabáltad a zuhany alól, hogy az egésznek semmi értelme! Csönd. Hogy nem igaz, hogy… az egésznek egyszerűen semmi értelme!
    Viktor, eleinte minden dolog értelmetlen!
    A kis hasadék félelmetes sebességgel szélesedett.
    Eleinte minden dolog értelmetlen? Hát azután, Maca? Hát az eleje után?
    Az eleje után…? Megnyugodott a hangja és anyai tónust vett fel. Elképesztő vagy. Nyilván sohasem fogod föl, Viktor, mikor akarja a nő a férfit csak… úgy, és mikor van szó, mit tudom én, valami többről. Ez különben a férfi impotencia általános jele…
    Szóval, vágott bele élesen hősünk a közepébe, ahol két napon belül már egy második világ dőlt össze kártyavárként, amint látod, minden elrendeződött.
    Csönd.
    Mi rendeződött el, Viktor?
    Sípolt a telefon, már csak öt impulzus maradt.
    Ki ez a Blaž?
    Viktor, mi rendeződött el? Normális vagy…
    Ki ez a Blaž, Tinca?
    Megbolondultál?
    A műanyag túloldalán a burek bizton bekebelezve, a nő hasában fölnyomult a trolira, a terrier és a férfi a belváros felé távolodnak az utca innenső oldalán, a posta sarkán feltűnt egy fiatal pudli, utána egy póráz, a póráz végén egy kétlábú, akiben Viktor ráismert Tina pasijára. A nagy izzó labda végre lebukott a tetők mögé, és Viktor azt kérdezte magában, végül is Viktor melyik fajtához tartozik.
    Milyen jogon, kérdem én, milyen jogon faggatsz TE engem? Normális vagy egyál…
    Bip, bip, bip…
    A kijelző nullát mutat, hősünk fejében nulla, a kereszteződésben a posta előtt nulla. Hősünk zsebében van még egy telefonkártya tíz impulzussal, már-már felhívja a számot, csak hogy ráborítsa arra a bájos fejecskére az utóbbi hetekben felgyülemlett összes keserűséget, ami most elöntötte a torkát. Keze megtorpant félúton, végül aztán lecsapta a kagylót, bevágta a készülék ajtaját, csapkodta a kocsi ajtait, úgy indított, hogy a gumik megcsikordultak, igen, így kezdődött.
    A város legkisebb utcájába hajtott, amely a vár alatt húzódik és csak egy lakóház van benne, valamikor a hatvanas évek elején építették, egyirányú utca a bejárat mellett és néhány parkolóhely, ötven méter sincs, szélessége tizenöt, magassága valami tíz méter. Viktor fölvágtatott a legtetejére, a negyedik emeletre, belépett a feldúlt szobába; a két íróasztalon, a padlón és az ágyon a legkülönösebb dolgokat lehetett látni, csontokat, trikókat, kanalakat, összegyűrt szőnyegeket, széttépett konzervdobozokat, széttépett és összegyűrt fényképeket és szétrágott ceruzákat, az egész jórészt egy kutya műve, a konyhából madár vijjogása hallatszott, Viktor csak egy pillanatra marad, máris dől a veríték minden pórusából, fehér trikója csupa víz és fehér sortja fekete a portól, kar- és lábizmai remegnek, arcán, amiről Viktor elég jó véleménnyel van, kétségbeesés, idegesség tükröződik. Már csak néhány apróság maradt a számára és néhány nagy kérdés, a teli mosogatóból elmos egy kávéscsészét, Viktor mindig ugyanabból iszik, rajta a mosolygó Rózsaszín Párduc, kezében tábla, Legyen egy jó napod, dob a teknősnek a zöldes nyálkába egy maréknyi szárított kukacot, összetekeri a vécépapír rolniját, és a cigarettával még egyszer, talán ezredszer átfutja Natalia utolsó híradását a piszkos poharak és dossziék között az asztalon: van két hónapra egy egyszobás ingyen lakása Trnovón, hogyan és miképp, nem is fontos talán, mert Viktor számára most az a fontos, hogy Tina nem egy jótét lélek, ezt Viktornak a teljes zűrzavar ellenére is sikerült kiderítenie. Natalia továbbra is kéri, hogy Viktor tartsa a szavát, ugyanakkor minden, de igazán minden jót kíván neki az életben. Aláírás: Natalija. Viktor hosszú idő óta ismét szét szeretne törni valamit. A jótevő persze maga Natalija, amit Viktor úgy vett, mint félelmetes beismerést, mint teljes megaláztatást. Viktor megállt, hol máshol mint a telefonnál, egy pillanatra megint elöntötte az epe, és a szándék, hogy újra feltárcsázza Tina számát és kiüvöltse vagy kikönyörögje magát, már szinte győzött, mégis levágta a kagylót. Rágyújtott az ablakban, egy burjánzó fikusz közepén: kint esteledett, az utca túloldalán álló nagy, elhanyagolt háznak a második emeletén egy asszony, túl a hetvenen, megint a tömérdek macskáját simogatta az ablakban és az ablakmélyedésben, holott két napja még gereblyével üldözte őket a bokrok között és a ház előtt. Most legalább húsz macska hemzsegett az ablakmélyedésben és az ablakban meg az asszony háta mögött a konyhában, Viktor szemében, a helyiségben szabadon kavargó bundás testek hatókörében. Viktor szeme előtt zajlottak a macskaháborúk és a nyervogás, a marakodás a ház előtt, amikor az öregasszony hazavonszolta májjal teli cekkerét; előbb a rettenetes nyávogás és kaparászás a ház előtt, rá az ő házukban lakó öt kutya válasza, majd a tombolás a bokrok között, a fákon, a házban, egymás szájából tépték ki a falatot, majd a felszabadult adrenalin hatására a buli folyt tovább a buliért magáért. Az öregasszonyt egy negyvenes nő látogatta sárga Cabrio BMW-jén, mindkettőtől az egész utcának csorgott a nyála.
    Nos, a macskatörténetek illenek legjobban a mai naphoz. Az asztalon Kardelj könyve, ami valahogy odakerült, meg lemezek a kiszóródott cukor és száraz keksz között, jobbról dossziék és növénytani kézikönyv. Visszatért az estébe és tekintetével balra sétált, a házuk teteje mentén az utca eleje felé, ahol az utcai lámpa alatt fölismerte a nyugalmazott rendőrt a földszintről, a ház lelkiismeretét, egy rém kellemetlen frátert. Jött hazafelé tele szatyrával a jobb kezében és a hőség ellenére is elmaradhatatlan kalapjával a fején. Minden összefügg, őrlődött hősünk, átmész a szomszédos alagútba, egy másik vonatra, más kioszkok közé, más vonalra, más állomásokra, más arcok közé és kész. Az utolsó szó után Viktor valóban készen áll, hogy elinduljon nem kicsikart szabadsága felé; hóna alá könyvet szorít, a bárból kivesz egy bontatlan whiskyt és három üveg vörösbort, karjára veti a télikabátját, párnáját, takaróját, fölkapja a fekete zsákot, a kulcsokat, eloltja a villanyt és így megrakodva megáll: konyec filma.
    Viktor bezárja a lakást, és ha a háznak volna hátsó ajtaja, Viktor ezen a lyukon hagyná el a helyszínt, így azonban a sötét lépcsőházban ereszkedik alá, megrakva mint egy málhásszamár és a görcs határán az egész napos cipekedéstől, de nem számít, Viktor izmaiban már benne volt a folyosók hossza, a fordulók szélessége és a lépcsők magassága. A földszinten levakarta a nevét a postaládáról, beledobta a kulcsot, hogy az sokatmondón megcsörrent, belehányta a cuccot a kocsiba és ha a szomszédok reggel még eltöprengtek a függöny mögött, hova is indulnak vajon Nataljával nyaralni, hamarosan látniuk kellett, hogy a hét pár cipő, a monitor, a hangszóró meg a többi valahogy nem illik ebbe az elgondolásba, és ez már rég világos a nyugdíjas rendőr előtt is a földszinti ablakban, aki nem palástolja kárörvendő mosolyát, amelyből kiolvasható, hogy többet is tud, mint a mi Viktorunk. Nekivágott az egyirányú utcának, az ellenkező irányba, az elsőbbséget élvező útnál őrült menet állította meg, szombat van, szombatonként egész nap tódulnak le a várból az ifjú házasok, ezen az első augusztusi napon sem volt másképp, egész napos vígasság kísérte Viktor költözését és végül a kocsik reflektorainak dupla körében is figyelhette az eseményt, amelyen hulltak a virágok, a konfettik, szóltak a harmonikák, az üvegek, a dob a skoda tetején, hullt marékszámra a cukorka, véget nem élő mozidíszlet volt az egész, és Viktor nem tehetett mást, mint csöndben nyelt egyet az utolsó diadalittas tülkölésre, amely az ő vereségét ünnepelte.
    Abba a városrészbe hajtott, ahol Ljubljana lassan beleolvad a csatornákkal szabdalt tágas síkságba, a lapályba, a mellékutca pedig zsákutcába Trnovo peremén. A szűk aszfaltút két oldalán magánházak sorakoznak, mind körül élő sövény, rendezett kertek; Viktor az egyik vagy másik díszbokor sziluettjében, a lépcsők alatt vagy a kutyaházakban sejthető kutyákon kívül nem sokat látott, a legtöbb redőny le volt eresztve, a házak felére azt lehetett mondani, hogy a gazdáik elutaztak, szinte a fél város. Autót gyakorlatilag nem lehetett látni vagy bent voltak a garázsban, egy régebbi évjáratú Ford Mondeo egy kisebb ház előtt az utca közepén, az 5. szám előtt, a postaládán Homš;ak Brane, Milica, Rok és Sonja, a kerítésnél bernáthegyi, a kutyaházon felirat: Alisa.
    Az előtérben ötvenedszer hajolt le a sílécek alatt, a mennyezet alá helyezetett deszkára voltak fölrakva, ezúttal először úgy, hogy a sötétben bevágta a fejét; a családi cipőkollekció, két hűtőszekrény, hűtőláda mellett elhaladva kinyitotta az ajtót, a kapcsoló után nyúlt és látta, amit először tegnap délután vett észre, most pedig egyre valószerűbbé vált: földszintes lakás, alacsony mennyezet, az ablakokon rácsok – szép kovácsoltvas munka, bizonyára a szokott óvintézkedés, vigasztalta magát Viktor már egész nap, a kis előtér kis konyhában folytatódott, fel volt újítva, s nem volt benne hely egy asztalnak sem, balról szoba két ruhásszekrénnyel, kisasztallal, ággyal, nagy tükörrel és székkel, telefonnak se híre se hamva, az előszobából jobbra frissen felújított fürdőszoba zuhanyzóval és csinos vécékagylóval, amely Viktorban kellemes érzést ébresztett. És így üldögélte végig ezt az estét Viktor a sötétben, zsibbadó izmokkal, piszkos zsebkendővel a fején, mivel a sílécek éles pereme egy centire behasította a fejbőrét, egyébként szokatlan szélcsend volt a fejében. Vagyona összerakva pár négyzetméteren, derűlátásra semmi oka, tehát minden jó és a legnagyobb rendben, de akárhogy vesződjék is Viktor az iróniával, a sima beton a szék alatt megadja magát és a harmadik cigaretta után már biztos volt benne, hogy elsüllyed valahová, hogy hová, azt Viktor nem tudta, sejtette csak, hogy nem lesz kellemes, legjobb lesz, ha Viktor kimegy a levegőre, a kocsiba, amit meg is tesz.
    Korunk hősét az éjszaka várja, amelyben egyedüli társai a szúnyogok lesznek a sűrű éjszakai levegőben, és fejében a zűrzavar. Sehová sem siet, előreengedi a gyalogosokat, a sárga lámpánál szépen megáll, gyöngéden gyorsít, képek zuhognak át Viktor fején, elég sok és elég nagy zűrzavar uralkodik odabent, ezért érdemesebb lehunyni a szemét és feszülten fülelni, fülelni a sértődött hangra, amely mélyen elásva Viktorban valahogy úgy fogalmaz, hogy végül is ideje volt elkotródnia abból a lakásból, és az ottani flórából és faunából, amely Viktor torkát fojtogatta, a labrador szuka, na jó, a kutyákat igazán szereti Viktor, mi több, Viktorunknak érzéke van hozzá, hogyan uralkodjék csudálatos módon a kutyák felett, hősünk valami a kutyaguru és a kutyahipnotizőr között, ami egyáltalán nem lényegtelen, hanem Viktor felfogása szerint megtisztelő funkció, a másik pedig anyai funkció a mindennapi pisilések rendjével vagy a labrador szuka emésztési nehézségei miatti éjszakai költözésekkel. A dolog azonban nem állt meg az állatoknál, óriási fikusz a szobában, elburjánzott ciperusz a konyhában, medvetalpak párnácskái, futónövények az ajtók körül, tízesével a virágcserepek az ablakpárkányokon és az ajtó előtt, macskaposzterek a falakon és széttört kémcsövek a lába alatt, akváriumok, kalitkák, Viktor határozottan megállapítja bent a kocsiban, hogy utóvégre a saját életével kellene foglalkoznia, a munkájával, elgondolkodik, bár önmagának sem tűnik meggyőzően, akárhogy is, de össze kell magát szednie és megmutatni, kicsoda is Viktor.
    A harmadik körben parkolt le a vároldal peremén, rágyújtott és lenézett a város fénytengerére. Az utakon és a kereszteződésekben csillogó halrajok, széltelen a város, levegőtlen, mintha vízbe fúlt volna. Az ünnepélyes csillagos ég alatt megint eljött ideje a szónak és Viktor így elmondta szegény Nataljának, ami még maradt, ami kijárt neki Viktor listája szerint, ami elég hosszú volt. Öt és még több év után kapcsolatuk olyan amilyen, dühöngött Viktor, nem kérdeznek, nem válaszolnak, nem érintik meg egymást, minden kellemesen magától értetődő és bejáratott, mindennap újabb kör, és minden körnek kisebb a sugara az előzőnél és az összes lassan de biztosan szűkül a középpont felé, ahol elnyugszik, ahol elnyugodtak Nataljával, és mivel elnyugodtak és elnyugodnak milliárdok, és mivel a várakozás nem értelmes megközelítése a dolgoknak és pont ez kell, a vákuumhálóban való heverés! vagdalózik Viktor, senkinek.
    Viktor már egészen könnyű volt az egész napos bűntudattól. Leparkolt új otthonának utcájában, és megállapította, hogy a fáradtsága eltűnt, fejét akár a hó, kristálytiszta éberség öntötte el, ha így folytatódik, Viktor bevárja a napkeltét. A bernáthegyi szuka, a fűben elterülve, volt az első állomás, persze megvakarászta, kihúzta a tele hátizsákot a tus alól és az oldalzsebéből tablettát vett elő, tramalt, kettőt, és pár órával később még mindig ott ül az ablak előtt, madarak, reggeledik, egészen gyengéden és lassan, a szoba felkel a sötétből és most lesz a jelenet érdekes, megint a felfordult szobában vagyunk, csak Ljubljana másik végében, a monitor az asztal alatt, ruhaakasztók és zakók a széken, a billentyűzet az ajtóban, mellette a cipősszatyor, a kilincsre akasztva a kazettákkal teli szatyor, alsónemű a pulton, zoknik szanaszét a padlón, trikók, téli pulóverek, mappák, dossziék, könyvek, minden, semmi és Viktor középen, amint látja kialvatlan agyával, hogy a helyükről elmozdított tárgyak olyan idétlenek, összetörtek, gyámoltalanok, hogy vaksin tapogatóznak a különösen alacsony mennyezet és Viktor felé, hogy új arcukat mutassák, az új rendet, Viktor meg csak hallgat, a szélek elválnak a lapoktól, a formák kiválnak az udvar sötétjéből, élő lelket nem látni a túloldalon, csak rongyokat, a szomszéd ház bejáratát, hátul a redőnyök leeresztve, kerti garnitúra és napernyő árválkodik a ház előtt, cementeszsák a toldaléképületnél és néhány szerszám, szóval Viktor olyan egyedül érzi magát ezen a vasárnap reggelen, mintha a sírás férfidolog volna, valahogy mégsem megy, mert állítólag az egésznek semmi értelme, Viktor málhái megfogyatkoztak a felhők sokéves vándorlása közben, ahol csak a levegő ér hozzájuk, az élet pedig eltévedt tücskök távoli cirpelése a mezőn, amely beleharap a láthatárba, ideje hát, hogy korunk hősét hagyjuk, hadd hunyja le a szemét és fújja ki magát a széken, és legalább néhány órára álomtalan álomba merüljön, ismételjük, álomtalan álomba.

A Ljubljanában élő fiatal szlovén író
regényének részletét Gállos Orsolya fordította