Gángoly Attila

Egy fogadó előtörténete

    E novellának kezdetben sokkalta nagyképűbben hangzó címet szántam. Nevezetesen a következőt: Egy panzió prehistóriája. Mivel azonban az elbeszélt események, jobban mondva a hangulatuk meglehetősen XIX. századi, a magyar fül számára érthetőbb cím mellett döntöttem. (Ez persze ellentmondás, tekintve elődeink latinos műveltségét, ámde nekem eszmélésemtől fogva rokonszenves minden ellentmondás.)
    A történet mellesleg az alábbi:

    Különös legendája támadt a Bakony délnyugati lábánál egy országúti vendégfogadónak. Helyi lapok is foglalkoztak e mendemondával, így érdemes rá, hogy az irodalomba is bekerüljön.
    Az említett fogadó terméskőből rakott, hosszan elnyúló épület volt, folyosók, rejtek-kamrák és padlásszobák valóságos labirintusa. Annak idején – vagyis nem sokkal a rendszerváltás előtt – kastélyutánzat gyanánt emelték, részint a kelta udvarházak mintájára. A környékbeliek még élénken emlékeznek arra a Skóciából elszármazott nemesúrra, aki molyrágta fóliánsokra pingált ákombákomok, ősi tervrajzok alapján építtette, agyonhajszolva a kőműveseket.
    Egy habarcskeverő legény – nagyszál, piros arcú, sértődékeny fajta –, mikor már álltak a falak, s a különc McGregor is beköltözött bútoraival, több láda könyvével, kézzel rajzolt térképével és egyéb irományával (melyeken a néphit szerint kínai jelek feketélltek) meg féltucat versenyagarával és cerkófmajmával egyetemben – nos, a szóban forgó legény éjféltájt bemászott a kastélytorony nyitva feledett ablakán. Mihelyt pedig rálelt, kiszorította a Mikszáth tollára kívánkozó uraságból a lélegzetet.
    Másnap a keszthelyi detektív és a hasonló illetékességű törvényszéki orvosszakértő, akik évszám kedvenc krimihőseik nevével ugratták egymást, s akiket a holtra vált bejárónő lármázott föl, iszonyú romhalmazt találtak. A tetem a könyvtárszobában hevert, nyakán lilásfekete folttal. Jobbjában egy Walter Scott-regényt szorongatott, mely épp a 13. fejezetnél nyílt szét, amikor a detektív fölemelte, hogy megnézze, nincs-e benne valami jel. Aztán jó darabig mintha a levegőben kavargó porszemeket számolta volna. Végül csipetnyi tubák fölszippantása után fahangon kimondta a gyilkos nevét.
    – Ragyogó elmemutatvány, kedves Holmes – dünnyögte állítólag a doktorforma alak, visszaadva az egynéhány perce megőrzésre átvett pipát.
    – Ühüm, Watson – biccentett a másik, azzal kockás sapkáját megigazította kockafején, útiöltönye zsebéből hegedűt halászott elő, s – legalábbis a helybéli szőlősgazdák esküsznek rá – eljátszotta Mozart Requiem-jét…
    A gyilkost még aznap elcsípték, s hasztalan volt minden prókátori hókuszpókusz, halálra ítélték, súlyosbító körülményként fogva föl, hogy érthetetlen módon az egyik cerkófmajmot is megfojtotta, farkára pedig csomót kötött, mintha valamit semmiképp nem akart volna elfeledni. Hogy mit, az soha nem derült ki, még a bitófa alatt se, amikor hóhéra bikanyakára hurkolta a kötelet…
    Azóta együtt kísért a vendégfogadóvá alakított kastélyban McGregor, a legény és a majom szelleme. Az első torkára tapasztott kézzel, akárha láthatatlan kötést szeretne letépni, a középső olyanfajta mozdulatokkal, mintha írna (tán a kegyelmi kérvényeket körmöli), míg az utolsó farkát bogozgatva, vásottkölyök-fintorokkal a világ felé.
    Fegyelmezett kísértetek, mindig éjfélkor kelnek útra…

    Egy alkalommal jómagam is betértem ebbe a fogadóba. Épp a harmadik kancsó bort szopogattam, kellőképpen kornyadozva az ivó hosszú tölgyfa asztalának legvégén, mikor a falióra elkongatta az éjfélt.
    A fogadós, aki addig szóval tartott – jóllehet megszokhatta volna már a látványt –, késedelem nélkül és falfehér ábrázattal bukott a kőpadlóra. A következő szempillantásban egy skót szoknyás férfi libbent elő a kandallóból. Utána rabruhás legény, nyakában kötélhurok, ujjai közt frissen hegyezett irón. Elkerekedett szemmel bámultam e jelenést, ám a java még hátra volt: a sort tudniillik egy keszeg kis majmocska zárta, farkán a gordiuszi csomóhoz hasonlatos boggal.
    Egy vendég, akivel poharazgatás közben kötöttem életre szóló barátságot, s aki gróf akárkicsodaként mutatkozott be, tüstént asztalunkhoz hívta a kísérteteket. Csevegő modorban, habár kissé megilletődve kezdett társalogni velük. Még azt is kieszközölte, hogy McGregor kezet fogjon ifjú gyilkosával, mire a majom siralmasan vékony farkáról – mintegy varázsütésre – eltűnt a csomó, s a három szellemalak lassan halványulva köddé vált.
    A rémült fogadós, feltápászkodva a földről, nem győzött hálálkodni, ám ekkor eszméletemet vesztettem…
    Talán szükségtelen hangsúlyoznom, hogy a gróffal együtt rövidesen a detoxikálóban kötöttünk ki, noha annakelőtte még egy hófehér jachttal a Csendes-óceánra készültünk.

    Soha többé nem tettem lábamat abba az elátkozott fogadóba, de még – Isten rá a tanúm – a környékét is mérföldekkel elkerültem, mely erőfeszítésemet csak olyasvalaki értékelheti méltó módon, aki tapasztalatból vagy hallomásból tudja: mind a mai napig szerfölött kedvelem a badacsonyi szürkebarátot.

Triszmegisztosz tanár

    Ma éjszaka minden megtörténhet.
    Már órák óta tombol a vész, s a felhők kövér hasában vízesések formálódnak, hogy rázúduljanak a város háztetőire. E pillanatban végéhez ér a tétova logika. Ősi törvény parancsol. A racionalizmust elmossák az eső könnyei, s valahol pimasz elégedettséggel hahotázni kezd egy szellem…

    Kegyetlen ítéletidő rontott a szörnyű, fekete poliszra, melynek főterén Triszmegisztosz tanár háza magasodott. Századok óta nem dúlt ekkora förgeteg errefelé, a szakadó esőben karnyújtásnyira sem lehetett látni. A sugárút süket aszfaltja fölé hajló gázlámpák sorra megvakultak. A szél fütyülve vágtatott az utcák zegzugain át, minden rázkódni látszott, mintha a föld rengett volna. Fenyegető moraj közelített valamerről.
    A káosz uralkodott most, akár az idők kezdetén, örvénye körülölelte Triszmegisztosz házát is. Hatalmas karjával szorította, fojtogatta – de mit sem árthatott a gránitfalaknak.
    Illett is ez a vaskos kövek őrizte homály a tanár alakjához, akinek vélt titkairól mendemondák keringtek városszerte. Suttogták, hogy a Faust-szerű, démonikus tudósok e kései leszármazottja meglelte a lapis philosophorum-ot, egy csodaszert, mely meghosszabbítja az élet fonalát, gyógyírül szolgál testi nyavalyára és lelki bajra, s amelynek segítségével még repülni is lehet…
    Ezen a vad, vihar szaggatta éjszakán Triszmegisztosz tanár, aki fölényesen nevetett minden balga híresztelésen, épp háza felső emeletén aludt. Hálószobája ellipszis alakú volt, jelezve gazdája szenvedélyes érdeklődését a mértani idomok iránt. Az ívelt falon festmények helyett óriási körzők, szögmérők, szextánsok és furcsa térkitöltésű vonalzók függtek. A mennyezetet matematikai, fizikai és vegytani képletekkel, bonyolult csillagászati számításokkal pingálták tele. Thalész tételét ábrázolta a padló kövezete is, míg a küszöb nélkül bejárat rombuszt formált.
    Triszmegisztosz tudniillik – a szóbeszéddel ellentétben – a geometriát és a mértékegységeket tisztelte, nem a pokol fejedelmét. Makacsul úgy vélekedett, hogy amit nem lehet pontosan megmérni és valamely világos rendszerbe foglalni, az nincs is. Az ördögöt éppúgy tagadta, akár a menny urát vagy a regék parázna isteneit…
    Éjféltájt a tanár arra ébredt, hogy valaki a nevén szólítja. Kinyitotta vaksi szemét, majd pillanatnyi habozás után gyertyát gyújtott, de nem látott senkit.
    Ez csak a túlfeszített idegek incselkedése lehet, gondolta hunyorogva. Semmi sem mozdult, semmi sem történt – elfújta hát a gyertyát, s ismét hanyatt dőlt. Az ágy, amelynek tölgyfa alapzatát az asztalosmester egy hibátlan paralelogramma formájára gyalulta, halkan megreccsent. Triszmegisztosz magára húzta díszes takaróját, melyre gazdasszonya aranyfonállal hímezte az ismert bolygórendszerek ábráit, s megpróbált újra elszunnyadni.
    Az álom azonban késett, amitől csak fokozódott titkolt nyugtalansága. Nagyot nyelt, várt. Érezte, amint nyelve lassan a szájpadlásához tapad. Mégsem mozdult, hogy lebotorkáljon a földszintre egy ibrik vízért, de még a szomszédos laboratóriumba sem volt mersze átcsoszogni.
    Egyszerre csak úgy tűnt neki, mintha a világ – akár egy rossz kabát – kifordult volna önmagából. Nem értette, mi történik a szobában, pusztán azt érezte, hogy történik valami. Borzongás futott végig rajta. Megsejtette, hogy rés nyílt az időben, mint amikor tályogot szakít föl a vigyázatlan orvos. A hol szerelmes, hol gyűlölködő viszony, mely közte és a mindenség között születése óta fennállt, most néhány pillanat alatt semmivé foszlott.
    Tehetetlen volt. Gerince egyetlen jégdarabbá fagyott az iszonyattól. Vérkeringése, amely eddig életben tartotta, akadozni kezdett, teste – akár a kígyóké – egyre hidegebb lett.
    Ekkor sárga villám feszült tudata egére: izzó felkiáltójel a beálló sötétségben. Mi ez? Jelenés?… Triszmegisztosz nehezen kapkodta a levegőt, szinte fulladozott. Halántékán a veríték ólomszürke harmata csillant meg valami szokatlan, kékes árnyalatú fényfolt közepén. Bár senkit sem látott a szoba egykori ellipszis-terében, mégis tudta, szörnyű bizonyossággal tudta, hogy nincs egyedül. Egy hasonlíthatatlanul idegen, minden ízében más személyiség jelenléte dermesztette meg. Ereje maradéka is elhagyta, képtelen volt tovább türtőztetni magát. A rettegés csúcspontján felordított, de szánalmas vinnyogásba fúló sikolya már nem is emlékeztetett emberi hangra.
    A következő pillanatban Triszmegisztosz tanár pörögve eltűnt egy fekete üreg torkában…

    Fölriadok. Éjjel két óra lehet, talán több is. Mélyet sóhajtok, ám a teljes megkönnyebbülés elmarad.
    Tarkóm irányából gomolygó sötétség kezd fölfelé kúszni – egyenest a homlokomnak. Kiszökkenek a koporsóforma ágyból, ide-oda járkálok. Ozirisz, ne hagyd, hogy megőrüljek! Az ablakhoz állok, s a zápor aláfutó, fényes gyöngyein át bámulom a viharos utcát. Akár mentőkötélbe a szakadék felett, a tárgyak kézzelfogható valóságába igyekszem kapaszkodni. Lassan, nagyon lassan megnyugszom, bár…
    Érzem, ma éjszaka minden megtörténhet. Odakünn már órák óta tombol a vész, s a felhők kövér hasában vízesések formálódnak, hogy rázúduljanak a város háztetőire. E kései órán végéhez ér bennem a tétova logika. Ősi törvény parancsol rám. Racionalizmusomat elmossák az eső könnyei, s valahol a tudatom alján pimasz elégedettséggel hahotázni kezd egy szellem…