Dávid Veronika

Az elzsibbadás

    Ma este szívtam el életem páradik spangliját. Elég nehéz még eltalálni a billentyűket. Hogy milyen érzés?
    Igazából, „nagyon csúnyán” még csak egyszer voltam beszakadva. Ültem az ágyon és besüllyedtem az én kis külön világomba, néha emeltem csak fel a fejem, hogy vizet igyak. Tehát ott ültem besüppedve, és élveztem a külön kis világom mindenperceit. Néha olyan volt, mintha filmet néznék. Közben azt is éreztem, hogy kezd elzsibbadni a vállam, lábam, kezem. Legelőször a torkom és a szemem alja kezdte. Volt olyan, hogy a barátom a vállamra hajtotta a fejét, meg kellett kérdeznem, hogy odahajtotta-e, mert nem érzek semmit. Többször éreztem már azóta olyat is, mintha a lábam kemény, de egyszerre puha csizmában lenne. Végtelen száraz és enyhén meleg is volt. Aztán valami furcsa száguldást éreztem. Mintha nagy körhintán ülnék, és csak egyik oldalról érezném a nyomást. Pontosan emlékszem, hogy a jobb oldalamat nyomta. Fura fémlemez tapadt hozzám, de mögüle fény látszott. Aztán a fémlemezen lyukak vájódtak, és azokon keresztül ért hozzám a fénynyaláb. Melegíteni nem melegített, de hideg sem volt. Biztonságot adó és mindent megvilágító volt inkább. És gondolkoztam szélsebesen, miközben a lyukakból milliónyi apró kör alakú rés lett mindaddig, amíg a lyukak szélei összeértek és már nem is felém áramlott valami, hanem belőlem indultak a fénysugarak. Nem fáztam. Képek jöttek elém. Elvált a testem a lelkemtől. Olyan voltam, mint a kígyó a megszáradt bőrében, vagy mint a kikelni készülő lepke a bábjában. Kemény is volt, mert védelmet adott, de éreztem, hogy nem meghalt és kifaragott, nehéz fa van rajtam. E páncél mögül nézegettem a külvilágot, rám tört egy olyan érzés, mintha öreg és haldokló lennék. Nem szomorított el a tudat, inkább örültem, hogy könnyű vagyok, és nem kell megküzdenem az élet nehéz és fáradozást igénylő dolgaival. Néztem az engem látogató kedves és fiatal családomat és rokonaimat, amint értem aggódnak és félve bámulnak engem. A bőröm mögül néztem őket, és az élet nagy dolgait éreztem. Próbáltam a szememmel beszélgetni velük, kérni egy pohár vizet, de ők csak aggódtak szüntelen, és kicsit sem értettek meg. Ez nem szomorított el, csak ültem a páncélkőm mögött, és örültem, hogy én már ilyen könnyű vagyok.
    A gondolataim gyorsan jöttek, sőt nem is gondolatoknak nevezném őket, hanem tudatosuló érzelmeknek. Világosan láttam mindent, és amitől távol akartam kerülni, az nem is ért el hozzám. A való világban arra voltunk igazán büszkék a barátommal, hogy meglátjuk egymás szemében a másik gondolatát és érzéseit is. Most hiába néztem és küzdöttem, hogy megértsen, ő is csak aggódva figyelt engem. Már az első perctől fogva észre szokta venni, ha fázom. Most vacogtam, mégsem vett észre semmit, pedig merően figyelt. Hiába néztem rá, hogy szomjas vagyok és szeretnék inni, nem jutott tudomására. Minden erőmet össze kellet szednem, hogy ki tudjak annyit préselni magamból, hogy „vizet”. Köszönömre már nem futotta, néztem rá hálásan, csak ő tudja, hogy megértette-e. Aztán hirtelen sírni kezdtem, azt akartam, hogy tudja, hogy nagyon szeretem. Nem tudta meg, kérdezgette, mi bajom. Ekkor csalódott és dühös voltam, már el sem akartam mondani, hogy mit érzek.
    Voltak a szobában mások is. Mindenki tudta, hogy először szívtam, féltem, hogy nagyító alatt fogják majd vizsgálni, hogyan is reagálok. Sokáig épp ezért rá sem mertem nézni a többiekre. Aztán olyan érzésem volt, mintha figyelne valaki, lassú mozdulattal abba az irányba fordítottam a fejem, ahonnan az érzést éreztem. Egy ismerős fiú állt az ajtóban, és engem figyelt. Ahogy összenéztünk, olyan érzésem volt, mintha a nézés a végtelenségig tarthatna. Nem volt bennünk szégyenlősség, hogy az egyikünk fiú, a másikunk pedig lány. Éreztem a fénysugarát a szeméből felémszökve, ahogy belekapcsolódott az enyémbe. Tudtunk mindent anélkül, hogy szavak kellettek volna hozzá. Örömmel töltött el ez a jól sikerült nézés. (– Először, és jó? – Nagyon. Világos, szép, és értek is mindent.)
    A mai alkalommal rajzolni készültem. Fogtam a tiszta lapot, és ráöntöttem egy korábban elképzelt rajzomat. Olyan volt az egész, mint egy szeretkezés. Először csak óvatosan húzkodtam a vonalakat, tervezgettem a rajzot. Aztán miután már elhelyeztem majdnem mindent, elmerülhettem a részletekben. Bizonyos időnként azonban kiléptem az aprólékosságból, és a teljes lapot vadul és mégis odaillően színeztem. Olyankor gyorsabban vert a szívem és a lélegzetem is akadozott. Utánozhatatlan élmény volt, maga a szenvedély. Élveztem a pillanatot, és nem gondolkoztam azon, hogy most értem-e magamat vagy sem. Szinte zenét is hallottam már, ami a ceruza-surrogásból indult ki. A velem lévő lány zökkentett ki, amikor hirtelen felolvasott egy pár sort a könyvéből. Utána vettem csak észre, hogy milyen nagy csend is ölel körül mindkettőnket. Vízpart, illatok, madarak csicsergése, már csak ketten ültünk ott.
    Sose hittem el, amíg ki nem próbáltam, hogy csak az értheti meg igazán ezeket az élményeket, aki már egyszer átélte. Miért? Amikor elmesélem, hogy miket éreztem és láttam, az emberek elképzelik, és a valós képet – szereplőket, berendezést, tájakat látják maguk előtt. Pedig még korántsem erről van szó. Mint mondtam már, ezek inkább tudatosult érzelmek, mint valós dolgok. A valós dolgok olyan keménnyé válnak azáltal, hogy kézzelfoghatóak. Ezen kívül minden olyan rögzített, ki nem billenthető, leszögelt és előreirányzott. Pedig ez, ha az ember elszív egy marihuánás cigarettát, nem így van. A gondolatok szabadok, cikáznak, és a képek attól válnak valóssá, hogy érezzük és nem attól, hogy látjuk őket. Ledőlnek a korlátok, bárhova odaképzelhetjük magunkat, sőt még azt sem kell, mert az érzés-élmények jönnek maguktól. Összefoglalva, az egész olyan érzés, mintha az érzékeinken is nőne egy szemünk, miközben az igaziak félig lehunyva maradnának. Az sem utolsó, hogy utána mindig nagyon jól és pihentetően alszom, és másnap fog az agyam, mint a borotva.