Sárándi József

A megbánás

Az ünnep mint válságállapot, itallal kezelve

    Úgy örülök én az ünnepnapnak, mint félszemű apa vakon született gyermekének…
    Állításom sokakban bizonyára visszatetszést kelt, de legalábbis magyarázatra szorul. Magyarázkodni azonban csak az szokott, akinek valamilyen oknál fogva nem tiszta a lelkiismerete. Az enyém pedig tiszta. Ki kell tehát bogoznom, mi bajom voltaképp az ünnepekkel, hiszen ünnepek pozitív külső-belső kényszerek egybeesése alkalmakor mindig voltak, vannak és utánunk is lesznek az emberek életében. Ezt nevezik hagyománynak, mely akaratunktól függetlenül létezik. Hitünk, tévhitünk vagy hitetlenségünk teszi maradandóvá, meghitten bensőségessé, illetve formális szokássá. Vannak – a kevesek, a boldogok –, akik a naptári évek minden napját ünnepként élik meg, mások viszont, váltott életeik során csak fényévenként, ha ünnepelnek. Cinizmus nélkül vallhatom, hogy én valószínűleg az utóbbiakhoz tartozom. Nem mintha eddig nem lettek volna jó napjaim, passzaim, örömteli majdnem-ünnepeim. Voltak, talán a kelleténél is bővebben mért nekem a Sors a világi vigasságokból. – Talán – mondom –, de rosszul szeretünk mi mind, kiket rosszul szerettek – feslik föl egy régi versem törvényének szövedéke.
    A szeretni jól tudó szeretet tehát a kulcs az igaz emberi érzésekhez. Van, akihez megtaláltam, van, aki megtalálta hozzám, ideiglenesen persze, mert az ősállandóság a kiválasztott kevesek elixírje, és ezt nem bírjuk mámor nélkül elviselni.
    Egy buta kocsmanóta részlete jut eszembe: „Én úgy szeretek részeg lenni, nem fáj akkor nékem semmi…” Hát igen, az ördög a részletekben lakozik. És annyi: pofon vágjuk – ha csak jelképesen is – feleszeretteinket, megkéseljük felebarátainkat, vagy épp fordítva. Pohár pohár után, amíg a bor tüze el nem zsibbasztja érzékeinket. Bort iszunk pezsgőborral, míg ki nem alszik bennünk a legéberebb gondolat is. A teljesség kedvéért széttépjük még újszülött verseink kéziratait, összetörjük legbecsesebb emléktárgyainkat, s klozetba dobjuk kabalánkat. Pusztítunk, pusztítjuk magunkat.
    Jaj, karácsonyok közelednek megint, szilveszter, új év! Mikor lesz föltámadásom az illuminációból, szabadulásom a Sárga Sátán torokszorításaiból?
    Eljön-e a szent, az átkos kijózanodás, midőn visszakéri magát az alkohol, a szerelem s az élet?