Nyírfalvi Károly

Meredély

avagy a tűnődés oldja a görcsöket?!

a.
HOL a semmi van jelen, felüti fejét a rend,
miből is keletkezne, honnan is támadhatna
zűrzavar; a nincstelen nélkülözéstől a
káosz ver fészket agyában, s a szerek is mind
eltűntek – jól van így, talán jó ez így, maradjon
hát – szegek a falban néhány szakadt inggel, s
üvegszilánkok a repedésekben, a szeme
ide-oda jár, izgatott félelem lepi meg
arcát, künn ragyog a nap, az ereszcsatornán
szenny zuhog, a tető beázik, minden rossz teszi
a dolgát, így a vége felé, már épp mindennek
az elején, minden áttetsző, minden letisztult, –
mert nincs, semmi nincs – Ő valami mást akar, egész
mást formátlanul-érthető szavakkal üvöltve.

b.
FÉNYESKEDJÉK A pillanat néked, melyben egy
meggondolatlan mozdulattal anyád elvesztette
rosszul őrzött ártatlanságát, s így a késle-
kedő időben rossz csillagzat alatt születtél –
kit nem akarnak, világra jön végül, azt hiszik,
így rendeltetett, elkerülhetetlenül, akár a
vég, idővel megértik, kidobható vagy, mint
a szemét, ha már torkukra fúlt – te
is azt teszed, mit beléd lövellt az évszázados gén,
lemondasz, így egyszerűbb, teszed a dolgod, mit meg-
tanultál, s működsz, akár a gép, szellemed
ellenére megteszed, mit gyorsan és sietve
eltanultál, nyelved hegyén a gyorsítóval
állsz a végtelen csendben magányosan, árván.

c.
MONDJÁK, A vér szaga megérzik, avval hite-
geted magad, amivel anyád és apád bele-
dermedve a múltba, s ha ők így tettek, az
bizonyosan helyes volt, mert hát miért nem
cselekedtek másként, mód és eszköz létezik
valahány, a történelem megtanít: szabadon
választhatsz, – mi az, mi meghatároz, egyfelé
taszít valahány esetben?, nem értem, és nem
tudom, – gyilkos vagy éltető gyógyszert akarok
és űzök véges végig a városon át, ellen-
mérgeket szíved és lelked sajgó fájdalmira,
én könyörögtem a szélnek, fújja el arcodról
a fáradtságot, kusza fejedből a gondolatot,
becsapva ajtót, hallom, hogy motyogsz magad elé.

d.
„LEJÖTTÜNK A térre megenni egy hot dogot,
s azóta itt vagyunk.” – tudom, tudod: tehetnéd
másként, erőd elhagy, mert elhagyod magad, jön a
végzetes pillanat, minden mindegy, történjék
ahogy akarják, könnyebb elhinni, hogy nem lehet,
mint utánajárni, üldögélsz a téren, lassan
szobor leszel a mozdulatlanságtól, aztán
boltba indulsz, vagy mégsem, éhesen is elvi-
selhető, amiről úgysem tudsz, élsz vesztes máni-
ádnak, a téboly felmentő-elnéző pilla-
natáig, nyelveden a megbomlott nyelvvel, leszel
modell és antireklám, s miközben lázongsz a
néma üvöltéssel, emberformájú kígyó
vagy, ki a megadott percben a farkába harap.

e.
AJTAID A semmibe nyílnak, a térre, hol
egyedül vagy, körötted a sorra nyíló szájak
nem szólnak, igazából nem is hallgatnak, csak épp
ismeretlen tekintetek merednek a távoli
hegyeken túlra, ahová vágyakoznak vala-
miképpen úgy, ahogy megszülettek; el kell jutni
oda, hová senki sem képes, a képzelet
határain túlra, ki tudja, hol feszülnek a
vonalak, azok az átkozottak, eleged van
belőlük, szerekért szaladsz, lehunyt szemed
mögött a másik világban minden lehetséges,
akár az „igazi” nagy filmeken, a gyógyszertár-
-méregtár zárva, a gyógyfüveket nem ismered
és pénzed is elfogyott, jön és felfal az éjjel.

f.
TALÁN A türelem, mint a pirulák, mint egy
tekintet, mely rád figyel, a széteső idő-
ben arra gondol, mire eddig te sem – megered
a nyelv, nekilódul a szó, s – mint a láncait
széttépő folyó – neki a világnak, el a
görcsökkel, a gátlások vakító rongyai
megszaggatva, s elmondod azt is, amit szégyellsz,
s ami talán választ ad minden szerencsétlen
léptedre, homályos a háttér, izzó égők
világítják az elfolyó éveket, a sodró
lendületet, habzsolod a mosolyt, a bólintást,
egyazon percben élet-halál gyökere vagy,
talán a türelem oda-vissza gyümölcsöt ér-
lel a kemény fagyban, szavaid mondattá gyúrod.

g.
(„)TUDOD A hely jellege nagyon fontos, – nekem lét-
elem a szó, a beszéd, hiszek a viszonylagos
csendben, az abszolútum a halál után jő
el, élet és halál egyazon tőről, – mikor
magamba döföm a tűt, hogy táguljék a lét,
teszek egy lépést a halál felé, de hát meg-
születni sem kevesebb, – mondjuk, a kád szélén
ülök, a hely és a helyzet hirtelen és meg-
felelően előkészített, egyedül vagyok
és ez fontos, párbeszédet folytatok magammal,
felszívom a szert, becélzom a kedvező pontot,
kivárok kissé, számolok keveset, hirtelen
erőteljes mozdulattal a bőr alá, majd
a vérbe hatolok, innen már semmi sem fontos.(”)

h.
(„) AZ A bizonyos álom: bezárva, mindig bezár-
      tan, két emberrel körülfogva, kezükben kala-
      pács, lesújtani rám, az egyetlen, amit tehet-
      nek és aminek még van értelme; semmit, nem te-
      hetek semmit, körülfognak, bekerítve állok,
      vagy ülök a szűk tér végső-középső pontján,
      közeleg a kéz, benne a kalapács, lesújt majd,
      és meghalok, aztán mégsem, túl vagyok rajta,
      az utolsó folyót is átúsztam száraz bőrrel,
      egy könyv kerül kezembe és végig kell néznem,
      könyvet, hatalmas könyvet, a vége előtt sikoly
      hasít belém, túlvilági hang, kibírhatatlan,
      szemem nyílik, több tonnás vagyok, és könnyű, a-
      kár a lepkék, vége mindennek, most kezdődik.(”)

i.
AKKOR ABBAN A percben kileng az inga, szomo-
rúság vagy épp jókedv fojtogat, történjék bár-
mi, a dolgokat helyre kell állítani, épp
ettől zuhansz mélyebbre, furcsa, hogy minden fordít-
va sül el, a mosolytól – vagy ahelyett – arcodra
egyre több ránc húzódik, szemed egyre szűkül,
egyre mélyebb üregben ül, beszéded nehézkes,
és egyáltalán kínos, kínzó a jelenléted,
fáradt vagyok, tudom, érvek, ellenérvek – nem
használ itt már semmi, egyszerűbb volna azono-
sulni veled, belőni magamnak valamit, mi
légyen hát a szer, igazi szeretet, valós
gyötrelmek helyett, kileng az inga, leülök és
átgondolom, a fecskendőt pedig kihajítom.

j.
LÉPDELSZ A kötélen képzelet és a hártyás
föld, kék ég és a valós lét határán, ter-
jeszkedőben a semmi tartományai, mondom, végül
üvöltöm, hagyd abba, tényleg, de tényleg, nem kér-
deztem még: miért teszed? mért? – nos jó, hallgatlak,
tudom, előre tudom, nem szólsz, s ki tudja, lesz-
nek-e még tisztább pillanataid, percekre már
nem is gondolok, a varázslat ismét széttört,
el sem kezdődött igazán, e percben (ily mélyen)
mitől várod a fényt, akár a sötétlő meg-
világosodást, zárt szobában, magadban, a
feltételek adottak, bévül a kór, s a kör-
nyező odukban – a varázslat átélhető,
hol már nincs célja a szernek, minden egyébnek sem.

k.
KITALÁLOM A vágyaid, kitálalom az
ételt, majd, ha jóllaktunk már, ahogy a katonák
zsibbasztó őrség után kitárazzák a táskát,
úgy ürítem a káoszt fejedből, s úgy töltöm
újra valami mással, ha rám hagyod, ha nem
akarod is, mondhatod: – mi jót tesz neked, nem ér-
dekel, magamban hordozom a gyógyulás útját,
kegyetlen szeretettel adózom kínjaidnak,
gyűlölj vagy vess meg, ellenedre így teszek jót,
elég ha tűröd a kezelés szelíd fájdalmát, –
– ne vond el magad tőlünk, engedj folyást az idő-
nek, próbáld úgy, hogy megszenvedj érte, gondolj egy
olyan klubra, mely nem fogadna el tagjának, a
neked fenntartott helyről ne mozdulj más világért.

l.
KILÁTÁSTALAN A helyzet, nem is látsz, könny pereg
szemeden, engedd, hogy segítsek, folyvást csak
arra figyelj, mi érted, neked épül, engedd, hogy
segítsek, a varázslat átélhető, ha ott
hallgatsz el, hol nincs értelme a szónak, s minden
egyéb súlytalan már, hadd kopogjon a csend, lehet
idegcsillapító is, most hallgassunk kicsinykét, –
csak nyomják belém, nyomják – zihálod, egyre erő-
sebb, ami törvényszerű, az a dolguk, hogy ki-
ürítsenek, ők úgy működnek, mint bárki más,
nem sokat kérdeznek, légy jó, üres és töké-
letes, kínálnának valamit helyette! – szorítsd
a homlokod erős tenyerembe, hallgass el, dobd
el a receptet, ne féld a halált, ne siettesd.

m.
AKÁR A hiány, valaminek a nemléte,
annyit sem jelentesz már, s majd elfelejtelek
egy nap, ahogy mindenki mást, még jóval a vég-
ső-(utolsó) út előtt, mert kell, hogy legyen va-
lami, ami pótol valamit, kevés a szándék,
mindig is az volt, én kerestem, de nem maradt,
nem volt honnan, miből maradnia, csak ez tért
vissza hozzám, egymásra leltünk a mélységek
mélységén, a gödrök peremén, még ez is több volt
a nincsnél, mutass valamit, kérlek, szelíd vagyok,
akár a bárány, ne tagadj meg, ha elrabolsz
tőle, adj valamit, mi meghaladja, s végképp
eltaszít tőle, s kitisztulva is marad-
nak még a gyönyörű, fenséges, izzó képek.

n.
MAGUKRA HAGYOD A madarakat, bokro-
kat, virágokat, egyszóval mindazt, mi körülvesz,
miben élet munkál, szíved lüktet még egyre,
két lábon állsz a földön, tudom: lennél laza és
könnyed, akár mások, vagy épp senki, több, mint bár-
ki, vagy csak épp annyi, – érezni a tágasságot
térben, időben, elszakadva padlótól, földtől,
át a falakon, egyszerre egyedül, s minden-
kivel, hiszen: nem megy másképp, végül BELEegye-
zel – megírhatatlan, az is marad, mint annyi más,
– mit akarok én – add a kezed, hadd higgyem, még nyújt-
hatok melegséget, itt mindig megtalálsz, ha még-
sem, olvasd, vésd jól a fejedbe és emlékezz,
magadban ismersz másokra, másokban lelsz énrám.