Noth Zsuzsánna

Szívzörejek

    Kellett nekem ágynak esni. Folyékony és szilárd táplálékot azonmód kibocsátani. Vacogva görcsökben vonaglani. A láz üstjében kiszáradásig fortyogni. Erőnlétem utolsó morzsáit összekapargatva nagy ívű kilengések kíséretében araszolgatni a körzeti rendelőig. A váróban türelmesen ücsörögni, majd a doktornőhöz betámolyogni. Ráncveretes, beesett szemmel igyekezni a szemébe nézni. Felszólításra repedezett szántóföldre emlékeztető nyelvem kiölteni. Vajszínű krepp-papír bőrfelületem a vályúformájúra behorpadt erekkel amúgy is látja.
    Mindez elég volt ahhoz, hogy elvigyen a mentő. Nem rögvest, bő négyórás ráhagyással.
    A háromágyas szobába megérkezvén, miközben a középsőre pakolgattam a ruháimat vetkőzés közben, sunyin mustrálgattam a rajtam harsányan átbeszélgető szobatársaimat. Inkább taszítottak, mint rokonszenvet keltettek bennem. Na, én is jó helyre keveredtem!
    A tőlem balra fekvő, ötven fölötti, kemény arcú, mély és egyben érces hangú, olyan én már csak tudom stílusú; a jobb felőli kissé szimpatikusabb: fiatalabb, és kellemesen bársonyos a hangja. Inkább feléje fordulva csúsztatom be a paplan alá visszafogottan nyöszörögve széthullani készülő testemet. Ha eljutunk odáig, hogy muszáj valamelyikőjükkel beszédbe elegyednem (márpedig biztos eljutunk az akárhányszor huszonnégy óra alatt), ciklámenrózsaszínre melírozott szilvakék színű haja ellenére vele fogok szót váltani. A fiatalok agya még nincs betokosodva, nem egyetlen agyonkoptatott sztenderd lemezükön karcogtatják körbe állandóan a nyelvüket, hanem befogadni is képesek.
    Nem mindegyik, mert ez az én cinóberhajú ágyszomszédom, akinek a nyakát karabinerrel összefogott vas kutyalánc ékesíti és fojtogatja, agya, mint egy telítődött spongya, még csak nem is reagál. Mintha egyenesen róla mintázták volna azt a mondást, hogy minden lepereg róla. Ruhástul, pontosabban: macskanadrágban és pulóverben fekszik, hanyatt a bevetett ágyon. Fitos menyecskeorrát a plafonnak szegezve zenét hallgat. Hogy hallgat, az igaz, meg az is, hogy fülrepesztve bömböl az éjjeliszekrényén a magnó. Idősebb ágyszomszédom megkérdezi:
    – Mért nem a Slágerrádiót hallgatod? Nálunk az irodában az szól.
    – Nekem ez a stílusom – csapódik bal oldalára, amitől összekoppan a fekete pertlin a nyakába függesztett két öt centiméteres átmérőjű, fából faragott szív. Tompán, ahogy a birkákon szokott az ólomszürke kolomp, de még annál is vérszegényebb hangszínben. Mindannyiszor összeverődnek, ahányszor megmozdul vagy ha egész testét jobbra balra billegve jár, ahogy a pingvinek totyognak a jeges sziklaplatón. Az egyik szívbe valami keleti motívum lett égetve, a másikba egy nehézkes kéz rótt girbegurba betűket.
    Mintha kenguru pattogna végig a belgyógyászat kórtermein, szökdelve közelít Székely főorvos úr az egyszemélyes viziten. Már az is fura, hogy itt mindenki főorvos, kivéve az éjszakai ügyeleteseket, de ahogy ez a fekete kefehajú, hurkásan elhízásnak indult férfi jön, az valami egészen földön kívüli jelenség. Nadrágkorca kétujjnyi mélyen belevág hájas derekába. Termetét meghazudtoló fürgeséggel pattan a betegek ágya mellé. Alaposan kikérdezi és végigvizsgálja őket. Csupán a pajesza tövén csorog a verejték, mintha az a kis fekete pamacs egy vékonyka gumicső lenne, a csapot pedig elfelejtették elzárni.
    Felültet, végigkopogtat, hallgatózik a sztetoszkópjával, megnyomkodja a hasamat. Egyetlen kézzel összecsippenti az oldalamat máj- és vesetájon – Ez fáj? – érdeklődik teljes odaadással.
    Engem ugyan orvos nem borít ki. Még ha futószalagon jönnek és kopácsolnak különféle szerveket és üregeket magában hordozó testemen, akkor sem.
    A fitos orrú Anikó nehezebben tűri, hogy derékig levetkőzteti, amitől teletetovált, muszklis válla és felkarja, összeszabdalt jobb alkarja, s rajta még egy hurkoltan ívelő, vastagon és mélyen belehasított jelkép is láthatóvá válik. Nem attól borul ki, hogy testdíszítő motívumait érdeklődve mustrálgatjuk, mert ezek tulajdonképpen a meghökkentés céljából készültek, hanem a közel egy éve tartó kórházjárásán vissza-visszatérő macera zaklatja. Annyira bepipásodik, hogy kiugrik az ágyból, letépi magáról a bordás drapp nadrágot, áll az orvossal szemközt egy szál vörös, csupa madeirás tangában, melyből erőteljesen domborodik ki enyhén megereszkedett, gömbölyű hasa és sonkája.
    – Injekciót többet nem kérek! – pattogja. – Már ez is tályogosodik, amit adtak, és mondta az orvos, hogy vigyázzak a tályogokkal – tartja az orvos orra elé jobb combját. Akkor ötlenek a szemembe a feneke karéján hullámvonalban beirdalt hurkák, amilyenekkel az indiánok díszítik a testüket. – Itt. Fogja csak meg! – tapogatja ki a sérelmezett pontot terebélyes fenekén, és rántja oda az orvos kezét.
    – Ez? – nyom meg az orvos, termetéhez képest keskeny ujjának begyével egy helyet.
    – Az! – kaffan Anikó dühödten. – Jól látja.
    – Az nem tályog, hanem csomó. Kap a nővérkétől egy jégakut, begöngyölik magának egy vászonba, és azzal borogatja. Meglátja, elmúlik. Kivitelezhető ez?
    – Igen. Csakhogy én már nem borogatok semmit, és ne is nyomkodjanak, injekciót se kérek. Pakolok és megyek haza…
    – De miért? Olyan lehetetlen dolgokat kérünk itt öntől…?
    – Nem érdekel. Hazamegyek. Itt nem gyógyítanak, csak összevissza vizsgálnak, és mindegyik mást mond. Hol epehólyag-gyulladás, hol májgyulladás, hol meg egyik se. Nem magára haragszom személyesen, mert maga nem beszél olyan hülyeségeket, mint a többi. Magát már régebbről ismerem, és akkor is meg voltam elégedve. De ezek itt! – hadonászik párnás kis kezeivel az orvos orra előtt. – Na mindegy. Pakolok és megyek.
    – Visszajövök, Anikó, megbeszéljük. Nem örülnék neki, ha most elmenne… – ezt már úgy az ajtón kifelé rohantában.
    – A faszom tele van magukkal! – üvölti utána a nő teli torokból.
    Erre az orvos visszanyargal, megáll vele szemben. – Hazamehet – kissé remeg a hangja a dühtől mentes felindultságtól –, amennyiben aláírja, hogy saját felelősségére teszi.
    Anikó rá sem hederít, ráront a szekrényajtóra, feltépi, kikap belőle egy irdatlanul öblös zöld-fehér csíkos, köznyelven menekültszatyrot, amilyenekben az asszonyok piacolnak, kincseiket gyűjtik a guberálók, és egész vagyonukat hordozzák időtlen időkig a hontalanok. Ahogy a szekrény felé lépked, elővillan bal combján az eddig macskanadrággal fedett, egész külső felét beborító, térdéig lenyúló szimmetrikus tetoválás, visszafelé jöttében pedig látszik, hogy a jobb combját is ugyanilyen motívumrendszer fedi. Bal csuklóján piros pertlin egy bizsu borotvapenge lifeg. Akár egy csataló, úgy fel van díszítve.
    A folyosóról az étkezőkocsi csörömpölése hallatszik be.
    – Megvárom még az ebédet. Megeszem, és beveszem a gyógyszereimet.
    Felül az ágyára féloldalt megdőlve. Elővesz az éjjeliszekrényéből egy degeszre tömött piros csíkos reklámszatyrot. Kibogozza összekötözött füleit, és egyenként – úgy tűnik, találomra – szedeget ki belőle üvegcséket. Rakosgatja maga elé egy kupacba a tablettákat.
    – Mire szedsz te ennyi gyógyszert? – kérdi a bal oldalamon kissé agresszív hangon az idősebb betegtársam.
    – Ennyi kell – pufogja határozottan maga elé kommentár nélkül.
    – Már ettől jóllaknék, ebéd nem is kéne – bátorkodom az elcsépelt szöveggel, de elereszti a füle mellett. Sebaj, még nem jegyeznek.
    A szomszédaim valami káposztaszerűséget kapnak, én is felnyitom ormótlan barna-drapp dobozomat. Az enyémben is savanykás szagú főzelék lötyög, egy szál virslivel megkoronázva.
    Szimatolunk, pfujozunk, hümmögünk, igyekszünk. megbarátkozni az ebédünkkel. Anikó bejelenti, hogy minden kaját bevállal, mert farkaséhes. Na, mondom, én a virsliről helyből le tudok mondani; a bal oldali szőke meg a káposztájáról, mert az kéne már csak, pont káposzta az ő görcsölő hasának. Átcsúsztatjuk. Mindent bezabál, kicsit téblábol – mert ugye pakol és megy –, aztán már fut is a kórterem sarkából nyíló vécébe, hányni.
    Egész délután jön-megy. Nincs nyugta. Többször összetalálkozik a főorvossal, aki a reggeli összezördülésük ellenére próbálja meggyőzni, hogy legalább addig tartson ki, míg meg nem jönnek a vizsgálati eredmények. Ha már tisztán látnak, beállítják a gyógyszereket, és mehet.
    Anikó vacillál, hol igent mond, hol nemet. Újabb kazettákat hoz. Többektől kölcsönkér pár száz forintokat csütörtökig, amikor majd bejön a barátja és megadja. Diétájához képest egy doboz gesztenyepürével és két lúdlábbal jön föl a büféből. Felül az ágyára, és szinte rágás nélkül behabzsolja. Aztán természetesen hány. Megint előkerül a főorvos. Valljuk be őszintén, megrendítően nemeslekű gesztus egy belgyógyász főorvostól, hogy lenyel egy olyan sértést, amilyet Anikó utánaeresztett, és jóindulata bizonyítására lepaktál vele. Megdicséri ennek az ágrólszakadtnak a haját. Egészen fantasztikus a színe, és csak most vette ezt észre az erkélyen, természetes fényben… Mert, ahogy mondja, fiatal ő még lélekben és modern a felfogása, a látszat ellenére (feltehetően elnehezült testére utal ezzel), csak a poszt tartja vissza, amit képvisel. De most, Anikó kedvéért, leveti magáról a fakabátot. Teletűzdeli a mondandóját közkedvelt angol kifejezésekkel. Mint izzó zsarátnokról a szikrák, úgy pattannak ki szájából a lelkes yesek, okék és hellók. Nem fordulok feléjük. Bontakozzon ki nyugodtan, amennyire csak képes. Azt sejtem, hogy nagy igyekezetében már nem csak a homlokáról csorog a víz.
    – Te, Zsuzsi! – támolyog az ágyam mellé Anikó. – Én hazamegyek és felkötöm magam – mondja megszeppenve, sírásra görbülő szájjal. – Elhiszed?
    – El. De még mielőtt megteszed, add meg magadnak azt a sanszot, hogy átgondolod a dolgokat, hátha van még valaki, akiért érdemes tovább élned…
    Talán van gyereke, anyja, kedvese… Bárki, aki sírna utána.
    Megint pakol, öltözik. Eltűnik órákra. A szatyrát még nem vitte el. Talán segítségért ment, hogy hazavigye valaki; mert rengeteg a cucca. Mondta is Sári, a bal oldali szomszédom, hogy Anikó a Mikulást várja. Egész kirakodóvásárt rendezett be az ablakpárkányon. Ott sorakoznak a fehér sportcipője mellett a maradék zsemlék, dobozok, tálak, bögrék, tégelyek és flakonok, csurig körömlakkokkal, szem- és szájceruzákkal. Dezodortól a hajlakkig, de annyi minden, mintha egy életre költözött volna be vagy hontalan lenne, aki kényszerűségből mindenét mindenhova magával hurcolja. Ez a sok holmi most mind bekerült abba a feneketlennek tűnő zöld-fehér csíkos szatyorba.
    Nagy sokára megérkezik. Sötétbarna szkáj férfi irattáska lóg az oldalán. Ezt a csúf holmit még nem láttam nála eddig. Leveszi, rádobja az ágyára, majd kisvártatva felkapja és azzal együtt ront be a vécébe. Mintha a föld nyelte volna el odabenn, időtlen időkig nem jön elő. Az a sejtésem támad, hogy most köti fel magát, de nincs lelkierőm kimenni és megnézni. Tán a táska hosszú pántjára. Na de hova? Hiába leltározok az agyamban, semmi olyan kampóféleségre nem emlékszem, amire azt a pántot ráerősíthetné, egyáltalán elbírná-e zömök, tömör testét az az egy szál pánt? Az is lehet, hogy kötelet hozott benne. Nem csoda, hogy megelégeli a hasztalan szenvedést egy gyógyíthatatlan beteg. Rólam még nem derítették ki, hogy mi a bajom, mégsem látom sok értelmét az életnek. Különben is, ha joga van az élethez, akkor joga van a halálhoz is. Jogában áll eldönteni, hogy meddig képes ennek az életnek nevezett rozoga szekéren zötykölődni.
    Elalhattam vagy csak egyszerűen elkerülte a figyelmemet, hogy kijött, mert egyszer csak azt látom, jobbra-balra döccenve imbolyog végig a kórtermen, mint egy pingvin. Mint mindig, szól a magnója. Ákos dalol a Méregről: „Veled táncol a szakadék szélén / Az igazi helyetti műanyag élmény…” Már a szobában rágyújt, és kiül a teraszra a szalmahajú Sári mellé. Nekiszegezi a kérdést: – Van kedved beszélgetni? – Hogy is mondhatna erre nemet a másik. Nem klubban vagyunk, hanem kórházban. Mindenki kénytelen napi huszonnégy órán át elviselni a szobatársait. Innentől csak mondatfoszlányokat hord be a légáramlat:
    – …tizenegy éve narkózom…
    Ezután Sári hangja: – … kómában élted legszebb éveidet?
    – …az első gyerekem halva született… mély depresszióba… mondta a férjem, hogy hoz valamit, hogy jobb kedvre derítsen… nem tudtam, hogy heroin… mire rájöttem, már nem tudtam leszokni… gyógyszerfüggővé váltam… nemrég leszoktam, de napi háromszor harminc tabletta kell… elváltam, de addigra már elkaptam… gyorsan pusztít, gyógyíthatatlan, hamarosan leszázalékolnak… védőoltás sincs ellene…
    Az mi lehet? – ver ki a jeges veríték. A főorvos megkérdezte tőle reggel, hogy ön vírushordozó-e? Erre rávágta dacosan: nem, vírusfertőzött. Én rögtön az AIDS-re tippeltem, de tudomásom szerint az legalább tíz évig is eltart, mire fölzabálja.
    Később jön az a magas, vékony, szép arcú, csillagszemű fiatal haverja, akivel kazettákat cserél, meg valami walkmant is mustrálgatnak, aztán kiteszik a magnót az ablakba, és kiülnek cigizni a teraszra. A lány mesél valakiről, akit hol mint a főnökét, hol mint a nagybátyját, hol mint a barátját emlegeti. Nem csoda, hogy a srác elveszti a fonalat vagy inkább belegabalyodik Anikó életének szövevényeibe, és hasztalan próbálja kibogozni.
    – Hát nem anyádnál élsz?
    – Á! Az anyámat sosem ismertem…
    – Hogyhogy?
    – Ebbe most ne mélyedjünk bele, túl hosszú. A lényeg az, hogy azért nem tanultam meg viselkedni, mert nem volt anyám, aki megtaníthatott volna. Elváltam, de már azt is fölöslegesen, mert addigra megkaptam a hepatitis-C-t. A nagybátyámtól kaptam munkát, szállást. Tudod, ő nyomorék. Valami vírusfertőzést kapott, amitől lebénult a fél oldala, azért olyan kacska a keze, meg sánta, és a beszédét is alig lehet érteni. Meg a szeme is rossz, az egyik erre áll neki, a másik meg arra. De nagyon jó szíve van és kedves, megértő. Nála dolgozom az étteremben, vele osztom meg az ágyamat… Másodszor is teherbe estem – az nem zavarja, hogy az első terhességének a tragédiáját Sárinak mesélte el –, de úgy, hogy minden hónapban véreztem, és nem is tudtam róla, csak nőtt a hasam, nőtt. Beutaltak a klinikára, és az ultrahang kimutatta a hathónapos magzatot. Már ki sem engedtek. Meg kellett szülnöm. Tudod, nincs értelme kihordani, aztán bajlódniuk, nem tudni meddig, egy drogfüggő vírusfertőzött újszülöttel, akibe pláne nem érdemes drogot nyomatni rövid kis életében, hogy ne kínozzák az elvonási tünetek.
    A srác visszaoldalog a saját kórtermébe. Anikó felkapcsolja az összes villanyt. Mint a filmforgatáson, olyan élesen sütnek szemünkbe a fények. Mit lehet tenni? Retteg a sötéttől és a csendtől, mintha onnan már a halálon túli világba párducléptekkel rohannának vele. Behozza a magnót. Mese nincs, reflektorfényben fogunk heavy metalra aludni. Sári oldalt fordulva ül az ágyán, rejtvényt fejt; én pedig az alattomban negyven fokra felszökkent láz hatására szép csendesen magamban „videózom”. Ami abból áll, hogy amint behunyom a szemem, abban a minutumban összeszűkül a látómező, káprázatos színekkel és formákkal telítődve. Tehát rögtön szembe találom magam egy képpel; vajszínűtől a sárgán keresztül egészen a narancssárgáig, mintha modern kőszobrok vagy inkább festett faszobrok vennének körül. De nem állóképet bámulok, folyamatosan változtatják a helyüket és a formájukat. Ha festő lennék vagy filmrendező, minden egyes jelenetről skiccet készítenék, hogy később kidolgozhassam.
    Egy melegsárga szobor spirálmozgással beúszik a kép közepére. De hiszen ez körte! Ahogy a szárán pörög, keskenyedik az alsó fele, mintha esztergálnák, csak nem peregnek róla a forgácsok. Addig kering a formáját szép lassan változtatva, mígnem goldenalma lesz belőle, aztán újra körte…
    – Vírusfertőzött vagyok – jelenti be közben agresszíven Anikó.
    Kinyitom a szemem. Ott ül az ágyunkkal szemben a fehér műbőr borítású hokedlin. Odatámolygott és lepuffant, amíg én a körtémmel meg az almámmal voltam elfoglalva. Fellódítja a két lábát az ágyam végére, és ahányszor kinyilatkoztat valamit, a nyomatékosítás kedvéért egy jókorát taszít rajta. Még a végén itt kapok a kórházban agyrázkódást! Már eddig is, ahányszor levetette a termetes testét az ágyára, a fekhely akkorát lódult, hogy nekicsapódott az éjjeliszekrényemnek, az pedig az ágy fejrészének, hogy úgy éreztem, kiloccsan a medréből az agyam.
    A várt hatás elmarad. Feleslegesen riogat.
    – De nemcsak az a baj, hanem az is, hogy ellopták az üdítőimet – harsogja fenyegetően.
    Miközben nekem ott pöffeszkedik az éjjeliszekrényem tetején színpompás dobozában a Sió multi plusz gyümölcsnektárom, amit a lányom hozott be délután. Lehet, hogy arra pályázik.
    – Meg a walkmanemet is ellopták – recsegi.
    Erre se reagálunk. Volt a kezében néhány percig egy walkman, de hogy elhagyta, elcserélte, eladta, elajándékozta vagy ellopták tőle, azt egy heroinosnál sohasem lehet biztosan tudni.
    – Gábor! – hasít a hangja a heavy metal dübörgésébe. – Te ülsz ott?
    Erre se szólunk, moccanunk. Sári rezzenéstelenül rejtvényt fejt. Látszatra. Jobb, ha megszólalok, még mielőtt robbanna. – Nem.
    – Mért – fordítja fejét az én ágyam felé, és nagyot rúg páros lábbal a végébe –, te vagy a Gábor?
    – Nem, én sem vagyok az. Nincs itt a Gábor.
    Csend. Rúgás az ágyamba, majd határozottan felszólítja Sárit: – Bebújunk az ágyba vagy elmegyünk?
    Sári is ráérez, hogy nem halogathatja tovább, muszáj megszólalnia; csak azzal fog mellé, hogy a válaszait nevelő szándéka formázza.
    – Jobban tennéd, ha lefeküdnél. Menj csak be az ágyadba, még mielőtt elvágódnál! Az előbb láttam, mennyire szédelegsz.
    Elereszti a füle mellett. Tovább mustrálgat minket, hogy melyikünk lehet Gábor, aki mellé jogában áll befeküdni. Aztán újra és újra felteszi a kérdést, hogy Sári lefekszik-e vele, vagy se. Választ természetesen most sem kap, erre feláll, billegve elindul Sári ágya és a fürdőszoba közti keskeny ösvényen. Néhány lépés után megtorpan, mintha menet közben elfelejtette volna, hogy hová is indult. Sári ugrásra kész. Arra számít, hogy elvesztette a türelmét, és ráveti magát, mintha Gábor lenne. De mégsem. Odapördül a szekrényhez, kikapja a csíkos szatyrát, amit kiürített délután, vissza az ablakpárkányra mindent, sportcipőtől a hajlakkig. Mégis marad.
    – Azt a szatyrot meg hova viszed? – förmed rá Sári. Úgy látszik, még sosem utazott közös lélekvesztőben hernyóssal. Sejtelme sincs róla, mire képesek, ha be vannak lőve. – Mit csinálsz azzal a szatyorral a fürdőben?
    – Pakolok – kiált vissza a válla felett kásás hangon. – Egy percig sem maradok ilyen helyen. Megyek haza.
    Alig artikulál, tömbökben hagyja el a száját a szöveg. Észre se vettem, hogy lecsukódott a szemem, és ez már megint vízió. Golyó gömbölyűségű nő, akár a termékenység istennője, akkora a hasa, melle, combja. Áll velem szemben, mustársárga a bőre. Vörös tömbökben vonulnak felém lassan és hangtalanul a mondatai. Nem rossz, gondolom, pakol a fürdőben, ahol a vécécsészén (persze deszkástul; műanyag deszkástul), a mosdókagylón, a fajanszpolcon, a tükrön és a kézi zuhanyon kívül az égvilágon nincs semmi.
    Inkább hagyta volna ott benn pakolni Sári, mert a számonkérés hatására kitámolyog azzal az árva, aranyérre ajánlott tubus kenőccsel, ami a polcon feküdt eddig felbontatlanul, mellém vágódik, feltépi az éjjeliszekrény–fiókomat, belehajítja a kenőcsöt, és vad kotorászásba kezd. Hallgatok. Nincs a fiókban semmi szóra érdemes. A henger vécépapír, a szappantartó, a fogmosópohár, benne fogkrém és a kefe. Ezeket kavargatja körbe-körbe, majd rám néz és az arcomba sziszegi a dohányosokra jellemző savanykás és kesernyés leheletével: – Hol a késem?! – És kotor tovább.
    Erre én egyetlen kukk nélkül kisiklom a paplanom alól az ágy másik oldalán, eddigi kómámról (ahogy Sári nevezi moccanatlan fekvésemet) teljesen megfeledkezve kiszédelgek a folyosóra, egészen addig a pultig, ami az orvosok és a nővérek rezidenciáját választja el a tolakodó betegektől. Ott bent beszélget, tesz-vesz a testesebb, idősebb vörös nővér, a keseszőke tüskehajú, izomdús éjszakai ügyeletes orvossal. Álldogálok tanácstalanul lilavirágos, agyonmosott krisztina-hálóingemben, és érzékelem, hogy csorog rólam a víz, miközben didergek. No, nem a félelemtől, inkább a magas láztól és a kiszáradás okozta elesettségtől.
    – Tessék? – szól ki flegmán a nővér, amikor nagy sokára észrevesz. – Valami probléma van?
    – Igen, Anikó nagyon rossz állapotban van. Félrebeszél, és összevissza szédeleg, nekimegy mindennek…
    Előkerül közben a másik, szintén ötven fölötti, a szőkére festett nővér, és egymás szavába vágva, az orvossal együtt hárman hőbörögnek: – Mit akar egy narkós? – A vörös lekezelően: – Mit akar egy narkóstól? Mi mást csinálna, ha belövi magát a vécében, mint hogy félrebeszél meg szédeleg? Tanult volna inkább tisztességet! Annyi emberi tartás sincs benne…
    Hallgatom megsemmisülten, egészen addig, míg rá nem döbbenek, hogy a közmondás szerint ángyomnak izenik, amit legszívesebben az én fejemhez vagdosnának, mivel én zaklatom őket nem kívánt hírekkel. Igaz is, milyen jogon várom el tőlük, hogy rendet teremtsenek egy narkós körül? Egyáltalán mit keres egy heroinos belgyógyászati osztályon? Miért nem vitték egyenest a Lipótra?
    Dolgom végezetlenül otthagyom őket. Lesz, ami lesz, visszamegyek. Még akkor is, ha megtalálta a kését.
    Aztán megjelennek hárman, szorosan egymás mellé zárkózva. Addigra Anikó már az ágyán fekszik hanyatt, bal karját oldalra kinyújtva szólongat valakit, feltehetően Gábort, hogy mi lesz már? Mikor hozza? Gondolom, az újabb löketet. – Mire ideérsz, elalszom – göngyölgeti hosszan a szájában a szavakat, mielőtt egybefolyva kikígyóznak.
    A fehér köpenyesek megállnak Anikó ágya végénél. Álarcként fagyott rá arcukra a tanácstalanság – ki ne féltené egy kiszámíthatatlan heroinostól a bőrét –, de azért csuklóból osztogatják az igazságot, vagyis provokáló, szurkapiszka megjegyzéseiket.
    – Kapcsolja ki azt a magnót! Éjszaka van. Nem tudnak a többiek pihenni magától. Nincs egyedül. Nem diszkóban van, hanem kórházban! Ne mondja, hogy nem vett be semmit, látjuk mi azt magán.
    Erre nem is reagál, csak panaszkodni kezd, hogy szédül, hányingere van, mindent kihány, amint lenyelte, és iszonyúan görcsöl a hasa…
    Újabb injekciót hoznak. A vörös beadja a vállába, a társa ugrásra készen várakozik. Anikó hamarosan elalszik. Hanyatt, pöfékelve horkol, bal kezével a magnó fekete zsinórjába kapaszkodik feje felett, hogy ne lehessen észrevétlen kihúzni a konnektorból. Fél éjszaka dübörög a zene egyenest a fejünkbe, mire Sári merít annyi bátorságot, hogy odaóvakodik Anikó mellé, sandán nézi, mozdul-e, üt-e vagy sem, miközben teljesen lehalkítja a készüléket. Lekapcsolja a villanyokat. És jó éjszakát!
    Másnap reggel, miután közli, nem könnyű úgy lázat mérni, hogy négy keze, négy lába és legalább két feje van, rákattintja a magnó gombját az Ákos-kazettára: „A város a szemedbe nevet / Az ég alatt nincsen ma helyed…” És rögtön nekiáll a kiskésével a porcelánkörmeit felfeszegetni, egyenként letépni. Kutyafuttában. Egyet az ágyán ülve, kettőt a kisasztal mellett, négyet a kórteremben ide-oda szédelgés és sűrű szitkozódások kíséretében. A maradék háromtól a dermesztően hideg teraszra kiülve szabadul meg. Így mindenhová jut néhány kék kunkori karom. Amerre csak megy az ember, csiszorog a talpa alatt.
    Amint rádöbben, hogy menstruál, onnantól kezdve bugyi nélkül, egy szál csípőig érő fehér pólóban császkál, mintha megfogadta volna Ákos tanácsát: „… jelmezed minden fodra / Legyen a hajnal sarkába dobva, / Mesterséged szobra / Így lesz az emlékezetnek foglya.”
    Kurta húsz perc leforgása alatt vörös plecsnikkel kidekorálja az egész kórtermet. Dülöngélés közben végigfogdossa az ágyak korlátját, letoccsan a székekre. A mosdókagyló, az éjjeliszekrény, a radiátor, semmi nem úszhatja meg szárazon, még harang formájú fehér bögréjét is vérrózsák borítják. Megy, tölt a kisasztalon álló teáskancsóból. Sárival jelentőségteljesen nézünk egymásra, ami nagyjából annyit jelent, na, teát sem iszunk ma többet.
    Kibotorkál a vécére. Nagy sokára egy vérfoltos fehér atlétatrikót lengetve jön elő. Felénk libbenti, és közben kommentálja, már megint vérzik. Mintha egy nap alatt az agyában több hét pergett volna le. Kiteregeti az ágya korlátjára, hogy mindenki lássa. Úgy tűnik, még büszke is rá, hogy percek alatt mészárszékké változtatta a szobánkat.
    A magnó természetesen bömböl, azóta, hogy kinyitotta a csipáját. Hajnalban szolid, tisztán csengő Ákos-rigmusokra ébredtünk, mint: „… Mostantól élned kell, / Hát ébredj fel…” Pedig reggel nyomathatna keményebb zenét a fülünkbe, hogy könnyebben észhez térjünk. De a rapet, a technót és a heavy metalt későbbre tartogatja. Logikát feleslegesen keresünk egy hernyósban. Csak járkabárkál, maga sem tudja, mit keres, ha keres egyáltalán valamit. Miután többször lezöttyent az ágyára, megállapítja, hogy csupa vér a lepedő. Ezért lecsúszkorászik, még mindig meztelen fenékkel, az ágy végére, miközben panaszolja, hogy már le sem tud feküdni, annyi ott a vércafat. Megvárja, míg a nővér áthúzza az ágyát, s mintha nem is ő mondta volna ezt, azonmód fölemelkedik elkérni a vécépapíromat. Kivesz a szatyrából egy babarózsaszín, steppelt, szivaccsal bélelt nejlontakarócskát, fölcsapja az ágyára, nehézkesen fölkecmereg rá, és úgy fektében, felhúzott és szétvetett lábakkal, csak a fejét megemelve, a szemérmét vizslatva hosszan pisál. Csobog lefelé az ágyról.
    Fekszik még egy darabig, mint aki jól végezte a dolgát, s most elégedetten megpihen. Kisvártatva leteszi a lábát, átbillen ülő helyzetbe, ellöki magát az ágytól, feláll. Hosszú slejfnit marcangol le a vécépapírtekercsből, letörölgeti a takarócskát. Összehajtogatja, és visszateszi a szatyorba. A vécépapírt, a használtat és a tekercset is behajítja az ágy alá, a vizeletpocsolyába. Ezek szerint már arra sem emlékezik, hogy az imént hálálkodva köszönte meg jólelkűségemet.
    A vizit alatt felhívja a vizeletben tocsogó főorvos figyelmét arra, hogy mennyire vérzik. Végigmutat az ágyon, a kiteregetett atlétatrikón. A nővér megkérdezi, hogy alul vérzik-e, és elöl-e vagy hátul, mivel ez egy hepatitis C-fertőzött beteg esetében nem mindegy.
    – A hüvelyemből – böffenti a fiatal nővér felé rosszindulatúan, pedig ez a szőke tünemény még egyszer sem bántotta meg. – Nemrég fejeztem be a menstruálást – panaszolja lefelé görbülő szájjal.
    – Szóljon a betegkísérőnek, hogy vigye le a nőgyógyászatra! – utasítja az orvos a nővért, és már húznak is kifelé.
    Reggeliosztás. De kinek támad ehetnékje ilyen miliőben? Egyedül neki. Sári már kimenekült a folyosóra a barátnőjével, aki amint bejött, szembe találta magát a pucér fenékkel támolygó Anikóval. Nyelni, köpni nem tudott, úgy meghökkent.
    A nővér gumikesztyűbe bújtatott kézzel esik neki az ágyának, hogy áthúzza, közben megkéri Anikót, öltözzön fel, mert igencsak hűvös az idő odakint, annak ellenére, hogy hét ágra süt a nap. Anikó pedig könyörög, hogy valami lázcsillapítót és görcsoldót kapjon, mert elviselhetetlenül görcsöl a hasa. A láza pedig 39,4.
    – De mit adjak magának? A tablettát kihányja, az injekciótól tályogot kap, a karja csupa göb, nem lehet a vénájához férkőzni. Mondja, mit tudnék én így segíteni? – viszi ki az összegöngyölt ágycihát.
    Mint a filmvásznon, olyan gyorsan peregnek az események. Még észbe sem kaptunk Sárival, már tolja is befelé Anikót tolószékben a vékonyka, ritka bajuszos, kese színű betegkísérő. A nő megemelkedik, előre kivágódik, miközben sziszegve szitkozódik, tud ő járni, minek ez a fakszni. Néhányat pattan az ágyvégek és a fal között, majd amikor meg akar támaszkodni az ágya oldalába, arccal előrebukik. Mindeközben a betegkísérő kapkod a karja után, hogy bekísérje, de csak ott, az ágy mellett tudja megragadni. Vállainál fogva fölhúzza, és próbálja egyengetni a lépteit.
    – Menj a picsába! – fröcsköli bő nyállal az arcába oldalról Anikó. – Azt hiszed, hogy úgy jobb, ha szorongatod a karomat?!
    A betegkísérő zavarodottan ránk sandít, és megpróbálja mosolyra húzni a száját, de az nagyon ferdére sikeredik. Aztán kifelé menet megjegyzéseket tesz, hogy még ilyet, meg hogyan bírják? Mert ő még nem tudja, hogy egy hernyós nő belőve teljesen szabályozhatatlan.
    A folyosón csikorogva zötyög az ebédszállító kocsi. Nálunk, mint mindig, bömböl a kemény zene. Egy idősebb nővér behordja az éjjeliszekrényünkre, vagy ha ott nincs elég hely, az ágyunk végébe az irdatlan nagy és nehéz hőtárolós ebédszállító dobozokat. Anikó felül az ágyra, ölébe veszi. – Hogy a picsába nyílik ez? – ugrik neki, és rángatja. Sári odalép hozzá, hosszadalmas magyarázgatás közben leemeli a tetejét, alárakja és végigmutogatja: – Ebben a kerekben van a leves, a főétel meg a nagyban. Le kell venni a dobozokról a tetejüket.
    Anikó nekiesik a levesesdoboznak. Rángatja, feszegeti, mire jókorát cuppan, kinyílik. Addigra már olyan pipa lesz, hogy mint egy diszkoszt, kipenderíti. Úgy saccolom, hogy a parkolóig meg se áll a barna korong. De később a söprögető takarítónő a teraszon botlik bele.
    Még bele se kóstol az ételbe, jön a nővér gumikesztyűben, beöntéshez, teljes harci felszereléssel.
    – Ja, eszik, Anikó? Akkor visszajövök. Beöntést kell adnom, kismedencei ultrahangra viszik. Egyen nyugodtan.
    – Jöjjön, aminek jönnie kell! – gurgulázza alig érthetően, hányavetin kigördül az ágyból a nyitott ételtartóval együtt, odatámolyog az asztalhoz, és nagy lendülettel rácsúsztatja.
    – Jó – fordul vissza a nővér. – Tolja le a nadrágját! Vagy, tudja mit, vegye le az egészet, és ideteszem az ágytálat a lábához, ha esetleg nem bírja visszatartani, nehogy valami baleset történjen. Forduljon a jobb oldalára…
    Az ételtárolómat csendesen leeresztem az éjjeliszekrényemre, a bal oldalamra fordulok, Sári kifordul a kórteremből.
    – Jaj! Jaj! Nagyon fáj – nyekergi Anikó – Mikor lesz már vége?
    – Sóhajtson jó mélyeket! Még egy kicsi van a tartályban, aztán ameddig tudja, tartsa vissza, és csak utána menjen ki a vécére.
    Még ki se lép a nővér az ajtón, máris hallom, hogy mint egy gejzír, úgy tör ki belőle a langyos víz.
    Később visszajön Sári. – Azért mentem ki, mert arra számítottam, ahogy ott fekszel Anikó szétterpesztett nagy valaga mögött, ha elereszti magát, téged beborít a fos.
    – Én speciel megúsztam, de a tisztán húzott ágya, az odalett. Aztán miután kilövellt magából minden zagyvalékot, el akart támolyogni a vécére, menet közben még az ételhordó dobozát is leverte a földre. Szanaszét ugráltak a sárgarépakockák, a tört krumplipacnik, és az ágyad tövébe penderült a fél sült csirkecomb. A sült csirke, amire napok óta vágyik.
    Visszajön. Hosszú vécépapírcsíkkal letakarítja az ágyát. A padlót egy pálmafás, fehér frottír strandszatyorral csuszakolja, aztán bevágja az éjjeliszekrénye mellé. Elárasztja az egész kórtermet az émelyítő bűz.
    – Ez nem igaz! – buggyan ki a nővérből, és azonmód kifordul az ajtón.
    Anikó fáradt, le szeretne feküdni. Nekiesik az ágyának, hogy lehúzza. A lepedőt sikerül letépnie, azzal odakacsázik az infúziósállványomhoz, és fölcsapja lazán a hegyébe. Lóg mellettem, mint viharvert harci lobogó; véresen, mocskosan. Hátrasandítok. Egyetlen pillantással feltérképezem a terepet; véres és szaros papírcsomók, tócsák, zsemlék, kék porcelánkörmök és az ebéd tálalva, közvetlenül a csatatér közelében a földön.
    Belép a lányom. Anikó meztelen fenekét kimeresztve, kézzel-lábbal nekirugaszkodva próbálja kitépni a földön a paplanját a huzatából, de nem boldogul vele, emiatt berángatja a fürdőbe, és betuszkolja a csap alá.
    Félrehúzódva nézi végig az egészet Évi. Csak utána ólálkodik be mellém a fellobogózott infúziósállványom mögé, és súgja felém, fejével a mocskos lepedő irányába biccentve: – Mi van?
    – Hernyós a nő, belőtte magát, beöntést kapott, telefosta a szobát, mellesleg menstruál is, hepatitiszes, ne nyúlj semmihez, minden csupa vér – hadarom. – Most ágyat húz.
    – Na, én addig leugrok a büfébe kristályvízért – keresi a kibúvót.
    – Ne menj sehova! Nekem bekötik az infúziót. Ide leszek pányvázva az ágyamhoz, ő pedig azt csinál, amit akar, mert mozdulni sem tudok, és szólni sem, mert egyedül vagyok. Még a hátizsákodat is elviheti, már kétszer megfogta a fülét, amikor erre ment, csak úgy látszik, nem bírja megemelni.
    – Na, azt adja meg neki a jóisten, hogy innen elvisz tőlünk valamit! – emeli meg Évi fenyegetően remegő öklét, miközben leül mellém a kis fehér műbőr hokedlire.
    Benéz a nővér. Meglátja fölöttem a tiritarka lobogót. Csak annyi szakad fel belőle, eh. Lerántja az állványról, és kifut vele. Fertőtlenítőszerrel tér vissza, és az egész állványt hegyétől a lábazatáig körkörösen végigfröcsköli. Utána hozza az infúziót. Évi félrehúzódik. Jobban is teszi. Csak el ne ájuljon nekem ezen a trágyadombon, amilyen túlérzékeny.
    Alighogy kiteszi a lábát a nővér, Évi belopakodik a teraszról, és nyomába ered. Másodperceken belül már jön is vissza vigyorogva. – Megkérdeztem, tudnék-e a főorvos úrral beszélni. Erre azt válaszolta a nővér, hogy a főorvos úr fönt van a művesén. Ezt én úgy láttam képileg, hogy egy hatalmas műanyag vesén trónol, és kapaszkodik bele, hogy le ne csússzon, mintha lovagolna. Majd szétpukkadtam a visszatartott nevetéstől.
    – Ülj csak ide mellém! – biztatom. – Nem fáj egyáltalán. Nem is érzek semmit. Ráér az a kristályvíz, úgyse tudnék most inni. A főorvos is nyugodtan időzhet a művesén.
    Anikó kiimbolyog a vécéről. Most már két kézzel ragadja meg Évi sötétkék hátizsákját, és felkapja.
    – Az az én táskám – vissant rá remegő fejhangon Évi.
    – Tudom. Leteszem az Anyu lábáról, hogy ne nyomja – és leteszi a padlóra. Jó helyre! – Különben is, nem jó, picim, ha valaki ilyen vízszintesen fekszik, amikor infúziót kap – fordul hozzám.
    – Most már nem tudok mozdulni. A nővérnek kellett volna szólnia.
    – Várj. Majd én segítek. – Mellém lép, megemeli a fejemet és a vállamat, s közben a másik kezével ügyesen félbehajtja a párnámat, úgy helyez vissza. És tényleg magasabbra kerültem. Megköszönöm.
    – Szívesen, picim. Tudod, én segédápoló voltam. Értek az ilyesmikhez. S a következő mozdulattal átemeli a vászonszalvétába göngyölt jégakut, és ráfekteti a nyakamra ádamcsutkatájt, hogy majdnem megfulladok.
    – Ez pedig jó lesz, hogy ki ne gyulladj a láztól, picim. Amilyen gyógyszereket ezek adnak! Panadol. Nem jó az semmire.
    Megemelem a jégakut, s adnám vissza. – Nem jó, megfojt.
    – Akkor, tudod mit?
    Hátratolja a frufrumat és rácsapja a homlokomra. Úgy érzem, hogy a jégakuval együtt a matrac másik oldalán nyomul ki a fejem. Föllibbentem az arcomról a szalvétát, megvárom, míg elfordul, és azután veszem le, nehogy megbántsam.
    – Nekem szóljatok, ha kiürült! Nem kell ide nővér. Majd én kikapcsolom.
    Kisvártatva, mintha hirtelen szikrát kapott volna az agya:
    – Vagy tudod mit? Szaporábbra veszem, hogy gyorsabban lecsepegjen, ha már az én sorsomra jutottál te is.
    Már ott áll mellettem, és kapcsolgatja.
    – Így jó lesz. Tegnap én is kaptam két litert, és lezavartam húsz perc alatt. Nem kell ez a nagy óvatosság. Minek ezzel itt feküdni félnapokat?
    Mintha nem egész nap hevernék tehetetlenül, mint a partra vetett bot.
    Elfordul és pakol. Intek Évinek, hogy kapcsolja vissza. Először fél a készülékhez nyúlni, aztán mégis rászánja magát, de nem boldogul vele. Nekem zúg, zakatol a fejem, mint egy Zetor traktor. Újra intek, hogy nem baj, ráérünk. – Majd ha kimegy Anikó vagy bejön a nővér vagy visszajön Sári – súgom hang nélkül. – Csak nehogy közben agyvérzést kapjak!
    – Nagyon agresszív – súgom Évi felé.
    Végre elszállítják a kismedence-ultrahangra, s míg odavan, előkerül a takarítónő. Szidja a szerencsétlen bolondot és az orvosokat, hogy ugyan miért nem a Lipótra szállítják egyenest, akinek nincs ki az összes kereke. Ezalatt kitakarít.
    Sári bekukkant, nyugalom honol-e már a kórteremben, mert látogatója érkezett. A kolléganője a rendőrségről, egy igen vagány víg özvegy, mégsem szívesen vezetné be a vágóhíddal keresztezett disznóólba. Rend, tisztaság, nyugalom és csend honol. Sári föltelepszik az ágyára, a barátnője mellé, a hokedlire.
    – Te, Margit, hogy itt milyen vircsaft volt ma és tegnap! Azt hittem, hogy dobok egy hátast. Ez a harmadik nő, ott az ablaknál, heroinos és hepatitiszes, tegnap kint járt a városban, és belőtte magát. Elszabadult a pokol. Engem például meg akart dugni.
    – Én leütöttem volna. Tudod, hogy nem szoktam lacafacázni.
    – Azért jársz a Sportcsarnokba edzésekre, hogy meg tudd védeni magad.
    – Annyira nem volt forró a helyzet – kotyogok bele. – Inkább komikus. A hernyósokat amúgy sem szabad provokálni. Annál agresszívebbek lesznek. Nyugodtan és határozottan kell leszerelni őket.
    – Ez a magnó mindig így bömböl?
    – Ez a legkevesebb – tájékoztatom kurtán, aztán többet nem szólok.
    Kisvártatva betántorog Anikó. Akkor kimennek a folyosóra.
    Még mindig nincs teljesen eszénél vagy már megint nincs, ezt nehezen lehetne megállapítani. Úgy gondolom, addig megyek ki a vécére, amíg tiszta, mert ez a liter sós víz már kéredzkedik ki belőlem. Anikó lázat mér az ágya végében kuporogva. Előbb az éjjeliszekrényről veszi el a hőmérőt, aztán az anorákja zsebéből húz elő egy másikat, ellenőrizni az előbbit, hogy jó-e, ezt követően a fiókból és a szatyrából is újabbakat. Utána nem találja a mérőket. Ahogy megemelkedik és felkapja az enyémet, hullanak a pólója alól, mint tölgyről az érett makk.
    Jön-megy. Úgy meglódul, hogy háttal bezuhan az ágya mögé, az éjjeliszekrénye elé. Olyan bambán ül ott, szétvetett lábakkal-kezekkel, rezzenéstelen arccal, mint egy rongyból összeeszkábált Jancsi bohóc.
    Sári kimegy szólni a nővéreknek, hogy emeljék fel. Jön a testesebb, megtorpan az ajtóban, és döbbenten kérdi, hol van Anikó. Sári eligazítja. A nővér felhúzza, és rádönti az ágyra. Azt hisszük, nyugtunk lesz egy darabig, de hamar lepördül onnan. Sári meg kipördül, mert elhagyta az egészséges humorérzéke.
    Pakol. Én pedig sasolok, nehogy elvigye valamimet. Na nem az értéke miatt, csupán használati értéket képeznek a dolgaim, pótlásuk napokba telne. Kazettát cserél, eközben megfeledkezik arról, mihez fogott percekkel korábban. Hanyatt dől az ágyon. Most ő kémlel engem. Nem is sejtem, miért. Elindulok a mosdó felé. A vesebetegek, mint én, elég gyakran járnak ki. Anikó megemelkedik, és egészen eltorzult, de még mindig kásás hangon rám ordít.
    – Ki maga?! Mit keres itt? Hova megy?
    – Zsuzsa vagyok – torpanok meg olyan hirtelen, hogy megingok, mintha nyílvessző fúródott volna a hátamba. – Vécére megyek.
    – Ja, te vagy az? De mi van veled? Egészen megváltozott a hangod.
    – Gyógyulok – mondom. Ezt találom a legkézenfekvőbb válasznak. Azt mégsem magyarázhatom el egy hernyósnak, hogy nem én változtam meg, hanem ő látja torznak a világot.
    Harmadnapra sem tisztul ki az agya. A nővér rápirít, ne tartsa magát ahhoz az állításához, hogy nem kapkodott be valamit. Tagolatlan, elfolyó a beszéde, bizonytalan a járása. Észre sem veszi, ha beszélnek hozzá. Kiül az ágya szélére és azonmód telefonközpontossá válik. Csörgő telefonokat vesz fel. Belehallózik. Igen, kapcsolom. Leteszi, és azonmód megemel egy kicsit távolabbi kagylót. Szemmel láthatóan jól elvan ezzel az új víziójával. Aztán nehézkesen föláll, oldalt billen, és bemutatkozik egy maga mellé képzelt embernek. Nyújtja a jobbját, megragadja a levegőt, és mondja: – Jó napot kívánok. Horváth Anikó vagyok. – Mivelhogy a másik nem parolázik vele, egyre tanácstalanabbul álldogál, és azt habogja, ha nem, hát nem, nem erőszak. Majd sértetten visszaül az ágyára a telefonkészülékeit kezelni.
    Igen, elég gyakran csöng kint a telefon, és behallatszik. Nem sokat téved.
    Behunyom a szemem. Bánt az éles napfény. Inkább videózom magamnak. Elsőnek egy karcsú, enciánkék lepke hussan a kép közepébe. Olyan gyorsan piruettezik, hogy kis idő múlva gömbnek látszik. Mintha szabályosan lerágott almacsutka kerengne. A lepke vajszínű potroha az alma magháza, szárnyának hosszan ívelő faroknyúlványa az alma csutkán maradt héja. Utána narancsszínű szobrok töltik meg a képernyőmet. Hullámozva széthullanak. Okkersárga, szemcsés homokkaréj övezte azúrkék vízparttá alakul az iménti kép. A homokszemcsék narancsszínű golyókká növekedve, görögve elegyednek a mélykék tengerrel, úgy, hogy nem mosódnak egybe. Mindvégig golyóbisok maradnak, míg felém nem csoszog Anikó, és kinyitom a szemem. Ahogy oldalt fekszem, az orromnak hajszál híján egy pecsétes (de legalább üres) ágytál a folytatása. – Ez meg minek? – hőkölök vissza.
    – Nem te kértél ágytálat?
    Vár, nemet intek a fejemmel.
    – Ha nem, hát nem. Nem gond – totyog vele tova.
    Már igazán nem sok vizet zavar. Időnként bejelenti, hogy már megint vérzik. Pedig nemrég menstruált. Úgy látszik, teljesen cserbenhagyta az időérzéke. A véres bugyiját bevágja a csap alá. Fehér sztrecsnadrágját a szatyrába. Megsajnálom. Adok neki egy betétet. Erre gyorsan pénzt kér kölcsön Sáritól üdítőre, rágyújt a szobában, és kisétál a teraszra brifkóval, cigivel és a betéttel a kezében. Mikor visszajön, keresi a betétet. El sem tudja képzelni, hová tűnhetett. Zsemlét kér a sajtjához, mert farkaséhes, és a zsemléje is eltűnt. Adok neki, úgysem tudnék megenni hármat. Reggel is csak felet bírtam legyűrni valamennyi gépsonkával. Később, amikor már rám tör az ehetnék, észreveszem, hogy nemcsak a zsemléket emelte le az éjjeliszekrényemről, hanem a sonkát is. Sebaj, mindjárt hozzák az ebédet.
    Ebédelünk.
    „Kész vagytok, gecik? – ordítja az énekes teli torokkal. – Döglégy és a Kartell újra eljött.” A bejelentést irdatlan lövés követi. Majd, mint felnyitott borsóhüvelyből a szemek vagy kukoricapattogató készülékben a felfeslő magok, amint belsejük ejtőernyőként szétpattanva fehéren kitüremkedik, vagy inkább kombájnból a tiszta búza, pereg Ganxsta Zolee Jégre teszlek című kazettájáról a magyar rap. Legőszintébb csodálatomra a rendőrnő is békésen kanalazgatja a levesét, pedig nem a közkedvelt Jó ebédhez szól a nóta kíséri. Lapátolom magamba az almalevest. Rá sem merek nézni Sárira, mert egy rosszindulatú beszólásától újra elszabadulna a pokol. Persze még az is előfordulhat, hogy nem figyel a szövegre, én pedig felröhögök, és megkérdezi, hogy mi okom erre.
    „…az összes szarozó kapja be a faszomat!…” – közli Zolee, a rendőrnő pedig fölkapja a fejét, de olyan erővel, hogy a válla is vele rándul.
    Megérkeztünk a párolt répakockákhoz, krumplihoz és húshoz. Ganxsta még mindig ugyanazt a rizsát rágja: „Nincs semmi jobb, mint egy nyomorult ringyó. A farkamra húzom, és nekem így jó…” Kicsúszik Sári kezéből a kés, és a műanyag tálcán tompán koppan. Anikó nem szerez erről tudomást. Zolee is zavartalanul folytatja: „…Nincs semmi jobb, mint egy ribanc. Benyeli a botomat, és nincs semmi gubanc…” A rendőrnő újra felkapja a fejét, közben torkán akad a falat, és csak többszöri biccentésre tudja lenyelni. Zolee pedig vidoran közli: „…baszom a ringyót. Annyira lököm, hogy izzad a tököm.” Látszatra egykedvűen vágunk, rágunk, nyelünk. Később „…nem vagy te más, csak egy fasztarisznya…” Sárinak tágra mered a szeme, aztán csak nyeldekel, nyeldekel.
    Kisvártatva leteszi az evőeszközeit, mintha befejezte volna az evést, és szaggatottan rág. Még mindig a főételnél tartunk, Zolee pedig ott, hogy „…Jól televágom, nincsen pardon, minden ribanc így furulyázzon!…” Sári félrenyel, asztmatikusan sípolva és egyben reszelősen köhög. „…ez egy fasszopó, ez egy seggnyaló, mindegyiket dugom, mert így a jó.” A rendőrnő teljes felsőteste megemelkedik, előrebiccen, csukott szájjal öklend egyet, majd nagyokat nyel, nehogy felszínre törjön belőle az ebéd. Az előbbi trágárságokat angyalian lágy hangú női kórus, kígyóbűvölő furulyaszó, keleties ritmusok követik, ügyesen beleágyazva a magyar rapbe. A legnagyobb meglepetés pedig a dzsesszes bárzenekísérettel közvetített finn jégkorongmérkőzés. Az igényesebb zenei futamokkal kísért egysíkú szöveg elaltatja Sári undorát. Az előzőeken nem okulva, menteni próbálja az utolsó falat húst, de amint meghallja, „…tied a fasz, egy kis husi, amit bekaphatsz…”, inkább visszaejti a műanyag dobozkába.
    Anikó kitámolyog. Mint általában, most sem tudni, hogy miért és hova.
    – Nyelni, köpni nem tudtam, majd megfulladtam.
    – Sejtettem – vihogom.
    – Először azt hittem, hogy hallucinálok, mert rá van írva a gyógyszeremre, hogy látászavarokat és hallucinációkat idézhet elő a szedése, aztán amikor láttam, hogy vigyorogsz, akkor döbbentem rá, hogy jól hallok. Nem tehetek róla, nekem ezek az irányzatok kimaradtak az életemből, mert a lányom elég korán elköltözött otthonról. Két napig zokogott utána az apja a kamrába zárkózva. Elő sem jött addig, míg el nem fogyott a könnye. Először fel akarta jelenteni azt a férfit, aki elcsábította a kiskorú lányát. Hiába, ez a gyerek volt neki a mindene. Könyörögtem, hogy ne tetézze a bajt újabbakkal. Ha börtönbe zárják a vőmet, azzal nem lesz senkinek se jobb. A lányom úgyis megvárja, amíg kiszabadul, mi pedig örökre elvadíthatjuk ezzel magunktól. De még ilyen ordenáré zenét, amit mi hallgatunk! Azt hittem, menten dobok egy hátast – jópofáskodik.
    – Zeneileg nem rosszak. Ez amolyan polgárpukkasztás, ami ráadásul többször sül el. Először is odamondogat a szerinte impotens kultúracsinálóknak: „De ki adja a lemezt ki, te kis fütyike?” Hát Zolee, és dől a lé belőle, az együttes pedig röhög a markába, mert a trágárságát ellenző sznobok csinálják nekik a legjobb reklámot.
    Személyzetváltás. Új orvos, új nővérek. De annyi felvilágosítást kaptak az előzőektől, hogy tisztában vannak Anikó viselt dolgaival, amiket nem tűrhetnek. Hárman csörtetnek be érte. Mondom nekik, hogy a vécén van.
    – Megvárjuk – szögezi le határozottan az orvos. – Maguk se menjenek el! – utasítja a nővéreket. – Mindenki maradjon a szobában! Szükségem van tanúkra.
    Anikó magnójából a vásári kikiáltók feltuningolt vidámságával cseng: „Itt a kibaszott nyolcker. Itt a kibaszott nyolcker. Angyalföld, tudod, az utca jött el…”
    Az előzőnél idősebb és markánsabb főorvos egyetlen határozott mozdulattal kikapcsolja a készüléket.
    A fiatalabb nővér bekopog, és kicsit megnyitja az ajtót. – Készen van, Anikó?
    – Hagyja csak! – szól rá az orvos. – Végezze nyugodtan a dolgát. Megvárjuk.
    Kisvártatva kitámolyog oldalirányban megnyúlt, hosszában összement, pecsétes fehér pólójában (az alfelén semmi). Alig bír megállni a lábán.
    – Figyeljen rám, Anikó! – hangosan és jól tagoltan az orvos. – Mi nem vagyunk arra felkészülve, hogy egyszerre tudjuk kezelni az ön két problémáját, a belgyógyászati jellegűt és a heroinelvonásból eredőt, ezért úgy látjuk jónak, hogy a mentő átvigye a pszichiátriára. Tudja, ahol már kezelték. Ott, a Moszkva tértől fölfelé, ahová busz megy. Ott a főorvosnő tíz beteggel foglalkozik egyszerre. Ne ijedjen meg, nem mind egy kórteremben fekszenek. Ugyanúgy két-három ágyas szobák vannak, mint itt. Jó helyre kerül. Beleegyezik?
    Anikó összefüggéstelen félmondatokat makog valamiféle több pár cipőről, amiket az éjjeliszekrényben helyezett el, meg egy plüsspólóról, ami szőrén-szálán eltűnt, meg csütörtökön látogatja a nagybátyja, aki, hiszen tudják, a főnöke, meg a barátja is…
    – Figyeljen rám, Anikó! A maga érdekében, hogy hatékonyabban tudják orvosolni a betegségeit, átszállíttatjuk egy másik kórházba. Pszichiátriai osztályra. Beleegyezik?
    – Igen – biccent akkorát előre, hogy kitüremkedik hátul az egész pőre feneke. Elveszti az egyensúlyát, le akar huppanni Sári ágyára kicsit pihenni, de kellő időben elkapja a nővér.
    – Ide ne üljön! – kiáltja egészen elborzadva.
    Hepatitis-C fertőzött, és vérzik, mégis képes lenne odaülni egy másik ember ágyára. Jobb, ha elviszik.
    – Jön magáért a mentő, remélhetőleg még ma, és átviszik – toldja meg az imént mondottakat, miközben már fordul az ajtón kifelé.
    – … hagytam cipőket az éjjeliszekrényemben. Csütörtökön adjátok oda a barátomnak! Mit mondott ez, hogy mit csinálnak velem?
    – Átszállítanak mentővel a pszichiátriára – igyekszem felvilágosítani, mert végtelenül megszántam. Nem tehet róla, hogy a számtalan csábítás közül beleesett egyiknek a vermébe. Hiszen nekem is van lányom, bármi történhet vele, ha egy pillanatra eláll mellőle a szerencse.
    Cipők nincsenek az éjjeliszekrényében, csak egy halomnyi szemetet és egy üres reklámszatyrot kotor ki gumikesztyűs kezével a nővér. Fertőtlenítős vízzel végigmos mindent, amihez Anikó hozzáérhetett. Lehúzza az ágyát. Még a laticellbetétet is kicipeli belőle, ahogy legszívesebben Anikó is elbánna a lelkével: még a nyomát is eltüntetné mindannak, amiből a kibaszott élete tevődött össze.