Szirmai Gábor

Vakrepülésben a lejtőn

A droghoz menekülés lélektana

    1969-ben láttam meg a napvilágot Budapesten. Hároméves voltam, mikor szüleim elváltak, én öcsémmel együtt apámnál maradtam. A családi élet hiánya már az általános iskolában kezdte megbosszulni magát. Hiányérzetek – ami ilyenkor szokásos – és ehhez hasonló benyomások zúdultak rám. Úgy gondolom, így van vele mindenki, aki jelentősebb hátránnyal indul.
    Mire elkezdtem a gimnáziumot, már szinte teljesen hiányzott a szülői háttér és kontroll, ami esetleg még időben visszafordítja az egyént. Otthon nemigen kértek számon, így tanulmányi eredményem a 2. osztálytól rohamosan romlott. Apám szinte állandóan ivott. Szerintem nem tudta feldolgozni a válást, és föladta. Keveset beszélgettünk. Ennek hiányát csak halála után – tizenkilenc évesen – éreztem igazán. Ha őszinte akarok lenni, nem tudtam igazán átérezni azt a fájdalmat, amit az embernek ilyen helyzetben éreznie kellene, belül. Kemény voltam, sírni nemigen tudtam, azóta sem tudok (legfeljebb belül… mélyen).

A folyamat szakaszai

    Ezt megelőzően kerültem kapcsolatba először a droggal. Gimnáziumi osztálytársaimmal underground zenekart alapítottunk. Pinceklubokban léptünk fel és füvet szívtunk, amit nagyrészt Hollandiából hozott magokból termesztettek. A szakkönyvek szerint a hazai éghajlat alatt nem éri el a kellő THC-mennyiséget az itthon termesztett marihuána. Én ennek az ellenkezőjéről bizonyosodtam meg. Az első „joint”-tól úgy „beálltunk, mint a gipsz”. Az élmény leírhatatlan volt, a színpadon „jött be”, a tér és idő fogalmak megszűntek, úgy éreztemk külső szemlélője vagyok, az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel.
    A drogra való rászokás nem megy egyik pillanatról a másikra – ez egy folyamat. A különböző stádiumok (találkozás, küszöb átlépése, módszeres önpusztítás) nem mindig élesen elkülönülőek, hanem lassan, módszeresen simulnak egymásba, mintha forgatókönyve lenne.
    Meghatározó az a közeg, amiben az ember kapcsolatba kerül az „anyaggal”. Én a zenészek, képzőművészek alkotta rétegben találkoztam vele, ahol mindennapos dolog volt, hogy az ember valami tudattágítót használ, ami esetleg ihletet ad az alkotáshoz. Ebben példaképeim voltak a század eleji szürrealista festők, írók és a hatvanas évek antimaterialista hippikultúrája. Sajnos csak később derült ki, hogy ezeknek az irányzatoknak miként voltak szellemi hátterüket tekintve okkult mestere Aliester Crowley személyében. (A Rolling Stones szellemi mestere volt egy időben.) Fontos megemlíteni még Jack Kerouac-ot és Allan Ginsberg-et is. Ide sorolhatnám még Mihail Bulgakovot és a magyarok közül Csáth Géza munkáit, akiknél igazán láttam azt, hogy az ember élhet szabadon, láncok nélkül, valódi produktív és alkotó tevékenységben, és a drog mint „életstílus” csak egy részét képezi az életüknek.
    A küszöb átlépése. A rászokás első fázisában az egyén a drog hatására felszabadul, lehullanak a terhei. Ez mindig így van, ha ingatag álmodozó személyiséggel társul. Nem lesz mindenki az első alkalom után drogos, de ha a drog „pozitív” élményt szerez neki, akkor megvan a lehetősége annak, hogy más alkalommal is kipróbálja majd.
    A rászokás első fázisában a marihuána jobbára nemcsak fizikai élményt (enyhe hallucinációk, ellenállhatatlan nevetési inger, hasonlóan az LSD-hez – mintha egy méterrel a föld fölött járnál stb.) nyújt, hanem az ember pszichéjét is kezelésbe veszi. Ilyenkor szólal meg az emberben a belső hang, mint bennem is: „Ez az!! Ezt kerestem idáig!” Én is tudtam: elindultam a lejtőn, mint amikor valaki a „jeges szánkópályán” elindul, és egyre gyorsul, csak gyorsul…
    Ettől kezdve nem volt megállás: a fű a mindennapjaim szerves része lett. Vele indult és végződött a nap. Az iskolából kizártak, estin folytattam tovább, közben apám 47 évesen meghalt, ettől kezdve nem érdekelt semmi. A fű és a közben kipróbált nyers ópium egyre jobban átvette az uralmat az életemben.
    Közösségi kapcsolataim kezdtek átrendeződni. Azok a dolgok, amiknek még volt jelentősége az életemben, elvesztették azt és mások léptek a helyükbe. Öntörvényűvé váltam, gyűlöltem a kispolgári „vasárnapi ebédes” életet. Az embereket lenéztem.
    A fű és az ópium adta felsőbbrendűségi érzés láttatja az emberrel ezeket. Úgy érzem, az ember pszichéje automatikusan termeli ki ezt a viselkedési módot, hogy megóvja magát. Fél a csalódástól és az elutasítástól – így védekezik.
    A nem elég erős jellem kialakít magának egy világot, ami elviselhető, amiben tud élni, a drog segít abban, hogy olyannak lássa a világot, amilyennek akarja. Ebben a stádiumban már túl vagy azon a hazugságon, hogy az anyagra nem lehet rászokni, vagy ha igen, akkor legfeljebb mások. Egyik reggel úgy ébredsz, hogy tudod: függő lettem. Ilyenkorra már a drog az első gondolatod, mihelyt a szemed kinyitod az ágyban. Átvillan egy gondolat az agyadon: „Anyagot kell szereznem!”. Ettől kezdve minden tevékenységedet a drognak rendeled alá. A legfontosabb tényező lett – ha ezt megszerezted, utána jön minden.
    Amikor a drog megszerzi az első helyet, attól fogva a személyiséged egy drogos személyiség. Olyan vagy, mint a benzin nélküli autó, üzemanyag nélkül el sem indul.

Életvitel, környezet kölcsönhatása

    A drogos személyiség nem a valóságban él, tehát viszonyítási alapjai, fogalmai a munkáról, az emberi kapcsolatokról torzultak. Erkölcsi érzéke folyamatosan romlik, mivel az áhított anyag megszerzése a legfőbb cél, és ennek rendel alá mindent. Ez eleinte nem jelent teljes gátlástalanságot, ez is folyamatosan tompul, sőt érett személyiségnél még a bűntudat is végig megvan. A lelkiismeretet nem lehet elhallgattatni. Nem okoznak problémát a fájdalmas döntések vagy az érzelmi megrázkódtatások, munkahelyi kapcsolatok vagy magánéleti válságok. Az anyag irányít mindent. Egy idő után az ópium teljesen nullára csökkenti a szexuális érdeklődést is. Egy morfinista vagy egy ópiumélvező teljesen passzívan képes szemlélni egy formás női testet, helyette belső világának, vágyálmainak és fantáziájának rabja. Évszázadokat él át egy óra leforgása alatt, és ezt nem tudja helyettesíteni néhány perces erőszakos érzéki öröm.
    Gondolatok a mai drogkultúráról. A mai drogkultúra véleményem szerint teljesen más, mint amilyet a hatvanas évek szex, drog, rock’n’roll kultusza kitermelt. Nincs benne mélység, a fő hangsúly a transz átélése, minél nagyobb intenzitással. Ütemes ritmus, rohanó, vágtató dallamok, gyors kielégülés. Értelem nélküli kikapcsolt, irányított, divatmagazinokból kiollózott robotok. A mai drogfüggők látszatvalóságban élnek. Felszínes életstílus, a testkultúra túlhangsúlyozása, átlépés az „új kor”, a New Age világába. Ha jobban megvizsgáljuk, az alaprecept mégiscsak ugyanaz, mint a hippi korszakban. Szex – a szexualitás, az érzékiség, a test, a szabad, felelősség nélküli párkapcsolatok hangsúlyozása. DROG – amfetaminok (speed, ecxtasy), pszichedelikus szerek (LSD, DMT, meszkalin) használata.
    Sok mai fiatal szájából halljuk: „Egy jó buli manapság nem képzelhető el egy kis fű vagy speed nélkül!”. És mindez már az eksztázis együtt az ütemes transzba vivő zenével (rock’n’roll), és már vissza is tértünk a régi jól bevált recepthez.
    A külsők, a ruhák, az autók változnak, de a belső mozgatórugók ugyanazok. Timothy Leavy (a hatvanas évek drogprófétája) mondta: „Végy magadhoz egy marihuánás cigit és szakadj ki!” Szállj ki – szállj el –, és ez ma is így működik.
    A tizenhat évesek észrevétlenül válnak használóvá, sőt nemcsak használják, hanem árulják is. Megdöbbentő tapasztalataim vannak erről. Jelenleg is foglalkozom drogprevencióval középiskolások körében. A gyerekek őszintén elmondják, hogy például a barátja az egyik lánynak már hónapok óta „hozzá sem nyúl”, az iskolai WC-ben nyilvánosan szívják a füvet, sőt többen közülük terjesztik is kis tételben. (Ezzel, gondolom, nem mondtam újat.) Megdöbbentő az a tény, hogy a gyerekek 80 százalékának csonka családja van.
    Itt lép be a drog következő hazugsága, miszerint „tudok bánni vele”, tehát nem az anyag irányít engem, hanem én az anyagot. De ez a hazugság is csak addig állja meg a helyét, amíg kellő mennyiség áll mindig rendelkezésre, mindig van elegendő anyagi forrás, illetve állandó szállító.
    Ez már a módszeres önpusztítás kezdete. Ettől kezdve elég egy vagy két nap kihagyás, hogy az ember rájöjjön, hogy becsapja magát. Sokan ekkor kezdenek el megijedni: „Mi lesz velem, ha nem tudok anyagot szerezni?”. Azonnal jelentkezik egy drogambulanciára vagy más rehabilitációs intézménybe, hogy szabadulni tudjon.
    Küzdelem a gyógyulásért. Amikor megértettem, hogy megkötözött ember vagyok, különböző külső hatásokra: mások véleménye, a szülők segíteni akarása, a barátnőm rimánkodása, hogy „mentsük meg a kapcsolatunkat”, én is jelentkeztem egy drogambulanciára, amit rövid kórházi kezelés előzött meg. A kórházi kezelésre általában külső nyomásra jelentkezik az ember (szülők, barátnő) és nem azért, mert akarja, neki nagyon jó úgy, ahogy van, mert ha nem lenne jó, nem csinálná. A személyiség teljesen önzővé válik ekkorra, az EGO lesz a legfontosabb, a belső értékrend már teljesen felborult, nem érdekel már, hogy mit szólnak az emberek, mit szól a környezetem, a családom, a főnököm, az anyám stb. A személyiség egybeolvadt az anyaggal. Egyáltalán nem akar lemondani róla, csak kínlódik, belül viszont ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy újra droghoz jusson. A gyógykezelés kínszenvedés neki, azt gondolja, jobb lesz, de belül tudja, hogy csak az anyag adhat „gyógyírt” a sebére, csak az adhat gyógyulást sajgó lelkének, csak nála talál megnyugvást. (És még csodálkoznak a szakemberek, hogy miért olyan alacsony a gyógyultak aránya a drogambulanciákon és a kórházak addiktológiai osztályain!)
    Ekkor már a drog következő hazugsága dominál, miszerint: „le tudok szokni róla – ha akarok”, de ez a kijelentés is csak addig állja meg a helyét, amíg van anyag a szervezetben. Mihelyt kiürül a méreg, jön a gyötrő bizonytalanság érzése, kicsúszik a talaj a lábad alól, és újra csak az anyaghoz kell nyúlnod, hogy megnyugvást szerezz és átgondold a dolgokat: „Képes vagyok rá!” vagy „Majd holnaptól!” Ördögi kör!!!
    A drogos, miután rájött, hogy elveszett, szabadulni akar. Eddigre már emberi kapcsolatai leépültek. Mindennap torkában dobogó szívvel jár üzletről-üzletere lopni. Fellelhetők a paranoia tünetei. Kisebb betörésekbe is belebonyolódik, gyógyszertárbetörések, recepthamisítások tarkítják a képet. Tisztában van vele, hogy mocskos az egész, de nincs más út, amit járhatna. Ahhoz, hogy idáig jusson az egyén, akár több év is kell.
    Ismertem olyat, aki egy egész lakást (az Oktogonon!) teljesen eltékozolt, és az árát drogra költötte. A másik búcsúlevelet hagyott hátra, kiment az erdőbe és túladagolta a szert. Csak napok múlva találták meg. Volt, aki a metró alá esett, és a kórházban halt meg. Más, miután megfulladt, az ismerősei kirakták egy játszótérre, hogy a rendőrök ne a lakásukon találják meg. A többiek a mai napig küszködnek egyik kórházból a másikig, egyik rehabilitációs programtól a másikig. Rövid időre, esetleg hónapokra „tiszták”, de előbb vagy utóbb visszacsúsznak, mert a változni akarás nem belülről fakad, hanem, mint már mondtam, külső nyomásra. A személyiségük drogos személyiség marad, és krízishelyzetekben, amikor nem látnak megoldást vagy nincs erejük már hozzá, hogy változtassanak, újra a droghoz nyúlnak.
    Megfigyelések, konklúziók. Az egyént szembe kell állítani önmagával! Tudatosítani kell benne, hogy ő bukott ember, egy bukott világban. Ha nem jövünk rá önnön elveszettségünkre, sohasem lesz bennünk elégséges akaraterő (amit persze nem saját magunkból merítünk, hanem Istenből), hogy megszabaduljunk. Tudom, hogy a drogról nem lehet leszokni, csak megszabadulni egyszer és mindenkorra. Ez sem megy egyik pillanatról a másikra. Tízéves drogfüggőség után, amiből három évet „soft” drogokkal, további hét évet pedig kemény drogokkal éltem, négy évvel ezelőtt szabadultam ki. A-tól Z-ig mindent kipróbáltam, amit csak Magyarországon be lehetett szerezni. Voltam Hollandiában, Németországban, Ausztriában, sok tapasztalatot szereztem. Igaz, hogy a drogkultúra megváltozott, más jellegű „cuccokat” használnak ma és más a céljuk, de a következmény ugyanaz. A drogfüggők száma évről évre nő, és úgy tűnik, hogy megállíthatatlan, bár az új drogtörvények eléggé szigorúan bánnak a fogyasztókkal is. Nem tisztem az, hogy szakemberek munkáját véleményezzem, de úgy látom, két csoportra tehetőek azok, akik ezen a pályán dolgoznak. Nincs tapasztalatuk. Sötétben tapogatóznak, de csinálják vagy van tapasztalatuk, de nincs lehetőségük arra, hogy érdemlegesen beleszóljanak.
    A tolerancia, az elnéző magatartás volt jellemző a kilencvenes években, de milyen stratégiát kövessünk most, a XXI. század küszöbén, amikor mindent a gazdasági érdekek, a testkultúra és a materializmus irányít. „Ha nincs semmid, senki vagy” – mondja a világ. „Mókuskerék” – mondjuk mi. Megdöbbenünk, amikor a híradóban halljuk, hogy újabb tizenkilenc évesek adagolták túl magukat egy McDonald’s WC-jében, mert túl tiszta volt az anyag. Vajon elmondta-e valaki nekik, hogy „Vigyázz, fiú, erre rá lehet szokni!”
    Lehet, hogy az én munkám csak „csepp a tengerben”, de bízom benne, hogy halló fülekre talál. Az életem megváltozott, célja és értelme nem volt, de Isten nagyon gazdag lévén, irgalmasságban megtalált engem. Elküldte a földre a fiát, Jézus Krisztust.
    Isten emberi formában eljött, és közölte az emberekkel, hogy nagyon szereti őket és meg akarja menteni az életüket. És hogy az élet nem csak a látható dolgokból áll, a valóságnak csak egy szeletét látjuk és hit által reményt, vigaszt és valódi örömöt találunk. ISTEN-nél nincs személyválogatás, a lecsúszott drogost is ugyanúgy szereti, mint a miniszterelnököt, csak arra vár, hogy ezt belássuk és kész korlátlanul segíteni.
    Tíz év drogfüggőség után ott tartottam, hogy öngyilkos leszek. Érzelmileg és fizikailag kiégtem. Önértékelésem a nullára csökkent, hajszál választott el attól, hogy vegyek egy pisztolyt és főbe lőjem magam. Korábbi ismerőseimmel a kapcsolat egyoldalúvá vált, csak azokkal barátkoztam, akiktől kaphattam valamit és fordítva, csak az érdek fűzött már az emberekhez. Az életet el akartam dobni magamtól, mert úgy éreztem, hogy amit meg lehetett élni, azt én már átéltemc és tulajdonképpen ez az élet nem tud örömöt adni. Viszont féltem a számonkéréstől, ami a halálom után várt volna rám Isten részéről. Félek, nem tudtam volna elszámolni az eltékozolt életemmel – ez visszatartott.
    Ekkor bukkant fel egy régi barátom, akivel együtt kezdtem füvet szívni, és elmondta nekem, hogy az élete megváltozott. Elmondta még azt is, hogy semmi más nem képes rajtam segíteni, csak az, ha Jézusra bízom életem.
    Röviddel ezután beláttam, hogy igaza van, elkezdtem imádkozni.
    Igaz, nem ment villámcsapásszerűen, de hitet és erőt kaptam ahhoz, hogy véghezvigyem. Fokozatosan elkezdtem dolgozni és visszatérni. Isten üzenetének hatására kezdtem megújulni belülről. Leérettségiztem – kemény munka mellett. Megváltoztam. A változásnak mindig belülről, mélyről fakadó szomjúságból kiindulva kell elkezdődnie, és nem kívülről befelé, mert az nem lesz eredményes, sem tartós.
    Így történhetett meg az, hogy az a megkötözött személyiség, aki a drogoknak volt alárendelve, eltűnt, meg kellett halnia, és új született. Az életem valódi tartalmat kapott, mert tudom, hová megyek.
    Jelenleg is havi rendszerességgel végzek drogprevenciós munkát, feladatomnak tekintem, hogy beszéljek erről. Idén felvételiztem a DEBTK általános szociális munkás szakra – levelezőn. Mindamellett missziós-szociális munkával is foglalkozom vidéken. Bízom benne, hogy ezen munkám is hasznos lesz azok számára, akikhez eljut.