Családom és magam egzisztenciájában a magyar sors, a magyar élet számos típusos, jellegzetes vonását fedezhetem fel. Nálunk nem volt nagyobb háborús kár, szüleimet „csak” kifosztották, nem került a családból senki börtönbe, nem „disszidált” senki. De már egyik feleségem „deklasszált” polgári családból származott, és szülei végig fájdalmasan hordozták a szegénység és mellőzöttség bélyegét, másik feleségem szülei koncentrációs tábor után házasodtak össze és kezdtek új életet.
Az én szüleim „természetes” szegények voltak, mint annyian a háború előtt és után. Mindketten vidékről jöttek a fővárosba, boldogulást keresve. Ők se nagyon tudtak beilleszkedni, mint ahogyan a többiek se, akik a falu vagy a kisváros egyszerű lelkületét hozták a metropolisba. Gyökértelenek voltak. Amikor tehették, „hazautaztak”, ha pár napra is. A ritka pesti rokonságon kívül az ismeretségi körük is a szülőföldön volt. Oda jártam én is nyaranta hozzájuk, vendégségbe. Vidéki szokások és erkölcsök szerint éltek a nagyvárosban. Bezárkózva, mert sok volt itt a bizonytalanság, a veszély. Agitátorok jártak vasárnaponként lakásról lakásra, majd később békekölcsönt kellett jegyezni, felvonulásokra toboroztak, a házbizalmi a vallási kapcsolatok után érdeklődött stb.
Mi még inkább céltáblái voltunk ezeknek a dolgoknak, mert apám „maszek” volt, anyám „htb”, mindegyik akkor negatív jelenség, hiszen gyárban, vállalatnál illett dolgozni, férfinak, nőnek egyaránt.
Nyomasztó volt a szegénység. Különösen az ötvenes évek elején. Azok az évek termelték ki a tömegekben az ötvenhatban kirobbant elégedetlenséget, amit persze a politikai indítású zaklatások is tetéztek.
Én például „egyéb” származású voltam, és 1953-ban emiatt gimnáziumi felvételim is bizonytalan volt. Emlékszem, titokban nem is bántam volna, ha nem vesznek fel, elmentem volna dolgozni, gondoltam, segítettem volna a szüleimnek, akiket nagyon bántott a kilátástalanság, amiben éltünk. Apám makacsul ragaszkodott iparához, vakon reménykedett, hogy majd csak jobbra fordul, őrizte kb. négy hold öröklött földjét, utolsó pénzén is megvette a beadást a piacon (a lepecsételetlen tojást például, amit kilóra írtak elő neki, ezt csak feketepiacon lehetett kapni, a közért-tojáson talán éppen azért volt pecsét, hogy ne lehessen beadáshoz használni), és amikor egyszer, a legnagyobb nyomor idején, vevő akadt volna rá, könnyes szemmel magyarázta, hogy földet nem lehet eladni, akkor ő nem tud többet „hazamenni”, akkor neki nem marad talaj.
A téeszvilág kezdetén aztán egyszerűen elvették ezt a földet, amit 16 aranykoronába számítottak a kereseti igazolásokon (ez 1600 forint volt az akkori számítás szerint havonta). Emiatt például ösztöndíjat sem kaphattam, minden szociális juttatásból kiestünk. 14 ezer forint kárpótlási jegyet kaptunk a föld után, Húgom elsírta magát, amikor ezt átvéve visszaemlékeztünk apám ragaszkodására, reményeire. A sírhelyet se tudnánk megvenni neki ebből, mondtuk.
Apám „röghözkötöttségét”, nehézkességét, irracionális kitartásait most magamon is látom, miközben oly sokáig hittem, hogy más vagyok. Én sem mozdultam ki egzisztenciámból, nem mentem el ötvenhat után vagy a hatvanas években, amikor már lehetett utazni, mindig nehezen változtattam, csak azzal törődtem, hogy jól csináljam a feladataimat. Magam körül csupa ilyen embert láttam. Azt hiszem, alapjában ilyen ez a nép is. Sokan tudtak alkalmazkodni, de a többség csak húzta az igát, és fenntartott valamilyen régi munkakultúrát, egy sor hagyományt, amely felett lassan eljárt az idő.
Többé-kevésbé illemből, az iskolai osztállyal együtt kerültem középiskolába, és mint a többi hozzám hasonlónak, nekem is stresszekkel teli volt az út az értelmiségi lét felé.
Nehezen illeszkedtem be már a gimnáziumba is. Ötvenhat számomra is meghatározó élmény volt, pedig nem vettem részt benne, csak érzelmileg. Ma is őrzöm a kis kokárdát, amit az október huszonharmadikai felvonuláson viseltem. Következetesen távol tartottam magam a rendszertől, még a KISZ-be sem léptem be. Pedig a hatvanas évek elején az orvosegyetemen (ma sem tudom pontosan, hogyan kerültem be, nyilván az is segített, hogy ötvenhat után voltunk, a fel nem vettek külföldre mentek, és még nagy volt a zűrzavar, voltak – ismét az utóbbi magyar félévszázad jellegzetessége ez – „protekcióim” is…) enélkül csak vidéki állásra lehetett számítani. Ez azután meg is határozta a további életemet. Mindvégig marginális helyzetben maradtam, mindenért többszörösen kellett megdolgoznom, minden másoktól függött, amit akartam. Érdeklődéseim is olyanok voltak, amilyeneket hosszú ideig tiltottak (például a társadalomtudományok vagy a pszichoanalízis, a pszichoterápia). Nem tanultam meg a politikához alkalmazkodni.
Talán az is tipikus, hogy mindezek közepette a saját kis magánvilágomat építettem ki. Ez teljesen szellemi világ, nélkülözi a kertet, a házat, az anyagi biztonságot. Nyelvek, kultúrák, tudományterületek világa. Szellemi palackpostáké, amelyeket a hajótörött rendületlenül küldöz, ezek könyvek, közlemények, írások. Éterbe küldött üzeneteké, amelyekre azért gyakran jön válasz, vagyis közeledési és kommunikációs próbálkozások mások felé. Ezekből már hol valós, hol virtuális hálózatok is kialakultak. Néhány elvé, amely még akkor szűrődött le, amikor – Móricz Fáklya című könyvének hősére utalva – a „komor aorisztoszok titkát” ismertem meg, görög és latin olvasmányaimból. Az igazság lidércfényéé, amely a tudományok felé vezetett, a türelmes erőlködésé, hogy mégis próbáljak valamit változtatni az emberi környezeten, amelyben élek.
Mint ez a nép általában, én is csinálom a dolgaimat, művelem jelképesen a földet őseim módjára, csak remélve és nem kiszámítva az eredményt, a termést.
