Sulyok Vince

Lokalizálni kellene

Lokalizálni kellene a fájás
szivárgását: hogy honnantól, mikortól;
állni még egyszer ott (percekre bár)
a lehúzott vonatablaknál
s fejbevertként, álnokul leütöttként
belebámulni a sivár
télvégi délutánba, a pályaudvar
rideg szürkeségébe,
a sínpárok egymásba szaladó
zűrzavarába: acél villanásuk
akár ránduló idegem.
Letaglózottként, elárultként,
józan, számító és rideg
könyörtelenséggel önmagamra hagyottként
állok a lehúzott vonatablakban
s várom: felém fordulsz-e még,
visszafordulsz-e még felém,
rám nézel-e, a menekülni kényszerültre.

Bár hátra kellett hagynom mindenem
s mindentől megfosztottan
kellett indulnom idegenbe:
én sokszorosan visszanyertem mindent,
míg te, ki akkor – kapzsin – mindenedhez,
minden kevesedhez szívósan ragaszkodtál:
az élet vesztese te lettél!

Messziről hazaérkezett

Ki ez az öregedő férfi itt,
aki az én életem tájain botorkál,
felkeresi, akárha tenné búcsúzóul,
emlékeim történésének helyeit,
s üszkösödő évek porában kotorászik,
tisztábbra fúj és töröl ezt-azt,
sírhantok fölé hajlik, hogy fáradt szemével
neveket betűzzön ki és évszámokat
dörzsöljön láthatókká, s napokat,
éveket, évtizedeket tegyen
újra élővé – amennyire lehet,
szívében messzi tájak viharaival
s képeivel, olykor talán észbontóan gyönyörűekkel,
de annyira másnak tűnik mégis, annyira
idegennek hajdan élete,
volt gyerekkora tárgyi és lelki
emlékei közt botladozva, kotorászva…

Én vagyok ez a messziről jött,
ez a messziről hazaérkezett.
Mert haza ott van, ott van a haza,
ahol elillant éveink emlékei
sejlenek elő a rájuk rakódott
por rétegei alól és ahol anyánk
szavait véljük még hallani egyre,
a mindennél édesebb anyanyelvet.