Bartis Ferenc

56-os bajtársaimnak

Csupán egy verssornyi időt kérek
vagy egy pillanatnyi ezredévet,
hogy nem-volt bölcsőmbe visszatérjek
és megpihenjek, ha nem lesz vétek;
csak egy örök csóknyi időt kérek
nem ifjú magamnak, hanem néktek,
hogy ne legyetek rokkantak, vének
fórumon, ágyban, ahol én égek
s a dús éj még reggel sem ér véget,
sem a gyász, sem a szemfedős élet;
szedjétek össze a törmeléket
s az ég jegébe vágjatok léket!
Képzavar? Has(s)? Behúzni! Megérted?
Győzelemre vigyen minden lépted!
Fejet föl! Mellet ki! KÉZ A KÉZBEN!
Tilos kihalnod, HŐS NEMZEDÉKEM!

2001. október 1.

Utószó

Széttépve és összetörten
Győzelmektől meggyötörten
Már magzatként bajba ölten
Vándor bölcsőtemetőkben –
            És mégis élünk

Dobra vernek minden vágyat
Árverezés a vasárnap
Nászunkra is gyászhír támad
Üresek a gyermekágyak –
                És mégis élünk

Elvadult a dülők lelke
Kórót terem tarló mezsgye
Pusztul a föld egyre-egyre
Hull a szikla tenyerünkbe –
                És mégis élünk

Fogaskerék futószalag
Egyik elmegy másik marad
Bölcsőnk, sírunk porrá szakad
Zokognak a kövek szavak –
                És mégis élünk

Hogyha sírunk: kiröhögnek,
Hogyha kérünk: fel is kötnek,
Hogyha küzdünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek –
                És mégis élünk

Magyar, szavad világ értse:
Anyanyelvünk létünk vére;
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége… –
                És mégis élünk!

Bartis Ferenc Utószó című versét 1956. november 1-jén, Halottak Napján szavalta el Kolozsváron a Házsongárdi Temetőben Dsida, Brassai, Kriza sírjánál, s e verséért a Román Katonai Törvényszék a költőt hétévi nehézbörtönre ítélte…