Föl kellett nőni

Jasper Gyulával Nyilas Atilla beszélget

    – Hány éves voltál 1956-ban?
    – Tizennégy. 1956. december 7-én töltöttem be a tizenötöt. A tizenhatodik életévemet a börtönben töltöttem be.
    – Földeák János Tékozlók című, az 50-es évek vége felé megjelent regényében elég pontosan írta le, mi történt a ti csoportotokkal.
    – A zártkörű, úgynevezett népbírósági tárgyalásra a sajtó szűk részét engedték be, érdekes módon főleg nyugatiakat, de Földeák is ott lehetett, végignézte a tárgyalást. Valószínűleg megkapta a vádiratokat is, a rendőrségi vizsgálati anyagokat, az ügyészségi anyagokat, és ezek alapján írta meg a regényt. Tényleg bő lélegzetű.
    – Hitelesnek érezted a regénybeli leírást?
    – Az események szempontjából nem, de a jegyzőkönyveknek megfelel. Ami az írói viszonyulást illeti, neki azt kellett bizonyítania ezzel a könyvével, hogy 56 tényleg a tékozlóké volt, vagyis azoké, akik eltékozolták az országot, nem jó irányba, nem jó cél érdekében harcoltak. Meg kell hogy mondjam, ebben a regényben én vagyok a „pozitív hős” [Jaskó Ervin néven – Ny. A.], én vagyok a „megtévesztett”. Akkor a kor elfogadott beállítása volt, hogy akit túl fiatalnak tartottak, arról feltételezték, hogy megtévesztett. Meg kell hogy mondjam neked, valóban nem filozófiai okból kerültem oda vagy ideológiai kérdés volt, hogy én a szocializmust akarom vagy nem akarom, vagy kapitalizmust akarok, engem egyetlenegy dolog vezetett: a nyomorúság. Az, hogy olyan nyomorban élt az ország ebben az időben, ami egyszerűen felháborító.
    – Az a csoport, amelyikben voltál, tulajdonképpen mit csinált?
    – Minket úgy neveztek el, hogy a Maléter-féle „repülőcsoport”. Azt akarták bebizonyítani, hogy Maléter Pálnak volt befolyása a csoportra. Ebből annyi igaz, hogy volt egy csoport. Nem volt a Maléteré, és nem volt „repülőcsoport”. Repülőcsoportnak azért nevezték el, mert volt teherautónk meg dömperünk, föltételezték, hogy bevethetők voltunk más területeken is, mint a XIX. kerület.
    – Az elnevezés kitől származik?
    – A nyomozóktól, a rendőrségtől. Mert így szépen hangzott, hogy ez egy komoly ügy. Mikor bevittek, azt mondtam a nyomozónak, ártatlan vagyok. Nem követtem el semmi olyat, amiért engem bíróság elé kellene állítani, vagy börtönbe csukjanak. Erre azt válaszolta a nyomozó, majd én megmutatom magának, hogy hogy lehet kis ügyből nagy ügyet csinálni. Hát ez tényleg sikerült nekik. Egy alapvetően kis ügyből kreáltak egy nagy ügyet, népbírósági ügyet. Amikor kiszabadultam és még refes voltam, be kellett járnom a rendőrségre ellenőrzés végett. A nyomozás vezetője akkor már a Belügyminisztériumban dolgozott, tehát karriert csinált ebből az ügyből.
    – Végül is egy laktanyában voltatok?
    – Nem. Tudnod kell, hogy 56-ban a rendőrség kiiszkolt a kapitányságokról. A kerületünkben is alakult egy csoport a kapitányságon, ott jutottam fegyverhez. A fegyverek nagy része onnét került ki, meg az erzsébeti katonai raktárból. Kispesten két csoportról tudok, erről a kapitányságiról meg a Bojtor-féléről, mert mind a kettőben megfordultam. Itt a kapitányságon kezdtem, és három nap után átmentem a másik csoportba, amelynek egy szabadtéri színpad öltözőjében, a Petőfi téren volt a bázisa. A kapitányság épülete egyébként az Ady Endre úton van, most is ott van a rendőrség. Ugyanoda vittek be, amikor elkaptak.
    – Milyen harci cselekményekben vettetek részt?
    – Valamikor a Kiserdő mögötti rész, amit Katonarétnek neveztek 56-ban, egy elhagyott homokbánya volt, gazos parlag. Ahol ma a József Attila lakótelep van. Ott ásták be magukat az oroszok 56 októberében. Ez állandó bázis volt: géppuskafészkek, aknavetők, harckocsik. Több mint valószínű, hogy a Corvint is onnan lőtték. Nekünk ez óriási fenyegetettség volt. Az Ady Endre útra nem lehetett kimenni, a Határ útra se, a Nagykőrösi utat is belőtték. Ennek a csoportnak az volt a fő feladata, hogy az itt beásott oroszokat ne hagyja nyugodni. Partizánharc jellegű volt a dolog, hiszen nyílt támadást itt nem lehetett intézni, csak éjszaka, amikor nem láttak. Hozzá kell tennem, hogy 56-ban már volt éjszakai látcsövük vagy célzókészülékük. Mint kiderült, pontosan tudták, merre járunk, veszélyes volt még éjszaka is.
    – Miből derült ki?
    – Abból, hogy nem csak a torkolattűzre lőttek, hanem helyzetváltoztatás közben is belőtték az útvonalunkat, látták, merre tartunk. De érdemes volt kockáztatni, mert az volt a cél, hogy ne hagyjuk aludni őket, hiszen ők is emberek voltak, kifárasztásuk katonai szempontból fontos volt.
    – Milyen módszerrel értétek ezt el?
    – Körülbelül ötven és nyolcvan fő között mozgott a csoport létszáma. A szakaszok felváltva mentek ki bevetésre, és ez tartott egész éjszaka. Kiment az egyik szakasz, visszajött egy óra múlva, jött a következő. Volt fegyverünk, lőszerünk, tűz alá vettük őket, ők meg válaszoltak.
    – Te is lövöldöztél tizennégy évesen?
    – Persze. Ez volt a feladat. A gyerekek ott nőttek fel. A felnőttben sok a számítás, és a veszélyérzet is erősebb, a gyerekek merészebbek voltak. Nem hősök voltak, hanem az alkatukból adódóan nem fogták föl igazán a veszélyt. Bár hozzá kell tennem, hogy a tűzkeresztség után már ők is tudtak félni.
    – Embert öltél?
    – Nem tudom. Én is úgy voltam, mint bárki az állóháborúban: nem láttam az ellenséget, csak lőttem rá. Közelről nem lőttem meg senkit, de hogy eltaláltam-e valakit az éjszakában, honnét tudhatnám? Nem az vezetett, hogy embert öljek. Azt akartam, hogy menjenek a francba, és ezt valamilyen módon ki kellett erőszakolni, és mivel fegyver volt a kezükben, nem lehetett szép szóval elérni, csak harccal. Ebben benne volt az is, hogy megölhetnek. A mi csoportunkat november közepe táján verték szét. Gondolj bele, már a Kilián elesett, elesett a Corvin is, és még mindig fegyverben voltunk. A Nagykőrösi úton november tizedike körül még komoly csetepaték voltak: aznap érkezett egy újabb orosz alakulat, leváltotta az ittenieket. A Nagykőrösi úton fogadtuk őket.
    – A te közvetlen környezetedben haltak meg emberek?
    – Főleg megsebesültek, haláleset kevesebb. Volt, aki a lábát vesztette el, volt, aki kisebb sérülést szenvedett. Az elsőrendű vádlott, akit először tartóztattak le, pont azért bukott le, mert megsebesült, és kórházba került. A kórházban összeírták azokat a sebesülteket, akiknek golyó általi sérülésük volt, és felépülésük után rögtön kihallgatták őket.
    – Az orvosi titoktartás nem számított?
    – Abszolút nem. Az orvosok is féltek.
    – Mi történt azután, hogy szétverték a csoportotokat?
    – A csoport szétverése után együtt maradt a kemény mag (valóban ők voltak a legaktívabbak). Rögtön felismerték, hogy nincs esélyük, fölszálltak a teherautóra, és fegyveresen elhagyták az országot. Ők úgy indultak el, hogy mindenképpen ki kell jutniuk.
    – Gondoltál arra, hogy külföldre menj?
    – Kétszer megpróbáltam. Egyszer egy corvinista barátommal, akit most már évek óta nem tudok megtalálni, mert ő a második próbálkozásra kiment az egész családjával. Mi ketten egész a határig eljutottunk – ez már decemberben volt –, akkorra már működött a határőrség. Sajnos a faluban is mindenhol beépített emberek voltak, beküldtek minket a sűrűbe, úgyhogy rögtön le is buktunk. Onnan elszállítottak minket Zalaegerszegre. A zalaegerszegi katonai laktanyában volt egy gyűjtőtábor, összevont orosz–magyar parancsnoksággal. A magyarok kihallgatták a magyarokat, és ha kiderült róluk, hogy részt vettek az 56-os eseményekben, gyanúba keveredtek, vagy éppen volt náluk bizonyíték, akkor átadták őket az orosz parancsnokságnak, és az oroszok ezeket az embereket internálták a Szovjetunióba, sose kerültek vissza. Ez olyannyira igaz, hogy amikor a bíróság elé kerültem, és szóba hoztam a disszidálásomat, egyszerűen nem vették jegyzőkönyvbe: nyoma ne legyen annak, hogy ez a tábor létezett. Nem is emeltek vádat disszidálási ügyben, pedig az is bűncselekménynek számított. Kádárék tagadták, hogy innét az oroszok bárkit is kivittek volna, ugyanakkor a két szememmel láttam, hogyan rakják föl őket a teherautókra és viszik el, több mint valószínű munkatáborokba, kényszermunkára a Szovjetunióba. Nyilván ólombányákban haltak meg.
    – Ezt már akkor is így gondoltad?
    – Gyerekfővel akkor nem tudtam, hogy hova viszik őket. Később tudtam meg, hogy Zalaegerszegen bevagonírozták őket, orosz tehervagonokba. Bár éjszaka csinálták, a vasútnál voltak tanúi, hiszen ott van éjszakai szolgálat is. El is terjedt ez, bár váltig tagadták.
    – Hogy jutottál ki a gyűjtőtáborból?
    – Kihallgatásunk után egy-két nappal teherautóval, fegyveres kíséret mellett fölszállítottak minket Budapestre. A Kálvin téren, ahol megállt a teherautó, láttam, hogy az úton egy férfi Kossuth-címert árul. Egy kartonlapra voltak föltűzve a jelvények. Szó nélkül leugrottam a teherautóról, hogy vegyek egyet. Mire visszafordultam, a teherautónkra rátolatott hátulról egy orosz teherautó, ahová át kellett szállniuk az embereknek. A ponyva lehúzása után az orosz teherautó elment, én ellenben ott maradtam.
    – Eszerint az őrök szemet hunytak afölött, hogy lemaradtál a „transzportról”?
    – Igen, de nem jószántukból, hanem azért, hogy ne akadályozzam az akciójukat, aminek az volt a célja, hogy minden feltűnés nélkül kerüljenek át az emberek az orosz tehergépkocsira. Ez úgy derült ki, hogy a barátom késő este jelentkezett a lakásunkon, és elmondta: bevitték őket az orosz parancsnokságra, ahol elvették a szabadulólevelüket, kihallgatták és nyilvántartásba vették őket.
    – A második „disszidálási” kísérleted hogy történt?
    – 1957 január elején találkoztam egy társammal a csoportból – műlába volt, az egyik lábát combközéptől csonkolták –, akinek az öccse már Nyugaton volt, és ki akart menni hozzá. Együtt indultunk gyalog, de félúton elváltunk. Ő egy nagyobb csoporthoz csatlakozott, míg én egyedül próbáltam szerencsét. Egy szovjet járőr elkapott. Fölszállítottak Győrbe, és ott elengedtek.
    – Mikor kerültél vizsgálati fogságba?
    – 1957. szeptember 5-én tartóztattak le a Ganz Mávagban. Akkoriban ipari iskolába jártam, és a Ganzban voltam gyakorlati oktatáson. Mivel az iskolában a rendőrség érdeklődött utánam, mint ezt egy tanáromtól megtudtam, kerültem azokat, akikkel 56-ban kapcsolatom volt. Utólag derült ki, hogy feljelentés alapján figyeltettek, valószínűleg a kapcsolataimra voltak kíváncsiak.
    – Ki jelentett fel?
    – Egy Gombárcsik Ferenc nevezetű úriember jelentett föl, akinek a fiával egy osztályba jártam. Nagyon jóban voltam velük, ott laktak tőlünk a harmadik házban. Az apa látott engem fegyverrel, mert néha hazamentem enni és tisztálkodni. Becsületére legyen mondva, hogy a tárgyaláson visszavonta a tanúvallomását. Amikor kiszabadultam, a saját védelmében elmondta, hogy miért jelentett föl. Kisiparos volt, félt attól, hogy abban a rendszerben egy kisiparos gyerekét nem veszik föl az egyetemre, ezért belépett a pártba. Egy párttaggyűlésen valaki fölvetette, hogy nincsen biztonság Kispesten, mert az ellenforradalmárok szabadon szaladgálnak az utcán, micsoda dolog ez. Erre azt mondta a párttitkár: elvtársak, aki ilyet tud, az jelentse az illetékeseknek. A funkcionárius, aki azt javasolta Gombárcsiknak, hogy lépjen be a pártba, biztatta, itt az alkalom, hogy jó pontot szerezzen az én feljelentésemmel. Hozzá kell tennem, ez a funkcionárius szintén ismert, és tudta, hogy részt vettem az 56-os eseményekben.
    – Hova vittek be, és mi történt ott veled?
    – A kispesti kapitányságra szállítottak, ahol rögön megkezdték a kihallgatásom. Délelőtt tíz órától este kilencig tartott egyfolytában. A nyomozók váltogatták egymást, hogy jobban bírják a gyűrődést. Százezerszer megkérdezték ugyanazt, és leírattatták velem ugyanazt háromszor. Meg kell mondjam, fizikai kényszert nem alkalmaztak, csak lelki, pszichikai terrort. Este kilencre úgy kikészültem, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Szerencsére ők is.
    – Ettől a naptól kezdve mikor kerültél legközelebb szabadlábra?
    – Nyolc hónap múlva.
    – Ezt a nyolc hónapot hány helyen töltötted?
    – Itt, a kispesti kapitányságon körülbelül egy hónapig voltam, majd átszállítottak a volt Konti utcába, a politikai főosztályra. Onnan visszavittek a kapitányságra, lezárták a rendőrségi nyomozást, és átadtak az ügyészségnek a Markó utcába.
    – Hol volt a legnehezebb?
    – Mindegyik rossz volt, de a politikai főosztály volt a legkeményebb. Ott két hónapig voltam szigorítotton, ebből egy hónapig magánzárkán.
    – Mit jelentett akkoriban a szigorított?
    – A politikai elítéltet nem politikai foglyok közé zárták, hanem a legsötétebb közbűntényesek közé. El sem tudod képzelni, hogy mit éreztem tizenöt évesen, amikor összezártak egy tizenöt évet már letöltött, nyilvántartottan homoszexuális rabbal. Továbbá nem hagytak egyetlen zárkában sem három-négy napnál tovább, hogy ne tudjak senkivel se összeszokni. Mivel az erkölcsrendészet is ebben az épületben működött, az éjszakában lefogott csöveseket is ide szállították, akik ápolatlanok és büdösek voltak, s velük kellett volna egy priccsen aludnom, de erre képtelen voltam, inkább a csupasz kőre feküdtem. Ezt fokozták aztán az egy hónapos magánzárkával, ahol teljes szilenciumot rendeltek el. Ez azt jelentette, hogy még a börtönőrök se szólhattak hozzám, teljesen elszigeteltek. A kihallgatások itt csak éjszaka folytak, álmodból keltettek föl, és úgy vittek kihallgatásra. Ott keményen megdolgoztak, az nem volt gyerekjáték. Hogyha őszinte vagy, és igazán elmondod, mi történt, akkor lecsuknak tíz évre. Tehát meg kell találnod azt a kiutat, amiben még megmaradsz embernek, ne kelljen magad szemen köpni, de ki is jussál. Én ezt az utat kerestem. Nagyon nehéz volt eldönteni. Meg kell mondjam, abban az időben a koromhoz képest átlagon felül sokat olvastam, ez nagyon befolyásolta az egész gondolkodásomat. Akkoriban nem volt Széchenyi divat, de én már olvastam Széchenyit, tizenöt évesen. Van Széchenyinek egy mondása a restauráció idejéből: a hazának nem holtakra, élőkre van szüksége. Ez arra világít rá, hogy a magyar akkor is hősködött. Részben ennek volt a következménye, hogy Haynau sok magyart kivégeztetett. Széchenyi tisztán látta, hogy hülyeség meghalni valamiért, miközben az élő segíthetne, hiszen épp azok az emberek, akik ott most meghalnak hősiességből, azok az erők, akik képesek tenni is a hazáért.
    – A magánzárkát miért kaptad?
    – Nem voltak velem megelégedve. Feltételezték, hogy sokkal többet tudok, mint amennyit elmondok. Valójában csak azt mondtam el, amit ők is tudtak. Mindent, amit elmondtam, a saját nevemben mondtam el, hogy én itt voltam meg ott voltam, és azokról beszéltem, akik le voltak tartóztatva. Egymásról beszéltünk, de nem beszéltünk azokról, akik kint vannak.
    – Honnan tudtad, hogy ki van letartóztatva?
    – Hát az nagyon egyszerű. Akiket letartóztattak a csoportból, azokat mind a kapitányságra vitték először, ahol nagy volt az áthallás a zárkákban… egyszerűen bemondtuk a nevünket. „Itt vagyok, megjöttem.” És akkor válaszolt a másik: „Én is itt vagyok, én is itt vagyok…” Hallottuk. Abban az időben csak mi voltunk a fogdában.
    – Beszélnél a Markóról is?
    – A Markóban a 21-es zárkába kerültem. Azóta is a 21 a szerencseszámom. Nagy volt a zsúfoltság, egy háromszemélyes zárkában tizenhárman-tizennégyen voltunk. Ez azt jelentette, hogy szalmazsákok voltak úgy letéve, hogy befedte az egész zárkát, és mint a heringek, feküdtünk sorban, de szó szerint. Még a vécét se lehetett kikerülni. Mindig az feküdt a vécénél, aki utolsónak érkezett a zárkába. Sokan éjszaka fölkeltek vizelni, aki ott feküdt, arra állandóan ráfröcskölődött a vizelet. Azt nem lehetett kibírni. Nem beszélve a megalázó dolgot, ennyi ember előtt kellett a nagydolgodat végezned. Aki nem csinálta, az nem tudja.
    – Milyen emberek voltak a cellatársaid?
    – Nagyon rendes emberekkel voltam körülvéve, társadalmilag szinte minden réteg képviselve volt. Én voltam a zárkában a legfiatalabb, többségüknek gyereke lehettem volna, így velem többet törődtek. Hogy az idő jobban teljen, történelemórákat tartott és politikai vitákat rendezett Kalmár János egyetemi tanár. Kállai Pista ötvösművész esztétikai és művészetttörténeti előadásokat tartott. El kell azt is mondanom, hogy lejátszottuk mindegyikünk tárgyalását az időközben megkapott vádiratok alapján.
    – A valóságban milyen ítéletek születtek?
    – Tizenkettőnket tartóztattak le a csoportból, és nagyon súlyos ítéletek voltak: az elsőrendűt kivégezték, a másod- és harmadrendű tizenöt évet kapott, tehát itt nagyon kemény éveket osztottak, és hozzá kell tenni, ugyan én voltam a legfiatalabb, de volt nálam alig idősebb lány, Kern Irén, aki betöltötte már akkor a tizenhatot, tehát tizenhét éves volt, és hat évet kapott. És lehet, hogy le is ülte. Ő volt a tizenkettedrendű vádlott, én a hetedrendű voltam. Ennek a szerencsétlennek tudod, mi volt a rossz pontja? Csendőr volt az apja. Aki a második világháború alatt meg is halt.
    – És te?
    – Szerencsésnek mondhatom magam, mivel egy év börtönre ítéltek, amiből 8 hónapot letöltöttnek vettek, a fennmaradó négy hónapot felfüggesztették három évi próbaidőre. De a priuszom megmaradt, és csak 1991-ben lett semmissé nyilvánítva.