Grigore Gafencu utolsó üzenete az országhoz

Grigore Gafencu utolsó írását Dinu Hiotu, Románia volt franciaországi miniszteri szintű nagykövete, 1957. január 31-én olvasta be a FREE EUROPE rádióban. A szöveget szerzője két órával halála előtt fejezte be, amelyet politikai végrendeletének is lehet tekinteni. Először az emigrációban, Párizsban megjelenő stencilezett România muncitoare című újság (1957/62. sz.) közölte.

    A magyar forradalom és következményei továbbra is lázban tartják a vasfüggöny mindkét oldalán élő emberek tudatát és gondolatait. Habár a Szovjetunió mindent elkövet azért, hogy kitörölje emlékezetükből ezt az eseményt vagy lehetőség szerint elferdítse valódi jelentőségét, mindenki megértette, hogy a kor egész politikai és társadalmi intézményrendszere alapjaiban megingott és többé már nem lehet megfékezni Kelet-Európában a nemzeti érzelmektől fűtött forrongást. A jelenlegi szovjet vezetés a néhai Sztálin korából ismert ünnepélyes és hivatalos valótlanságokon alapuló propagandafogások révén próbál úrrá lenni az egyre terjedő szellemi nyugtalanságon. Egy francia újságíró, aki általában elnéző a szovjet politikával szemben, Moszkvából hazatérve meglepődve beszélt néhány felelős beosztású politikus állításairól. Eszerint a budapesti felkelést, melyben a munkások az első sorokban harcoltak és máig sem hajlandóak engedelmeskedni az új vezetésnek, valahol külföldön, kapitalista és imperialista hatalmak szervezték meg, és Magyarországot a nép megsegítésére érkezett szovjet csapatok mentették meg a fasiszta veszedelemtől. Tizenkét éves szovjet-kommunista irányítás után a magyar nép nem tudta egyedül megvédeni a Moszkvától kapott adományt, és Magyarország egész munkássága, ifjúsága, értelmisége, parasztsága és katonasága az imperialista propaganda áldozata lett. Íme ezért kellett egy idegen hadseregnek lerombolnia az ország fővárosát, lemészárolnia Ötezer lakost, elűznie vagy deportálnia közel kétszázezer embert, és ezért kellett megszabadítania magyar népet attól a szenvedélytől, amely a felkeléshez vezetett. Ezek a tények, minden jel szerint, nem okoztak fejtörést azoknak az elemzőknek, akik a magyar forradalmat a történelmi hazugságok könyvébe sorolták, bár alig egy éve Mikoján és Hruscsov és más sztálinista vezető éppen a hazugságok miatt panaszkodott.
    Íme a bizonyíték arra, hogy amikor egy nemzeti forradalmat kell megtörni és erőszakkal létrehozni a gyűlöletes és bukásra ítélt rendszert, akkor a szovjet-kommunista rendszer nem nélkülözheti Sztálin szellemi oltalmát. Ilyenkor Sztálin Apánk kiszáll a sírjából és ismét életre kelti a jól bevált módszereit. Ugyancsak ő ragadja meg hideg kezével a krónikás tollát, hogy helyesen értelmezze a párt kezeiből kisiklott kedvezőtlen eseményeket. Könnyen meg lehet érteni, hogy a nemzeti függetlenséget, társadalmi igazságosságot és politikai szabadságjogokat óhajtó népek elszánt meggyőződéséből született forradalom valós félelmet keltett a szovjet vezetőség soraiban. Hiszen a magyarországi nemzeti és társadalmi forradalom és ennek visszhangja, mely az összes környező országban, és Oroszország legtávolabbi vidékén is érezteti hatását, a marxista-leninista elvek és vele együtt a dicső szovjet birodalom bukásához vezethet. A kérdés tehát az, hogy a bukás megállítható-e, és Sztálin hazugságokra épülő birodalmát elkerülheti-e az enyészet. Nem kellene végre kiutat találni a Szovjetunió előtt tornyosuló hatalmas nehézségek megoldására? Nem kellene ebben a veszélyekkel terhes korban szétválasztani a Szovjetunió és a szomszédos népek sorsát, hogy minden egyes nép békés úton, saját belátása szerint keresse felemelkedését?
    Magától értetődik, hogy a túlontúl gőgös Szovjetunió, mely még mindig foglya a sztálini uralkodó-szenvedélynek, nem juthat el e helyzet felismeréséhez. A számtalan megpróbáltatás és az egész birodalom eresztékeinek recsegése miatt állandóan növekvő félelem talán majd elgondoltatja Szovjetuniót, még mielőtt késő lenne. A magyarországi események Nyugaton is véget nem érő nyugtalanságot gerjesztett. A politikai elemzők, államférfiak, írók és újságírók által levont következtetések a magyar forradalommal kapcsolatosan két csoportra oszthatók: egyfelől mindenki számára világos, hogy amíg az összes kelet-európai országban továbbra is létezik egy ilyen kegyetlen nemzeti és társadalmi elnyomás okozta békétlenség, addig nem lesz béke sem Európában, sem a világon. Következésképpen hiábavaló terveket készíteni az elfogadhatatlan statu quo alapján álló bármiféle egymás mellett élésről. Másfelől a mostani események tapasztalatai bizonyítják: egyetlen hatalomnak sincs bátorsága, hogy felvállaljon egy atomháborút. Az atomháborútól való félelem napjaink legkegyetlenebb valósága, mert akadályozza a törvénytelen tettekkel szembeni egészséges fellépést. Viszont nem kevésbé igaz az is, hogy e valós félelemnek nem szabad meggátolnia a nyugati hatalmakat abban, hogy világos politikai álláspontot alakítsanak ki a Keleten történő vagy bekövetkezhető eseményekkel szemben.
    Mostanában a vasfüggöny mindkét oldalán sok szó esett a Nyugat és a Kelet közötti megállapodásról, melynek értelmében kivonnák a szovjet és amerikai csapatokat a megszállt területekről. Ha az amerikai csapatok továbbra is Franciaországban állomásoznának, egy ilyen kivonulásnak nem lenne sok értelme, hiszen a két óriás: az Egyesült Államok és a Szovjetunió egymással farkasszemet nézne Európa területén, viszont ha az amerikaiak elhagynák Európát, akkor az Egyesült Államok egy óceánnal választaná el magát az európai barátaitól, a Szovjetunió pedig maradna a Visztula és a Prut vonalánál. Egy ilyen csapatkivonás csak akkor lehetne reális, ha Európa bármely támadással szemben meg tudná védeni önmagát. Viszont egy hagyományos fegyverzettel és atombombával rendelkező egységes Európa nem jelentene veszélyt senkinek, és függetlenséget biztosíthatna saját maga számára. Nem kellene többé figyelembe vennie a Szovjetuniónak oly sok gondot okozó állandó fenyegetést, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti vetélkedést. A nyugati közvélemény a szabad világtól egységes és pozitív politikai álláspontot kért a Közel-Kelettel kapcsolatban (ezt a kérést Eisenhower megpróbálta valóra váltani), ugyanúgy jól körülhatárolt és pozitív politikai állásfoglalást kér azért, hogy ne merüljön feledésbe mindaz, ami Európa keleti régiójában történik.
    Addig amíg a szovjetek mindenáron hinni szeretnék, hogy ismét meghódíthatják egész Európát, ők nem számolhatnak ilyesfajta politikai megoldással. A szovjet politikai gondolkodók megpróbáltatásokkal teli nehéz napokat élnek. Maga Hruscsov sem hisz már a kommunizmus zsarnokaihoz intézett saját szavaiban. Ha elhallgatna és figyelne, rögvest tudomására jutna, hogy nyugaton a kommunizmus mindenütt hanyatlik, és a szovjet határokon belül a népek újabb változásokra, egy jobb világ megteremtésére készülnek. Akkor talán jobb belátásra kényszerül.

Farkas Jenő fordítása

Grigore Gafencu (1892–1957) román politikus és újságíró. Jogot tanult Párizsban és Genfben, majd lapalapítóként és főszerkesztőként (Revista vremii politice, literare si economice, Argus, Timpul) vált ismertté. Az Orient-Radio Hírügynökség alapítója. A Nemzeti Parasztpárt vezetőségének tagja volt. Több minisztériumban dolgozott. 1939-ben külügyminiszterré nevezték ki. Háború után Genfben telepedett le. Legfontosabb műve Préliminaires de la guerre de l’Est (A keleti háború előzményei,1944). Románul 1990-ben jelent meg a Dimineaţa című lapban, majd könyv alakban.