Ştefan Aug. Doinaş

Az értelmiségi vallatása

Mottó:
ÉN: Mit kíván, mit mondjak el?
VALLATÓ: Mondj el mindent.

    Egy kommunista típusú kihallgatáskor mindenek előtt az tévesztette meg az embert, hogy felszólították, mondjon el mindent: nem ezt vagy azt, azaz valamit valamiről, vagy pontosan egy bizonyos tényt – hanem mindent. Különben ez volt az első hazugság is.
    Az én esetemben ez a „minden” valójában igencsak kevés volt. A következőket kellett volna elmondanom: 1956 november 1-jén a Teatrul folyóirat szerkesztőségében felkeresett barátom, M. P. bölcsészhallgató. Jelen volt az irodában egy másik régi barátom, szerkesztőtársam, I. D. S. dramaturg is. M. P. egyszer csak kijelentette, hogy a bukaresti egyetemisták nem maradhatnak közömbösek a magyarországi forradalom iránt, hatalmas tüntetésre készülnek, ahol követelni fogják az orosz nyelv kötelező oktatásának eltörlését az egyetemeken, és hogy a hadsereg is mellettük áll majd.
    1957. február 24-e volt. Egy irodában voltam, melynek bútorzata mindössze egy fémszekrényből, egy terjedelmes íróasztalból és egy kisasztalból állt, és engem felkértek, ahhoz üljek. Velem szemben, a nagy íróasztalnál ült a kihallgató tiszt. A szemüvegemet elvették ugyan, de vaksin is kivettem vállapja csillagait a fogasra akasztott köpenyen: őrnagy volt. Rőt alak, arcát mintha bronzból öntötték volna ki. Kultúrált, udvarias ember. Két héttel azelőtt tartóztattak le, de most hoztak fel első ízben kihallgatásra. Fémszekrényes felvonón, a IV. emeletre, fekete szemüveggel, amitől semmit nem láttam, és egy katona kíséretében, aki magamra hagyott a helyiségben.
    Ugyanabban a helyiségben három hónap múlva aztán az őrnagy azt mondta nekem:
    – Ha ezt már az elején elmondja, mára már szabad lenne. Így viszont bíróság elé fogom állítani.
    – Honnan tudtam volna, mi érdekli önt…?
    – Minket minden érdekel.
    Minden.
    Ezt a szót, mely fölött egyéves börtönbüntetésem, majd pedig szabadulásom után elég időm volt elgondolkodni, érdemes elemezni.
    Többféle értelmet tulajdonítottam neki, míg végül arra a következtetésre jutottam, hogy ez a „minden” tulajdonképpen nem jelenti „mindazt, ami történt”, sem „mindazt, amit az ember tett”, hanem „mindazt, ami megfelel annak, amit mi akarunk”. A „minden” ebben az esetben nem a teljes igazságot, hanem a teljes hazugságot jelentette.
    Hadd magyarázzam el.
    A kihallgatások során sok mindent mondtam, és azon igyekeztem, ne mondjak olyant közben, ami terhelő lehet rám. Ezért aztán egyvégtében vigyáztam, nehogy kiszaladjon a számon az egyetlen veszélyes igazság: hogy három évvel azelőtt írtam egy sztálinizmus-ellenes színdarabot Brutus és fiai címmel, ez a sokszorosítva terjesztett darab bizonyítékul szolgálhatott volna elítélésemhez. M. P. letartóztatásakor ez nyilván fellelhető volt a lakásán, ahol – természetesen – tüzetes házkutatást tartottak. Ezért is vártam, hogy a kihallgató bármely pillanatban szóba hozza. De nem szólt róla, és különben sem hiszem, hogy a vizsgálat szempontjából vajmi érdeklődésre tarthatott volna számot. A hármasban folytatott szerkesztőségi beszélgetés teljességgel kiment a fejemből, hiszen M. P. látogatása és a letartóztatásom között három hónap telt el. Az őrnagy elvtársat valójában nem annak a társalgásnak az igazságtartalma érdekelte, hanem az az egetverő hazugság, amit a Securitate rendezett meg, s amely hazugságban parányi igazságom szánalmas darab volt csupán, de olyan darab, mely a tökéletes kirakójátékot egészítette ki.
    Feljelentés elmulasztása miatt ítéltek el, egy harminchat fős csoporttal együtt, melyet államellenes fegyveres összeesküvéssel vádoltak. Utolsó voltam a harmadik csapatban, és – a csapat másik öt tagjához hasonlóan – enyhítő körülmények figyelembevételével egy év börtönt sóztak rám. Mind a hatunké M. P. ügyéhez kapcsolódott, mi azonban nem ismertük egymást. Barátom, M. P., az első vádlott-csoportban másodrendűként, huszonöt évet „kapott”.
    Ahhoz, hogy M. P.-t huszonöt év börtönre ítélhessék, arra is szükség volt, hogy az én ki igazam megkoronázza az államellenes összeesküvés koholmányát, az óriási hazugságot. A magyar forradalom, melyben az értelmiségnek megvolt a maga szerepe, semmiképpen sem lehetett nálunk is követendő példa, ezért aztán az első „hajtóvadászatot” az értelmiségiek ellen szervezték meg.
    A vizsgálat során mindvégig – miközben olyan ártatlanként viselkedtem, mint ki nem tapasztalta még a rabságot – az volt a benyomásom, hogy lassanként, akár egy lencse gyújtópontjában, szétszórt részeiből összeáll, kirajzolódik, méltósággal meghatározza önmagát és tökéletesen átláthatóvá válva kikristályosodik az identitásom. Olybá tűnt, hogy minél több dolgot fedeznek fel rólam, annyival halad előbbre egy különös folyamat, és végeredményeként tökéletesen áttetsző leszek: rajtam keresztül tisztán látszik majd mindaz, ami voltam és vagyok, mindaz, amit egy életen át tettem.
    Téves benyomás ez! A vizsgálat nem tette teljesebbé identitásomat, sem önismeretemet, sem emberi méltóságomat. Ellenkezőleg, hova tovább elsilányította, a börtönnek pedig éppenséggel az volt a célja, hogy tovább fokozza az öntudat és a sajátos, egyéni identitás megsemmisítésének folyamatát. Lassanként el kellett volna jutnom oda, hogy ne én magam legyek, hanem egy a végtelen sorozatban: úgy gondolkodjam, mint az összes többi, úgy működjem, ugyanattól féljek és ugyanazt reméljem. Egy totális rendszerben a vélekedéseknek az egyöntetűségig menő egybeesése – még a börtönben is – államérdek és állampolgári erény, és ennek az egyezésnek végső soron az egyetlen, a hivatalos, az egynemű, az egységes, az egyedül helyes gondolkodáshoz kellett volna vezetnie.
    A gondolkodás elkobzása és bebörtönzése, a „gondolkodó nádszálak” rács mögé zárása, a magakellető értelmiségieknek az újonnan felállt hatalom oldalára vonása – mindez egy olyan homályos, totalitariánus stratégia része volt és részben az ma is, melynek elsődleges célja, hogy az egyének elveszítsék identitásukat. Azokban az években jó néhány embert pusztán nevük, másokat a hírnevük miatt tartóztattak le, némelyeket azért, mert művük sajátos módon jelenítette meg őket, másokat azért, mert a tanítványaik voltak, egyeseket azért, mert rokonszenveztek velük, másokat azért, mert nem gyűlölték őket eléggé. Minden vizsgálat célja az egyéni méltóság megsemmisítése volt, minden eszközzel.
    A módszert jól kidolgozták. Elvonulva és teljesen elszigetelve – akár egy sziklaszirten a tenger közepén – azon a „valamin”, ami meghatározott és amivel azonosultam, és amit ártatlanságom tudatában kész voltam elárulni inkvizítoromnak, mindegyre azt kérdeztem tőle: „Mit kíván, mit mondjak?”, ő pedig változatlanul azt felelte: „Mindent mondj el”. Ez a minden pedig fojtogatott, határtalan térbe vetett, semmissé tette sziget-létemet, alaktalan és bizonytalan világban tévelyegtem tőle: arra szólítottak fel, hogy az legyek, ami nem vagyok, a személyem kitágult, a személyiségem semmibe veszett. Az inkvizítor valójában nem azt akarja megtudni, ki vagy és mit követtél el, ő azt akarja megmutatni, hogy lehetsz bárki, és mindent elkövettél. Azt akarja, hogy elismerd: bűnös vagy, még ha csak lehetséges bűnös is. A fogoly minimalista taktikáját – hogy minél kevesebbet mond el – rendszeresen kijátszotta a vallató maximalista taktikája, miszerint az minél többet bizonyítson abból, amit megtudni akarnak tőle. Mintegy kétheti kihallgatás után, mialatt nem jutottam el odáig, hogy elmondjam, amit az őrnagy hallani akart (nem mintha nem akartam volna elmondani, hanem mert egyszerűen megfeledkeztem egy részletről, M. P. látogatásáról munkahelyemen, a szerkesztőségben…), roppant kulturált kihallgatóm maga olvasta fel, amit nyilatkoznom kellett volna, én pedig természetesen beismertem, annál inkább, hogy igaz volt…
    Azt, aki az első perctől kezdve beleegyezett abba, hogy fenntartás nélkül és visszavonhatatlanul beszél bármit is (jaj! az az érzés, hogy valaki öklével behatol a lelkedbe és elkezd ott turkálni!), azt jó szemmel nézték és kedvezményekben részesítették, hiszen a továbbiakban nyilván rendre mindent elmond majd, és hála ennek az első percben önként elfogadott identitásvesztésnek, akár még azt is elérhette, hogy nem állították bíróság elé. A kommunista pedagógiának a bűnösség tekintetében nincs szüksége más hatóságra, csak a vallatóra. Hiszen nem az én objektív, valóságos kis bűnöcském volt a fontos, hanem az, amit beismerek, vagyis az én hamis igazam, a kihallgató által kitalált tett és vétek elfogadása. A vallási vagy politikai inkvizíció célja nem az, hogy a vádlott tényszerű, alantasabb igazát kicsikarja. A cél a bűnösség beismertetése, és ezáltal valójában az, hogy megkapják tőle a fennsőbbrendű igazságot, az Államét. Abban a pillanatban, amikor ezt az igazságot – a nagyszerűen koholt óriási hazugságot – visszaigazolja az illető, utóbbi – keresztényien szólva – „megváltást” nyer. Világi szóval, a kommunizmusban: „átnevelték”.
    „Az erő, mely a világot vezeti, minden más előtt a hazugság”, írja Jean-François Revel La Connaissance inutile című könyve elején (Grasset, 1988) A világ börtönei nem szolgálnak másra, mint hogy megsemmisítsék az egyén valós identitását, méltóságát, hogy besorozzák a kifogyhatatlan hazugság szolgái közé, amit a totalitarianizmus mindig újra szül. Ördögi mivoltában a kommunizmus mindmáig a legtökéletesebb rabtartó gépezet: a gyereket egy bizonyos fajta iskolába, a katonát egy bizonyos fajta kaszárnyába zárja, mégpedig minél hosszabb időre, az őrültet – vagy inkább: a megjátszott őrültet – pszichiátriai intézetekbe, melyek a politikai elnyomás eszközei, a közbűntényesekkel együtt koncentrációs táborokba veti ártatlanok millióit, bizonyos helységekhez „köti” az állampolgárokat és megvonja tőlük a jogot, hogy külön engedély nélkül utazzanak, más városokban telepedjenek le, végül az egész lakosságot államhatárok közé zárja, melyeket nem az idegenektől véd fegyvereivel, hanem így akarja megakadályozni, hogy alattvalói elhagyják az országot. Azzal, hogy megsemmisíti az identitások millióit, melyek közül mindeniknek megvan a maga igazsága, létrejön a hatalmas állami hazugság, és abban az ember természetes állapota az örökös és lehetséges vád alá helyezhetősége.
    A vád alá vonás hatalmas folyamatában mindig is az értelmiség volt a kedvenc célpont. Úgy látszik, az értelmiséginek, mint a szellem emberének a sajátja, hogy gondolkodik a dolgokon és felelősnek érzi magát értük. Miért is? Noblesse oblige. Mások, a többiek, akik ezt vagy azt a dolgot teszik, nem bűnösök, mivel – úgymond – vakon, oktalanul cselekszenek, és a bűn – ugyebár – a dolgok eszmei részében keresendő, ez az eszme pedig az értelmiségi gondolkodás fennhatósága alatt áll. Ebből következik egy totalitariánus államban – és, jaj, nem csak ott – az önvád aktusának szükségszerűsége. Értelmiséginek lenni azt jelenti, hogy te vagy a vétkes a dolgok állásáért. És még mondja valaki, hogy nem vagyunk mazochisták!…
    És mégis, az értelmiség nélküli társadalom árva társadalom. „Az értelmiségi – írja Bernard-Henri Lévy az Éloge des intellectuels-ben (Grasset, 1987) – tulajdonképpen nem ember. Ő a társadalom egyik dimenziója. A dolgok áldottabb fele. Az értelmiségi az a hatóság, mely nélkül még ennél is rosszabbul mennének a dolgok” (100. old.).

Csiki László fordítása

Ştefan Aug. Doinaş (1922–) román költő, esszéíró, akadémikus, szenátor. A mai román költészet doyenje. A Nagyszebeni Irodalmi Kör alapító tagja. Első verse 1939-ben jelent meg, 1947-ben egy kéziratos verseskötetéért megkapta a Lovinescu-díjat. 1957-ben letartóztatták és egy évi börtönbüntetésre ítélték feljelentés elmulasztása miatt. 1966-tól jelennek meg verses- és esszékötetei, fordításai. Életműve páratlan gazdagságú, költészete a modern európai lírához kapcsolódik. 1990-ben járt Magyarországon. Több kötete jelent meg magyarul is.