Virgil Ierunca

Megtisztító történelem

    Egy másik október dicsőül meg a világ előtt, egy másik forradalom: a magyaroké. Napok – és még több: éjszakák – acsarkodnak a történelem színpadán, hogy a Budapesten történteket átmázolják a jelentéktelenség színére; mintha mindez bárhol megeshetett volna. A magyar hősiesség, a véráztatta, minden korosztály és osztály vérszövetségében hozott áldozat csodaszerű. Csoda, amely a történelem logikáját megszakítja, csoda, rejtély, amely a történelmet ráeszmélteti végzetére. Miközben a Nyugat a Kelet elfelejtésében tetszelgett, balzsamozta saját közönyét, önfeladását, belekontárkodását mások sorsának alakításába, akadt, akinek volt bátorsága fellázadni, hitet tenni a világ megújhodása mellett.
    A képlet egyszerű: a mostani október forradalma nemcsak nemzeti szabadságharc és nemcsak szociális forradalom, hanem az igazság forradalma. Azok, akik a szovjet páncélosok lánctalpai alatt végezték, akiket tatárképű falanxok tiportak el, nemcsak a kenyér és a szabadság rehabilitását cselekedték, de tették ezt a történelem igazságáért is. Meg kellett ingatni, le kellett dönteni a hazugság mítoszát, ami a kommunizmus veleje szerte a világon, bármilyen alakban jelentkezzék is.
    És Budapesten a kommunista mítosz lehanyatlott. Nem tudni pontosan, mikor: lehet, hogy amikor elesett az első szabadságharcos, aki fiatal volt, s arcvonásait megkeményítette a forradalmi elszántság; lehet, hogy amikor az értelmiség és munkásság, parasztság, katonaság testvéri összeforrottsága valóság lett, lehet, hogy annak láttán múlt ki; az élők és holtak szövetkeztek a Kreml janicsárjai ellen.
    Az is lehet, a kommunista mítosz végét a magyar szabadságharc leverése hozta el.
    Amikor a Vörös Hadsereg belefáradt a vérontásba, amikor az áldozatvállalás végvárában, Budapesten nem maradt kő kövön, amikor Moszkva „helyreállította a rendet” – akkor, épp akkor rúgott utolsót a kommunizmus mítosza. Mert a dolgok mélyére tekintve tiszta a kép: a magyar forradalom kudarca az áldozatvállalás történelmi távlatában nem kudarc, hanem győzelem. Győzelem, amelyet az önkény, a zsarnokság még ködösíthet leplező manővereivel, de amely megálljt parancsol a sodródásnak, és rendes medrébe tereli a történelmet.
    Meglehet, hogy amit Goethe Valmynél mondott – „Ma a világtörténelemben új korszak kezdődik” –, új értelmet nyer a magyar pusztán, ezen az világot nyitó október vége felé. Biztos vagyok benne, hogy Valmy szelleme feltámadt Budapesten, Magyarországon. Új korszak köszönt ránk.
    Egy ilyen forradalom, amely az igazság jegyében és az igazságért indult, nem botolhat el a Kreml bürokratikus, hullaszagú mítoszán, amelyet saját zsarnoksága tett túlhaladottá. S az ENSZ csúfos komédiája sem süllyesztheti el. Sem az elnyomó gépezet cinkosainak aknamunkája. Őket aztán e forradalom tisztasága váratlanul érte. Nem süllyesztheti el a Nyugat kendőzött gyávasága, álszent sopánkodása. Ennek első, halvány jelei már fel-feltünedeznek. Tizenkét éve várjuk, hogy a világ ráeszméljen: az igazság, a szabadság nem szorítható az önkény, a zsarnokság zárójelébe, a közöny penésze nem ülhet ki rá. A béklyók s a politikai álarcok lehullanak. A történelem gyóntatószéke előtt nem hallgat sem a kriptokommunistákra, akik magukhoz szerették volna igazítani a történelem menetét, sem a pártfarizeusokra, akik a Kreml partitúrájára hangolták volna a népeket. Megérjük még, hogy ugyanez a történelem, amelyet meglegyintett a szabadság és igazságosság szellője, félretolja az ENSZ imposztorait, a zsarnokság cinkosait.
    A világ morális arányai nem maradhatnak fenn jelenlegi állapotukban. Felfoghatatlan és lehetetlen, hogy miközben egy nép elvérzik a szabadságért és igazságosságért, aközben az ENSZ-ben a szovjet forradalom megünneplésére készülnek. Akik a hamis októberért eladják a szentoktóbert, a magyar áldozatok melletti kiállás helyett a pezsgőt, a kaviárt választják, azok számára nem lehet hely a holnap világának erkölcsi térképén.
    De a kétféle október közötti káosz nem vész feledésbe, biztos vagyok benne, ég majd a szégyenpír jelenkorunk miatt.
    Az emlékezés ideje előtt, a friss emlékek révén nézzünk szembe tiszta szemmel az eljövendőkkel; hogy megérinthessen bennünket a fény, amely ma Magyarországot a megtisztulás, a megújulás országának dicsfényébe vonja.

László György fordítása