Vintilă Horia

Jelképek, jelenések

    Vízaknától nem messze, egy útkereszteződésben van egy nem túlságosan nagy, sós vizű tó, kerek, akár a tengerszem. Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor arra jártam, és csak a közpark petúniáinak mámorító illatát őrzi az emlékezetem, valamint azt a történetet, amelyet valaki, egy fagylaltárus, kertész vagy forgalmista őrmester mesélt, valaki helybeli, aki feltehetőleg kiolvasta szememből, hogy mesékre szomjazom, és rászánta magát, hogy szomjamat csillapítsa. Igazából nem is mese vagy monda volt az, hanem elborzasztó jelkép, valóságos esemény, melyet soha nem felejtettem el. Így hangzik: valahányszor titokzatos földalatti mozgások kavarják fel a Vízakna melletti tengerszem sós vizének alját, orosz tisztek és katonák teteme bukkan a felszínre, korabeli egyenruhában, teljes épségben megőrizte őket a tartósító páclé. Feljönnek, meghajolnak, néhány pillanatig kísérteties táncot lejtenek a vizek felett, amíg a földrengés tart, majd amikor elnyugszik a föld és a víz, az oroszok teteme visszatér a vízmélyi csöndbe, évekre, vagy évtizedekre eltűnik az élők szeme elől. Ezeket az orosz katonákat a helybeliek gyilkolták le 1849-ben, amikor a bécsi császár hívására a cár hadai bevonultak Erdélybe, hogy vérbe fojtsák a forradalmi mozgalmakat. Azok a rémségek, melyeket akkor a szabadságharc lendületében az elnyomott népek a dúlt Európa-szerte elkövettek, nem sokban különböznek az 1944-ben elkövetett rémtettektől. Vélhetőleg, a Vízakna környéki emberek rajtaütöttek egy csapat ittas katonán, bosszúból végeztek velük, sebtében gúzsba kötötték a lábukat, és a tóba dobták őket. A páclé érintetlenül megőrizte a holttesteket, ruhástól, mindenestől, s a mélyben megmozduló víz a felszínre veti őket, csakhogy emlékeztesse az embereket a hajdani eseményre.
    Ez az esemény nincs történelmi tanulság híján. Az Európát megjárt orosz hadak mindig szerencsétlenséget hoztak, még olyankor is, amikor a szabadság nevében érkeztek. Az oroszok nyomában csak könny és üszök maradt, akár a sáska- vagy a tatárjárás után. Lám, megjelentek Európa közepén, a népek szabadságának, az igazi demokráciának, az egyenlőség és az elnyomottak védelmének a nevében. Miképpen hihetett nekik bárki, amikor csak borzalmakat és könnyeket őrzött meg a népek emlékezete? És ahol lehetett, meglesték és legyilkolták őket a helybeliek, Romániában, Magyarországon, Németországban. Majd, hogy a megtorlást elkerüljék, rejtett helyekre suvasztották el őket, akár egy sós vizű tóba, amelyből ötven vagy száz esztendő múlva felbukkannak, vörös csillaggal a gallérjukon, sértetlenül és ijesztőn, akárcsak napjainkban. Megtörténhet, hogy oroszok rémisztgetik a gyerekeket még kétezerben is, habár talán akkorra a birodalomnak az emléke marad fenn csupán. Jelképe lesznek annak a politikai rettegésnek, mely az utóbbi két évszázadban hideglelésként borzongatta meg az emberiséget, a XIX. század szabadságellenes megtorlásainak, a XX. század ál-forradalmi mészárlásainak a jelképei.
    Mindaz, amit ezekben a napokban Magyarországon műveltek, nem más, mint az 1849-es rémségek folytatása, nagyobb méretekben és tökélyre vitt eszközökkel. Kegyetlen sorscsapás az emberiség számára, hogy a szociális eszme az orosz népben testesült meg, hogy aztán mindig is veszélybe kerüljön, és alig néhány év alatt a borzalom és az elnyomás arcát öltse fel.
    A budapesti felkelés napjaiban arra gondolok, hogy talán megint a Vízakna mellett 1849-ben meggyilkolt oroszok teteme jött fel a felszínre. Biztos, megérezték a mélyben, amint az úton Magyarország felé vonulnak a tankok, hogy megismételjék 1849-es, véres vitézi tetteiket, és a szabadság, a demokrácia nevében asszonyokat, gyerekeket, fegyvertelen kamaszokat gyilkoljanak. A páclében mumifikálódott holtak vergődtek fel a víz színére, hogy az élők felé bőgve, azok meghallják a hangjukat, és újabb mészárlásokra vezessék őket. Az élők azonban megcélozták az igazságtévő golyószóróikkal, és még egyszer meggyilkolták őket az orosz lövedékeikkel, mert hiszen minden ismeretlen mozdulattól-mozgalomtól megrémülnek, megrettennek a saját árnyékuktól, mint minden nép, melynek nem tiszta a lelkiismerete. És a hajdani oroszok megint alámerültek, miközben a mai oroszok újabb tavak felé törtek előre, ahol a mélybe veti őket tankostul, mindenestül a népek életszeretete.

Csiki László fordítása

A sóstóban mumifikálódott katonák Cseres Tibor Vízaknai csaták című regényében is felbukkannak – A fordító megjegyzése.

Vintilă Horia (1915–1992), román író, esszéíró, a román emigráció irodalmának kiemelkedő alakja. 1930-tól jelentős bukaresti lapokban publikál. 1940-től diplomácia állásokat töltött be. 1944-ben a németek deportálták, 1945-ben szabadult. Először Olaszországban telepedett le, ahol szoros barátságot kötött Giovani Papinivel, majd Argentínában egyetemi tanár lett. 1953-tól Madridban és Párizsban él. Több európai egyetemen tanított. Fontosabb művei: Acolo şi stelele ard (Ott még a csillagok is égnek, versek,1942), A murit un sfînt (Meghalt egy szent, versek, 1952), Presencia del mito (A mítosz léte, versek, 1956). Tíz francia és spanyol nyelvű esszékötete jelent meg. A Dieu est né en exil románul: Dumnezeu s-a n&#259scut în exil (Isten száműzetésben született, 1960) című regénye elnyerte a francia Goncourt-díjat, de nem vehette át, mert Párizsban az írót heves támadások érték a negyvenes évekbeli politikai tevékenysége miatt. Számos spanyol, francia és emigrációs román lapban közölt tanulmányt, esszét és fordítást.