A lét antinómiái

    A villámcsapás váratlanságával és erejével jelentkező belső képek döbbentették rá Gáll Gregor Istvánt művész voltára 18 éves korában, s nyomban hozzálátott ahhoz, hogy a mesterség megtanulható elemeit elsajátítva szobrásszá formálja önmagát. Ám mintha minden összeesküdött volna ellene. Az intézményes képzés kapui bezárultak előtte, az élet nehézségei pörölycsapásként zúdultak rá. A belső látásban megjelenő szobrok virtuális valóságától a ténylegesen megvalósuló szobrokig hosszú idő telt el. Kíséreljük meg feltárni az alkotói pálya folyamatát, belső fejlődéslogikáját.
    Ennek a fejlődésútnak az első periódusa Gáll Gregor eszmélkedésétől tizennyolc éves koráig a belső képek, a virtuális szobrok megszületéséig terjed. Ekkor még egyetlen fogható-tapasztalható szobra nem volt, de minden, ami ezután történt, ezekre a külső szem által nem látható belső képekre épült, ezeket realizálva, továbbfejlesztve hozta létre alkotói világát.
    Gáll Gregor számára a sors a jót és a rosszat brutális szeszéllyel, váltakozva adagolta. 1957. április 23-án született Veszprémben, pedagóguscsaládból. Az első karakterformáló, képzeletalakító, a tudattalanban magát befészkelő lidércnyomásos élmény még a születést megelőző időre esik: „1956 novemberében azt a kórházat is lőtték a szovjet csapatok, amelyben anyám feküdt áldott állapotban – benne én. Anyám később sokszor elmesélte, hogy a többi asszonnyal együtt – a padlóhoz lapulva – kikúszott a füstölgő kórteremből a védettebb folyosóra. Az iszonyattól bénultan egy szekrénynek dőlve megállt. A szekrény minden ágyúlövésnél megmozdult. Ez felrázta őt, és odébb lépett a falhoz egy kis nyugalmat keresve. Abban a pillanatban egy izzó lövedék roncsolta szét a szekrényt ott, ahol elébb anyám állt – benne én.” A külvilágról ez volt az első szimbolikusnak tekinthető közvetett tapasztalata.
    Gyermekkorában – szülei sorsán keresztül – ismét megismerhette az üldöztetés, a rejtőzködés, a fenyegetettség élményét. Nagyapja Mezőberény módos iparos-kereskedő vállalkozója volt, aki szabadidejében műkedvelő színházat rendezett, s maga is játszott ezekben a darabokban és szalonzenekarban hegedült. A szovjetek elvitték őt malenkij robotba, és fogolytáborban pusztult el. Az osztályidegen címke alól szabadulni igyekezvén, az özvegy és 18 éves fia Budapestre költözött. A fiú – Gregor apja – származását titkolva elvégezte az egyetemet és filozófiatanár lett a veszprémi vegyipari egyetemen, ahonnan 1957-ben forradalmi tevékenysége miatt eltávolították, ám pápai száműzetése alatt ismét vezéregyéniséggé, fiatalok sorsának „szellemi apjává” vált. Nem ok nélkül időztünk ennyit az apa sorsának alakulásánál. Az ő ötezer kötetes, az európai és a világkultúra értékét összefoglaló könyvtárában rakta le Gregor irodalmi, művészeti és filozófiai műveltsége alapjait, és kereste a válaszokat a történelem értelmére, azéra, amely őt születése előtt majdnem elpusztította. Ez a válaszkeresés nem szorítkozott csupán önnön magára, hanem kitágult a többi ember sorsára való figyelésre, és együttérzésre: „Egész életemre rányomta az a bélyegét, hogy rácsodálkozom a dolgokra. Az általános iskola másodikos-harmadikos-negyedikes időszakára ez olyan szintre emelkedett, hogy ránéztem az emberek arcára, s mindegy volt, hogy gyermektársam vagy a felnőttek arcára, szemébe, nagyon nagy erővel érzékeltem azt, hogy ők milyenek belül, velejükig tudtam látni, döbbenetes erővel tudtam látni, hogy milyen sors vár rájuk.” Ez az emberi sorsokba történő belelátás képessége egyben rettenetes teher is volt a gyermek számára, hiszen annak belátásával társult, hogy nem tud segíteni rajtuk. Éppen ezért, hogy ettől a tehertől szabaduljon, tudatosan igyekezett visszafejleszteni ezt a képességét, arról a töprengésről azonban, amely azt célozta, hogyan lehetne segíteni az embereken, nem mondott le. A romantikus, visszahúzódó, befelé forduló kamasz azzal a makacs szándékkal búvárkodott a filozófiai könyvekben – amelyekben a jobb tájékozódást az apa lényegre világító, probléma-érzékeny széljegyzetei is segítették –, hogy végére járjon annak, vajon megszüntethető-e a történelem szörnyűséges kettőssége. A tájékozódás nem valami tudóskodó szándékból, hanem gyakorlati kérdésfelvetésből fakadt. A tanulmányozott témákról nem tudott volna előadást tartani. Ezek észrevétlenül épültek be az alakuló személyiség világképébe, s tizennyolc éves korában, a halmozódó tapasztalatok és a létproblémákról történő viaskodásokból fakadó felismerések – a tudattalan rejtelmes mélységébe lemerülve, fantasztikus képi víziókként születtek újjá, s törtek fel. Ezek a belső képek szobrok voltak. Sok szobor, közeliek és távoliak egyaránt. A saját szobrai. Eladdig soha nem akart szobrász lenni. Apja híres és sokak által látogatott filmklubjába járt, ahol a filmművészet klasszikus és új értékeit mutatták be. Ennek hatására ismerte fel magában, hogy nagyon erőteljes belső térlátással rendelkezik: „annyira kézenfekvőnek tűnt, hogy én bent filmeket vetítek, miután a gimnáziumban én rengeteget fotóztam, fotólabor munkát végeztem, mindig fényképezővel jártam, és az egész világot kompozíciókban, kivágásokban láttam” A belső képek olyan erővel vonzották őt, hogy egy pillanat műve volt elhatároznia, hogy szobrász lesz.
    Az alkotói pálya, 1975-től 1989-ig terjedő második szakasza, a létért való küzdelem mellett elsősorban azzal a meddő viaskodással telt el, hogy bejuthasson a főiskolára, és megszerezze azokat a jogosítványokat, amelyek a profi képzőművészekét megilleti. Tudta, hogy az akkori, a hetvenes évek Magyarországán képzőművészeti főiskolai végzettség nélkül, művészeti alaptagság nélkül nem lehetnek jogai a képzőművészeti életben való egyenrangú részvételre. S ő egyben nagyon meg akarta tanulni a mesterséget. Hatszor felvételizett a főiskolán, hatszor utasították el. Az ötödik alkalommal a tanulmányfejek mellett Vígh Tamás szobrászművésznek, főiskolai tanárnak bemutatta otthon készített szobrait is. Vígh mester megnézte a térplasztikáit, a figuratív asszociációkat is keltő elvont szobrokat, és úgy találta, hogy Gregor már önálló stílussal rendelkező kész szobrász, nincs szüksége a főiskolai tanulmányokra. Gáll Gregor nem tudott örülni ennek az elismerésnek, mert tudta, hogy főiskolai diploma nélkül nem vagy csak a legnagyobb nehézségek árán boldogulhat. Ezért 1980-ban részt vett a felvételi előkészítő esti tagozaton. A félévi kiállításon azonban elkövette azt a hibát, hogy a szobortanulmányok mellett otthon készített modern szobrait is bemutatta. Az engedély nélküli kiegészítésből botrány lett, és az „estis” mester megüzente neki, hogy ne is jelentkezzék többet, mert nem kívánatos személlyé vált a főiskolán. Ezután ismerősei rábeszélésére jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára, szilikát szakra. A felvételin a legmagasabb pontszámot érte el, ezúttal helyhiányra való hivatkozással nem vették fel (Úgy hírlett, hogy egy szerény tehetségű protekcionált lányka szorította ki a listából). Gáll Gregor úgy érezte, hogy véglegesen a körön kívülre került. Pesterzsébeti műhelyéből kihordta gipsszobrait s indulatában és elkeseredésében az udvaron lévő szárazkútba dobálta őket. A főiskolai felvételik közötti időben azonban minden kínálkozó lehetőséget megragadott a mesterség elsajátítására. Érettségi után a Pápán élő, Párizst megjárt, idős mester. A. Tóth Sándor készítette fel az alakrajzra. Egy évet töltött a győri Pedagógiai Főiskolán, de mert itt már nem tudott tovább fejlődni, Budapestre ment, és a Kaesz Gyula Szakközépiskolában, a faszobrász-restaurátor szakot végezte el. Közben három képzőművészeti szabadiskolába járt párhuzamosan, hogy felgyorsítsa a mesterség megtanulását, és összehasonlíthassa, az eredményesség szempontjából, a különböző művészetpedagógiai módszereket. Ily módon kirekesztve a főiskolai tanulmányokból részben különböző középfokú képzési formákba kapcsolódott be, részben pedig autodidakta módon sajátította el a szükséges mesterségbeli tudást. Ezt követően, hogy megismerhesse a szoboröntés technikáját, két évet dolgozott a Barabás utcai szoboröntő műhelyben. Szobrait nézve, láthatjuk, hogy ez a mesterségtanulás végül is mesterfokon sikerült. Nem csupán a megtanultakat alkalmazta és variálta, hanem új technikai megoldásokat is kitalált, felfedezett, olyan eredményesen, hogy a markáns felület kezelésével a kollégák elismerő szakmai kíváncsiságát is felkeltette. Ám ekkor egy csaknem évtizedig tartó válságperiódus kezdődött el: küzdelem a családi egzisztencia megteremtéséért, felesége gyógyulásáért. A családért érzett felelősségtől vezetve időlegesen a szobrászatról is lemondott, évente legfeljebb egy-egy szobrot készített csupán, és restaurálásból, valamint a művészettől teljesen távol eső munkákból teremtette elő a stabilizálódáshoz szükséges pénzt. Végül a nyolcvanas évek végére az egzisztencia megteremtődött, de Gáll Gregor – eltérülve alkotói céljaitól – depresszióba süllyedt.
    Ebből a depresszióból egy közös megegyezéssel történt válás és a rendszerváltozás ragadta ki. Még a hetvenes évek végén, amikor technikai kiállítás-rendezőként dolgozott egy évet a Magyar Nemzeti Galériában, meglátogatta Szíj Béla művészettörténészt, aki a Nemzeti Galériában dolgozott, és pápai öreg diák lévén, a Gáll családnak jó barátja volt. Szíj Bélának tetszettek a Gáll Gregor által bemutatott rajzok és szobrok, de rögtön megmondta, hogy segíteni nem tud, mert ő csak halott művészekkel foglalkozik, mert „az élő művészettel való foglalkozás a mindenkori hatalom dolga, amelytől ő távol akarja magát tartani.” Gáll Gregor úgy érezte, hogy amíg nem változik a rendszer, nincs sok reménye. Elvonultságából fakadóan nem talált utat a hatalom által kirekesztett független modern alkotókkal, sőt arról sem tudott, hogy az avantgárd egy részét már kénytelen-kelletlen elfogadta vagy manipulálta a hatalom. Végül 1990-ben eljött – amiben sokáig maga sem reménykedett – a változás pillanata. Gáll Gregort ott találjuk a rendszerváltozásért küzdők sorában. Gáll több mint fél évtizedig egyedül él, a közéleti tevékenységbe és az alkotómunkába temetkezik. 1999-ban egy véletlen folytán, egy belga–francia–magyar művészeti fesztiválon megismerkedik a rendezvényt szervező Arielle Bidoul zeneszerzővel és zongoraművésszel, akiben nemcsak feleséget, hanem igazi alkotótársat és inspirátort talál.
    A majdnem egy évtizedig visszafojtott mondandó és kifejezésvágy robbanásszerűen tört fel benne a nyolcvanas évek végétől, a kilencvenes évek elejétől kezdődően. Hozzáfogott, hogy a belső látásban megjelent és talonba tett szoborterveket megvalósítsa. Ezek a belső képek a művészben nagyon mélyen rögzültek és rögzülnek. A Gáll-szobroknak két keletkezési időpontjuk van: az egyik, amikor a belsőlátásban megjelennek és rögzülnek, a másik, amikor ténylegesen gipszben, illetve bronzban megvalósulnak. A két időpont között olykor egy-két évtized is eltelhet. A nyolcvanas évek végétől megvalósított szobrainak egy része ezekből a belsőképekből származik, részben pedig az új, egymás sarkát taposva megjelenő plasztikai ötletekből, képi víziókból. Ezek a szobrok az archaikus és a modern formaalkotás ötvöződéséből alakulnak. Az eredendően benne élő formavilág kibontakozását Henry Moore művészetének felszabadító hatása segíti. Ez a hatás – a különben eredeti leleményről is tanúskodó plasztikai megoldás mellett – a Metamorfózis című kétfigurás szobron könnyen tetten érhető. Ám aligha tévedünk, ha a Hírnök vízszintesen tagolt, szélfútta drapériamegoldásában, és a fej medencecsontszerű, elvont stilizációjában is Moore-inspirációt sejtünk. Ezek a hatások azonban nem meghatározók, hanem beépülnek egy sajátos egyéni formavilágba, kifejezőrendszerbe. A drapéria alól három botláb sejlik elő. A figura kissé előredőlve jelenik meg előttünk. Áll vagy megállíthatatlanul közeledik felénk? Valami súlyos, baljós üzenetet hoz. A szobor mágikus-irreális, szürreális atmoszférát sugároz. A nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek végéig keletkező szobrok többsége feszesen mintázott, sima felületű és nagy, olykor robbanó erejű belső feszültséget hordoz. Az Aranykor című 1996-ban keletkezett szobor első pillanatra teljesen nonfiguratív kompozícióként hat. Egy gömbön kihajtogatott domború-homorú formákkal tagolt dinamikus alakzat áll, s a szétnyíló íves formák mögött feltűnik egy rejtőző, kirobbanni készülő kisebb gömbforma. Ám ha tovább nézzük ezt a kompozíciót, megjelenik előttünk egy mozgalmas stilizált figura, aki mintha szélfútta, lobogó köpenyben állna. A nagy gömbforma, amelyen a prófétaszerű figura áll, mintha a régi, a mellkasból, a szétnyíló formákból kifelé kívánkozó gömb pedig, mintha egy születendő, születő új világot sejtetne. Gáll Gregor ebben a felszabadult időszakában szinte tobzódik a különböző formai megoldásokban. A Miss Európa című figurája az úgynevezett öt másodperces szobrok közé tartozik A kompozíciót nézve az ember mintegy részesévé, átélőjévé válik a szoborteremtésnek. A művész megvárva azt a feszült és koncentrált, indulattal telített pillanatot, amikorra alkalmassá válik a mű gesztusszerű megformálására, fog egy agyaghengert, ráhúzza a szoborvázra, és néhány fogással, a bemélyedő ujjak ritmikus, markáns tagolásával megteremti a kompozíció figuratív karakterét a sima és a barázdált felületek ritmusát.
    Gáll Gregor szoborról szoborra egyre lejjebb ereszkedik az idő kútjában, az őslények, ősgyíkok, sárkányok, démonok világába (Nősténybálvány, 1991.), majd újra felbukva a mélyből az őslények mai szituációkra utaló szörnyállatokként születnek újjá, mint például a furcsa, groteszk, fantasztikus madár hátán ülő, nehézkesen pöffeszkedő, ostobán öntelt, kíméletlenül agresszív szörnyfigura esetében (A hatalom, 1991).
    S aztán egy váratlan lehetőség koncentrálja és robbanásszerű erővel kiteljesíti Gáll Gregor alkotóenergiáit. 1999-ben meghívást kap, hogy szobraiból kiállítást rendezzen a frankfurti könyvvásáron a magyar kultúrát szélesebb körben is bemutató Literaturhausban, majd ezt követően az Expo 2000 keretében, Hannoverben. Szédítően nagyszerű lehetőség, de a meghívásban volt egy megszorító feltétel is. Új művekkel kellett jelentkeznie, s ezekben a feszült pillanatokban egyberántódott, összegeződött mindaz, ami egy negyedszázadon át alakult, formálódott Gáll Gregor képzeletében, plasztikai gondolkozásában és világképében. A kulcsszó, a varázsszó a Fosszíliák volt. Mindaz, amit a Föld nevű bolygóról, az itt kialakuló életről, az emberiség útjáról, múltjáról, jelenéről és várható jövőjéről tudott, sejtett, azt egy ősvilági környezetbe helyezte. Első pillantásra nyugtalan expresszivitású küzdő, vergődő, csavarodó, egymással küzdő formákból épülő nonfiguratív szobrokat látunk. Lenyűgöző erejű, disszonáns, riasztó formákat, drámai erejű alakzatokat. Aztán, ahogy jobban belemerülünk ebbe a taszító és vonzó különös világba, a formák szemünk láttára átalakulnak, figuratív asszociációkat keltenek, növényi, állati, emberi formákat felvillantó keveréklényekké válnak. Gáll Gregor rátalál egy, a nonfiguratív és figuratív határmezsgyéjén születő művészetre, az elvont forma visszatárgyiasítására, újratárgyiasítására, a többértelmű forma megalkotásának módszerére. A figurális utalás szobronként hol erősebb, hol gyengébb, de mindenképpen egy szervesen épülő és összefüggő, gyökeresen új formákat hozó alkotói világról van szó. Ez a tizenöt roncsolt, töredezett felületű, zöldre patinázott szobor a lét sajátos újraértelmezését nyújtja. Ebben az ősvilágban ádáz és tobzódó küzdelem folyik. A szoboregyüttes a fosszíliákba dermedő őslények könyörtelen harcát sugallja, és metaforisztikusan az ember építéssel és rombolással kikövezett történelmi útjának riasztó tanulságait is. „Az embernél nincs semmi csodálatosabb” és „az embernél nincs semmi szörnyűségesebb” kettős axiómáját nyújtja átélésre és meditációra. A művész a felmutatás gesztusával igyekszik defetisizálni, leleplezni a pusztítás szörnyű erőit.
    Az Avant-garde című szoborkompozíció egy visszataszító, ellenállhatatlan erővel előrenyomuló teknősbékát asszociál, de egyben egy katonai páncélsisakot is, amelyek alatt teknősbékalábként szörnyalakok menetelnek. Ám ha a teknősbéka-páncélsisak alá nézünk, észrevesszük, hogy ennek a démoni alaknak a herezacskói – golyó nélkül – üresen tátongnak, s a hímvessző-farok is felhasítottan, kiürülten nyílik szét. A háború szimbolikus szobra ez, a meddő, terméketlen, a pusztításban örömet lelő ocsmányságé, amely egyszerre félelmetesen és nevetségesen áll előttünk. A művész a plasztikai kifejezés eszközeivel azt sugallja, hogy ez a szörnyalak legyőzhető, legalábbis újra és újra meg kell próbálnunk megküzdeni vele. Ezt a megújuló küzdést sugallják Gregor angyalai is, amelyek közül az első sima, tisztán metszett lapokból épülő térkonstrukciója még az alkotói indulás idején született, a második a kilencvenes évek elején, a harmadik 1999-ben, a negyedik pedig immár köztéri szoborként a hévízi templom mellett a parkban látható. A tépett szárnyú, angyalt szimbolizáló figura egy égbe szökkenő, üveggömbben végződő henger alakú vázon áll. Az üveggömb a kék-zöld bolygót, a Földet jelképezi, az angyal az értékek védelmét, a küzdést magát.
    Ez a szobor – az Új-Leuvenben felállított térplasztikájával együtt – egyben azt is jelzi, hogy Gáll Gregor monumentális feladatokra is alkalmas alkotó. A művész most 44 éves. Ereje teljében, egy általa felfedezett, további bontakoztatásra váró alkotói világ felfedezésének izgalmával dolgozik. A harmadik évezred emberének küldi plasztikai üzeneteit.

Kerékgyártó István