Tófalvi Zoltán

Megbűnhődött magyarság

„Hazaárulási” kirakatperek Erdélyben

    Romániában 1956-ban a magyarországihoz hasonló forradalmi megmozdulásokra, fegyveres harcokra nem került sor. Noha itt is érezhető volt az 1955. júliusi genfi konferencia, valamint a sztálinista bűncselekményeket és személyi kultuszt elítélő XX. szovjet pártkongresszus erjesztő hatása, a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek sikerült megakadályoznia a forradalmi hangulat kibontakozását, a magyarországihoz hasonló megmozdulások kitörését. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy Romániában a kommunista diktatúrával szemben nem volt elégedetlenség, hogy az országon nem sepert végig a magyar forradalommal való szolidarizálás hulláma. Sőt mindez, főképp a román egyetemi hallgatók körében, erős szovjetellenességgel is párosult: a temesvári, bukaresti, brassói diákok követelték a szovjet csapatok kivonulását, a sztálini személyi kultusz tényleges felszámolását. Szerepelt az orosz nyelvvel kapcsolatos követelés (annak alternatívvá tétele) a Bolyai Tudományegyetem diákjainak programpontjai között is, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – az EMISZ – brassói szakközépiskolás diákjai pedig testületileg megtagadták az orosz nyelv további tanulását.
    A román pártapparátus ezekben az években kétarcú politizálást folytatott. Az ötvenes évek közepére teljes mértékben felszámolta a (román és magyar) belső ellenzéket, képviselőik nagy része a börtönökben sínylődött vagy disszidált. A Duna-csatorna réme, az éjszakai letartóztatások (a „fekete autó”), az „osztályellenség” fizikai megsemmisítése: az 1949-ben elkezdett politikai gyilkosságok sorozatai is megtették a maguk hatását. Az 1956 februárjában az SZKP XX. kongresszusán részt vevő román pártküldöttséget (a Gheorghiu-Dej vezette delegáció tagjai: Nicolae Ceauşescu, Chivu Stoica, Alexandru Moghioros) rémülettel töltötte el Hruscsov titkosan kezelt, szokatlan szemléletű beszéde a sztálinizmus rémtetteitől. Úgy érezték: nehezen megszerzett hatalmuk nincs biztonságban. Gheorghiu-Dej kivárt, és csak 1956. március 23-án terjesztette elő jelentését a párt központi vezetőségének, s ez a jelentés is a desztálinizáció mímelésének iskolapéldája. Nem kevesebbet állít benne, mint azt, hogy a Román Munkáspárt már megvalósította a desztálinizációt akkor, amikor 1952–53-ban félreállította Ana Paukert, Vasile Lucát, Teohari Georgescut, a „jobboldali elhajlók”-at; elismerte, hogy hibás volt az osztályharc mesterséges szítása, de ezért is az említetteket tette felelőssé; megállapította: az állambiztonsági szervek követtek ugyan el visszaéléseket, de azokat a párt idejében leleplezte. Ez utóbbira különben legjellemzőbb a piteşti börtönből annak idején elindított „átnevelési munká”-ban (a vasgárdista elítélteket belső terrorakciókra felhasználó „reedukáció”-ban) részesek¹ bíróság elé állítása és elítélése, anélkül, hogy az azt megszervező belügyi felelősöknek a hajuk szála meggörbült volna.
    A Román Munkáspárt Központi Bizottsága plenáris ülésének 1956. július 12-i határozata bükkfanyelvű megfogalmazásában ugyanakkor már fel lehet fedezni egyfajta román nemzeti kommunizmus első kinyilatkoztatásait: „Az SZKP XX. kongresszusa munkálatainak tanulmányozása és megvitatása szoros összefüggésben történjék a mi pártunk II. kongresszusa határozatainak tanulmányozásával és e határozatok életbe léptetésével” – olvasható a határozatban². Romániában így 1956 első felében nem desztálinizáció zajlott le, hanem paradox módon a sztálinista ortodoxia erősödött meg. A magyar forradalom kitörését követő második napon, 1956. október 24-én déli egy órakor már ülést tartott az RMP KB Politikai Bizottsága³, amelyen döntöttek arról, hogy belügyi egységekkel erősítik meg a román–magyar határ védelmét, operatív hadtesteket állítanak fel, visszahívják a szabadságon és eltávozáson lévő katonákat, továbbra is visszatartják azokat, akik leszerelés előtt állnak, szigorúan ellenőrzik a légierő felkészültségét, a hadsereg rendelkezésére álló gépparkot, fegyverzetet, javasolják a magyar kormánynak, hogy állítsák le a határforgalmat, elrendelik, hogy a Securitate és milíciaalakulatai biztosítsák a tartományi, rajoni, városi pártbizottságok és székházak védelmét, elhalasztják az esedékes szakszervezeti és IMSZ-választásokat, a legteljesebb ellenőrzés alá vetik a sajtót és a rádióadásokat, a fontosabb magyar lapokhoz (Előre, Utunk) „hozzáértő” aktivistákat küldenek, ugyanakkor a magyar lakosság megnyugtatására intézkedéseket dolgoznak ki. A „veszélyeztetett” tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldtek: Miron Constantinescut Kolozs tartományba, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort (tovarăşul Sencovici) Nagyvárad tartományba, Muzsik Mihályt (tovarăşul Mujic) Nagybánya tartományba, Petre Luput Temesvár tartományba, Chivu Stoicát Constanţa tartományba.
    A pártvezetés joggal tartott attól, hogy Romániában is forradalmi megmozdulásokra kerülhet sor. A legfelsőbb pártvezetés nagyon hamar magához tért. 1956. október 24-én vagy 25-én Kolozsvárt még olyan kezdeményezés született, hogy a Babeş és a Bolyai Tudományegyetem ifjúsága közösen vonuljon az utcára tüntetni a magyar forradalom mellett, október 26-án azonban Raluca Ripan akadémikus, a Babeş Egyetem rektora már arra figyelmeztette az összehívott tanszemélyzeti értekezleten a román egyetemistákat: úgy szolidarizáljanak a magyar forradalommal, hogy annak követelései között Erdély visszacsatolása is szerepel⁴. A köztudott igazság ezzel szemben az, hogy a magyar forradalmárok követelései között sehol nem találjuk Erdély kérdésének a felvetését. A debreceni egyetemi, főiskolai és középiskolás fiatalok programjában, 16. pontként, ennyi olvasható: „Illetékes nemzetközi fórumon foglalkozzanak a romániai és más külföldi államokban élő magyarok ügyével.” 17. pontként pedig: „A [magyar] kormány lépjen érintkezésbe a népi demokráciák, Ausztria és Jugoszlávia kormányával egy közép-európai konföderáció megvizsgálása céljából.”⁵ A megcáfolhatatlan tények ellenére a román kommunista hatalom számára az „Erdély elrablásának” jól bevált fegyvere hatásosnak bizonyult.
    Az utóbbi időben közzétett dokumentumok bizonyítják: a román párt- és államvezetés felajánlotta katonai segítségét is a magyar „ellenforradalom” leveréséhez. Hruscsov emlékirataiban olvassuk: „A testvéri szocialista országok vezetői egyetértettek: lépnünk kell, éspedig minél előbb. A románok és a bolgárok azt mondták, ők is szeretnének katonai segítséget nyújtani Magyarország forradalmi munkásainak az ellenforradalom elleni harcukban. Azt válaszoltuk: elegendőek lesznek a szovjet csapatok, amelyek a potsdami szerződés értelmében amúgy is Magyarországon állomásoznak. Még tréfálkoztunk is a román elvtársakkal arról, hogy milyen buzgók most, hogy belevessék magukat az ellenforradalom elleni harcba: bezzeg 1919-ben Románia az ellenforradalmárok pártján volt, amely szétzúzta Kun Béláék forradalmát.”⁶
    A román kommunista diktatúra számára a magyarországi forradalmi események nemcsak az „ellenforradalmár-gyanús” magyarokkal való leszámolásra szolgáltattak alkalmas ürügyet, hanem a szász és a romániai zsidó értelmiség hangadóinak vagy potenciális vezéregyéniségeinek bebörtönzésére is. (Elítélték a brassói „fekete templomi” csoportban bíróság elé állított szász diákokat, a szebeni lutheránus teológiának több hallgatóját, Georg Scherg professzort, s 1956-os elítélt volt Schönfeld Miklós aradi főrabbi és Blumenthal Pál is.)
    A nacionalista kurzus irányába egyre több és egyre nagyobb engedményeket tettek. 1956 decemberében Gheorghiu-Dej a marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartott tartományi pártkonferencián illojalitással vádolta meg az egész romániai magyarságot. 1957 júniusától kezdődően a revizionizmus, sovinizmus és szeparatizmus bélyegét sütötték rá a romániai magyarság egészére. Innen már nyílegyenes út vezetett a magyar intézmény- és iskolahálózat elsorvasztásához, a nacionalista „gócként” exponált Bolyai Tudományegyetem 1959 tavaszán történt felszámolásához. A „modell”-t különben Hruscsov 1956-os tanügyi reformjában kell keresnünk! Már 1956-ban létrehozták az egységes elemi iskolákat, majd összevontak egy sor magyar és román középiskolát, felszámolták a magyar nyelvű moldvai csángó iskolahálózat utolsó maradványait is.
    1957-től egyre-másra szervezték a kirakatpereket. Nemcsak értelmiségieket, hanem kétkezi munkásokat, tanoncokat, nagy népszerűségnek örvendő falusi gazdákat, lelkipásztorokat, diákokat, köztük 12–14 éves gyerekeket is börtönbe zártak.⁷
    Az erdélyi magyarságot számarányánál jóval nagyobb mértékben és elsősorban értelmiségében érte a retorzió. A temesvári egyetemi központban 32 diákot ítéltek el 1–8 évig terjedő börtönbüntetésre, a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi hallgatók, tanárok köréből 81 személyt ítéltek el, a büntetések összesítve 301 év és 5 hónapi börtönt tesznek ki, ugyanakkor csak Marosvásárhelyen közel háromezer személy ellen indítottak bűnvádi eljárást, s egyetlen ügyben, a Szoboszlay-perben elítélt 57 személy összbüntetése – a tíz halálos ítélet mellett – 1300 börtönév volt!
    E tanulmány keretében az erdélyi 56-nak csak azokkal a szervezkedéseivel foglalkozunk, amelyeknek részeseit a párt irányította törvény „hazaárulók”-ként ítélte el. A magyar forradalom itteni visszhangját érzékeltetendő azonban meg kell említenünk mindenekelőtt az 59 tagot számláló nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének kísérletét, a szilágysomlyói Mike András nevével fémjelzett szervezkedést, a budapesti Petőfi Kör mintájára létrehozott sepsiszentgyörgyi Kossuth Kört és az ugyancsak sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társaságát (SZIT), a dési szervezkedést, a csíkszeredai líceum (a jelenleg Márton Áron nevét viselő római katolikus főgimnázium) tanárainak és tanulóinak 1956-os megnyilvánulásait, a temesvári magyar kisdiákok röpcézését, az erdélyi magyar reformátusok, lelkészek és hívek „bethanisták” gyűjtőnéven ismert és végeredményben szintén „ötvenhatos” koncepciós pereit vagy a baróti gimnáziumi tanulók kalandos vállalkozását arra, hogy a zöldhatáron átkelve közvetlenül harcoljanak a magyar forradalmárok mellett – közülük ketten sikerrel átszöktek a határon, de már a forradalom vérbe fojtása után érkeztek meg Magyarország területére, a kádárista hatóságok azután 1957 márciusában visszatoloncolták őket Romániába, ahol súlyos börtönévek vártak rájuk; egyikük, Moyszesz Márton verselgető egyetemista Brassóban 1971. május 17-én benzinnel leöntötte magát, majd fáklyaként lobogva, súlyos sérüléseibe belehalt; róla nem tud senki, holott a prágai Jan Palach sorsát előlegezte meg, akinek a nevét ugyanakkor a világon szinte mindenhol ismerik.
    A magyar forradalommal való szolidarizálás az egyetemes magyar történelem felemelő pillanatai közé tartozik. Ez ad „történelmi hátszelet” az akkori eseményeknek. Számolni kell azzal, is, hogy ez a szolidarizálás, ha igen különbözőképpen nyilvánul is meg, nemcsak azokra terjedt ki, akik ellen a kommunista diktatúra erőszakos politikája elsősorban irányult, hanem az „emberarcú szocializmus”-ban továbbra is bízó, egyébként baloldali szemléletű gondolkodókra, munkástömegekre is. Az ő magatartásuk ugyancsak része a magyar forradalom romániai visszhangjának.
    Hogy mit értett meg 1956 eszmei üzenetéből az itteni magyarság, a sokat emlegetett kisember, azt a rendszerint jó adag pátosszal „dúsított” érzelmi kötődések összegezésénél mérhetjük le. De bármit írtak is a lapok, bármit állított a rádión keresztül maga a hatalom, a kisember tudta, hogy Magyarországon nem ellenforradalom zajlott, hanem forradalom. Együttérzett vele!
    Mindenesetre a bírósági ítélettel szentesített megtorlások, a vallatások és a börtönben elkövetett kínzások, a minden képzeletet felülmúló ítéletek távolról sem álltak arányban az elkövetett „bűnökkel”. Azokra magának a román hatalomnak volt szüksége, ezzel teremtett lehetőséget a már 1958–59-ben beindult, „különutas” politikája megalapozásához.

    Dobai István ENSZ-memoranduma. Dobai István, a Bolyai Tudományegyetem egykori tanársegéde és társai perében elválaszthatatlan egymástól az 1956-os magyar forradalommal való szolidarizálás és Erdély kérdésének egyfajta megoldására irányuló cselekvés.
    A sorrendet tulajdonképpen meg is kellene fordítani, hiszen az ENSZ-hez az „erdélyi kérdés”-ben eljuttatandó memorandum előkészítése jóval 1956 előtt kezdődött, és a magyar forradalom-teremtette megváltozott nemzetközi helyzet csak a végső lökést adta meg a hosszabb ideje formálódó elgondolás betetőzésére.
    Dobai István 1948 előtt a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen Buza Lászlónak, a nemzetközi jog kiváló professzorának tanársegéde volt, akinek mint magyar állampolgárnak 1948-ban meg kellett válnia kolozsvári tanszékétől, s utána tanársegédét is eltávolították. Ezt követően egy ideig állás nélkül hányódott, majd segédmunkásként bekerült a kolozsvári Molnár-Moser kozmetikai gyárba. Mint szilágysági földbirtokoscsalád sarja, kétszeresen érezte tehát a kommunista hatalomátvétel súlyát, a romániai magyarság mind kritikusabbá váló helyzetét, annak a kisebbségi kirakatpolitikának a következményeit, amelynek terméke volt egyfelől a Magyar Autonóm Tartomány (egyébként az autonómiát a legcsekélyebb mértékben sem biztosító belső rendszerével), másfelől az erdélyi magyarságnak az autonóm tartományon kívül maradt részére nehezedő fokozódó nyomás, a magyarság törzsétől való elszigetelés (a határforgalom minimálisra csökkentése, az útlevelek, vízumok elnyerésének körülményessége, a magyar–magyar kapcsolatok formális és párt szentesítette hivatalos keretek közé szorítása), az erdélyi magyarság nagy hagyományú tudományos és művelődési intézményeinek felszámolása. Ugyanakkor „…az egész keleti despotikus apparátus – jellemezte a helyzetet később Vallomás címmel kiadott tanúságtételében Dobai István –, a Szovjetunió, a Román Kommunista Párt, a Szekuritáté azt állították, hogy erdélyi kérdés nincs, halál arra, aki létezését állítja.”
    Dobai elgondolásának kiindulópontja az az óhaj volt, amelyet a bíróságon ellene beterjesztett vádirat így ad vissza: „Szűnjön meg már a gyűlölködő együttéléssel járó hallatlan erőpocsékolás mindkét oldalon, és a régi kor árnya felé való merengés helyett építsük mindnyájan a messze jövendő emberiségnek földi otthonát.” Ez a megfogalmazás már az általa elkészített tervezetből való, úgy, ahogyan azt ő maga említett Vallomásában magyarul visszaadta.
    „Az erdélyi kérdés – olvasható a Dobai István által rekonstruált szövegben (az eredeti tervezet ugyanis a periratokból nem került elő, s a letartóztatottaktól a házkutatások során még a legkisebb, ceruzával írott feljegyzést is elvitte a Securitate) – 1920-ban keletkezett, Magyarország keleti részének Romániához való csatolása folytán. […] Ha Trianon után a román állam és a román nemzeti kollektivitás végrehajtotta volna a Békeszerződés és a Kisebbségi Szerződés rendelkezéseit, tiszteletben tartotta volna az erdélyi magyarság állampolgári jogait, mindenkinek megadva annyi becsületet és tiszteletet, amennyi a társadalom érdekében végzett munkája után megilleti, talán idő múltával az erdélyi magyarok is hazájukul fogadták volna Romániát, mint ahogyan ez Nyugat-Európában egészen magától értetődik. Itt azonban nem Nyugat van, hanem Kelet, illetve itt van a kettő közötti határ.”
    A Dobai István visszaemlékezése szerint mintegy harminc oldalt kitevő memorandum első része az erdélyi kérdés kialakulásának és mibenlétének összetevőiről szólt, a második rész pedig a lehetséges megoldási formákat taglalta, négy politikai keretben képzelve el őket. Ezek:
    „1) Román uralom alatt, a trianoni határok fenntartásával és légiesítésével, az erdélyi magyarok autonómiájával, az Európai Unión belül vagy azon kívül.
    2) Erdély magyar uralom alatt, az ezeréves határok visszaállításával és légiesítésével, az erdélyi románok autonómiájával, az Európai Unió keretein belül.
    3) Független Erdélyország, az ezeréves és a trianoni határok között, az Európai Unió keretében.
    4) Erdély területének megosztása Románia és Magyarország között, a méltányosság szabályai szerint, a lakosságcsere lehetőségének biztosításával, az Európai Unión belül vagy kívül.”
    A tervezet tehát az erdélyi magyarság jogfosztottságának orvoslását szigorúan törvényes keretek között képzelte el. Ezt Dobai különben fontosnak tartotta külön is hangsúlyozni: „Az erdélyi magyarok – olvasható a Vallomásban rekonstruált szövegben – ne veszítsék el reményeiket, türelmüket, józan higgadtságukat. Ne engedjék magukat sem provokátorok által beugratni, sem az elnyomók szolgálatában álló kollaboránsok által félrevezettetni. Románia törvényei minden állampolgárra kötelezőek, azokat áthágni a legtisztább célok érdekében sem szabad. De a törvényes eszközök igénybevételével, minden egyéni és csoportos jogát, mely isteni és emberi törvények szerint megilleti, érvényesíteni szent kötelessége.”
    A Dobai-per egyik kihallgatási jegyzőkönyve szerint az erdélyi kérdésről való dokumentumot Dobai István Komáromi József kolozsvári tanárral együtt állította össze, a szerkesztés, a legépelés, a dokumentációs anyag összeállítása viszont kizárólag a „fővádlott” munkája. A tervezetet hat példányban gépelte le, abból egyet átadott Bereczki András közgazdásznak, akadémiai kutatónak, egyet Gazda Ferenc nyelvésznek, egyet Jordáky Lajos egyetemi tanárnak, aki – a Csőgör Lajos–Balogh Edgár-per elítéltjeként – 1955 tavaszán szabadult a börtönből, s kapta vissza egyetemi katedráját.
    Mindez már a magyar forradalom leverését követően történt. A tervezet megfogalmazásának azonban több hónapra visszanyúlnak az előzményei. Dobai István és Komáromi József ugyanis szükségesnek érezték, hogy elgondolásaikkal kapcsolatban az erdélyi és a magyarországi értelmiségi elit körében egyfajta „közvélemény-kutatást” végezzenek, felmérendő azt, hogy a megkérdezettek az erdélyi kérdésnek melyik megoldásváltozatát támogatnák.
    Dobai István elsőnek az 1956 nyarán családi látogatásra Kolozsvárra érkezett Ravasz Lászlót, a magyar kommunista hatalom által székétől megfosztott dunamelléki református püspököt kereste fel, aki – a vádirat szerint – azt válaszolta: „A probléma figyelemre méltó, de nehéz kérdésről van szó, ami komoly tanulmányokat igényel.”
    Majd Komáromi József – 1956 nyarán Budapesten járva – Kodolányi Jánost, az akkoriban szintén háttérbe szorított írót kérdezte meg, aki azt felelte – ugyancsak a vádirat szerint –: „jelenleg a magyar értelmiséget ideológiai kérdések, valamint irodalmi áramlatok érdeklik, ezért nem foglalkoztatja őket Erdély kérdése”.
    Szélesebb körben próbált tájékozódni az 1956. szeptember 4-én két hónapos tanulmányútra Magyarországra utazó Varga László református lelkész, Dobai István sógora, a későbbi per másodrendű vádlottja. Az ő feladata volt, hogy kikérje Németh László, Tamási Áron és – újfent – Ravasz László véleményét Erdély jövőjével kapcsolatos elgondolásaikról. Varga Lászlónak még október 23-a előtt sikerült beszélnie Németh Lászlóval, akinek – mint mondta – már ezerszer feltették a kérdést: hogyan látja Erdély jövőjét? Ezért csak annyit válaszolt: „Reméli, hogy a most feléledő magyarság és a magyar állam, valamint a magyar nemzet meg tud annyira erősödni, hogy a határokon túli magyarokra is ki tudja terjeszteni védelmét.” Varga László – amint elmondja – bővebb magyarázatot kért, amire Németh László kijelentette: „Megmondtam én már 1930-ban Makkai Sándornak, hogy egyetlen megoldás: vágják ketté Erdélyt, menjen mindenki oda, ahová akar, érezze otthon magát.” Tamási Áronnal Varga Lászlónak csak a forradalom napjaiban sikerült beszélnie. Szerinte Tamásinak az volt a véleménye, hogy „…a székelyeket ki kell onnan hozni és menteni valahová, más helyre, de egyelőre várni kell, hátha a forradalomból kisül valami”.
    Varga László magyarországi tartózkodása alatt Bibó Istvánnal is találkozott, de időhiány miatt érdemi beszélgetésre köztük nem került sor. Varga László visszaemlékezései szerint különben az erdélyi kérdés felvetéséről Illyés Gyula és Sinka István is tudott.
    A tervezet végső formába öntésére az alkalmat a magyar forradalom leverése után a „magyar kérdés”-ben kialakult nemzetközi közhangulat adta meg. „1957 tavasza volt az a világtörténelmi időpont – írja Vallomásában Dobai István –, amikor a magyar kérdést a világ elé lehetett tárni. És nekünk, akik részt vettünk abban a tevékenységben, nagy erkölcsi elégtétellel szolgált, hogy ennek az erdélyi magyar népnek, a megnémított erdélyi magyar népnek a hangja a világ elé kerüljön. […] Imponáló volt az akkor, ahogy az egész világ a magyarokról beszélt. Számomra a legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el a kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.”
    Az erdélyi megkérdezettek véleménye a Dobaiék által elgondolt megoldásokról – amint azt Dobai István visszaemlékezéseiben írja – megoszlott: egy részük – elsősorban az egykori Szociáldemokrata Párt vezetői: Bruder Ferenc, Jordáky Lajos, Pásztai Géza, Raffay István, Wenetsek József – a „független Erdély” mellett foglalt állást, mások – a megkérdezettek döntő többsége – az úgynevezett „Wesselényi-tervet”, a lakosságcserét támogatták. Dobri János református teológiai tanár és Márton Áron püspök Erdély Magyarországhoz való visszatérésében látták a megoldást.
    Az akkor már szabad, de Gyulafehérváron, egyfajta házi őrizetben élő Márton Áron püspököt – Dobai István szavait idézve: „a legmagasabb funkcióban lévő és legtekintélyesebb erdélyi magyart” – Dobai István kereste fel személyesen, méghozzá háromszor is: az első találkozóra 1956 szeptemberében került sor, ezen jelen volt Huber József püspöki titkár is, akit Dobai a Securitate ügynökeként emleget; másodszor a forradalom idején találkoztak, harmadszor pedig 1957. március 20-án, amikor aztán – Gyulafehérvárról visszajövet – Dobai Istvánt letartóztatták. Ezekről a találkozásokról Dobai visszaemlékezéseiben is beszél, de fontos adatokat tartalmaz azokról a letartóztatása után felvett kihallgatási jegyzőkönyv is. Dobai úgy emlékszik vissza, hogy a harmadik találkozás nagyon rövid ideig tartott: Márton Áron kitartott amellett, hogy Magyarország határai a Kárpátokon vannak, őt nem győzte meg a memorandum, elhárította az egészet. Dobai azt is elmondja, hogy Huber József püspöki titkár ekkor, még a püspöki audiencia előtt, bemutatott neki egy idősebb román férfit, s ő lehetett az, aki ottlétét a Securitaténak jelezte. Visszaemlékezéseiben egyébként többször is utal rá: a vizsgálatok során azért tagadta, hogy Márton Áron ismerte a memorandum teljes szövegét, mert menteni akarta ezzel a püspököt.
    Dobai Istvánt a Securitate 1957. március 20-án, a kolozsvári vasútállomáson tartóztatta le. Megtalálták táskájában a tervezett ENSZ-memorandumot. Még aznap éjjel kihallgatták. Majd letartóztatták Komáromi Józsefet, Bereczki Andrást, Gazda Ferencet és Varga Lászlót is.
    A kihallgatások hónapokon keresztül folytak a kolozsvári Securitatén, míg végre szeptemberben megkezdődött a hazaárulási per. A vizsgálat és a per részleteire itt nem térünk ki, de idézzük magát az 1795/1957. számú ítéletet, amely mintegy torzító tükörben adja vissza az eseményeket:
    „…a vádlottak: Dobai István jogász, földbirtokos gyermeke, Varga László református pap, földbirtokos gyermeke, Komáromi József, a 7-es számú középiskola tanára, Kertész Gábor zilahi gyakorló ügyvéd, Gazda Ferenc, az RNK Akadémiája kolozsvári fiókjának tudományos kutatója, 1955-ben Komáromi Józseffel együtt a kolozsvári 7-es számú iskola tanára, Nagy József, a Horthy-rendszer alatt földbirtokos és polgármester, a földbirtokos Dobai család barátja, Dobri János, a kolozsvári Református Teológia tanára, aki 1953-ban elítéltek nyilvános felbujtás miatt, és aki le is töltötte az egy év és két hónap büntetést, László Dezső kolozsvári református esperes, aki Horthy idejében az Erdélyi Párt, ugyanakkor a központi választmány tagja is volt, majd képviselő a budapesti magyar parlamentben, a felsoroltak mind ellenséges, soviniszta, nacionalista elemek, megkísérelték, hogy a román nép és a nemzeti kisebbségek között az ellenségeskedést és gyűlöletet terjesszék. Bűnös tervük megvalósítása érdekében ugyanis a Dobai által megfogalmazott revansista, soviniszta memorandumot el akarták küldeni az ENSZ-hez, hogy eme politikai fórum szakítson le néhány tartományt a Román Népköztársaság területéből, melyek közül megemlítjük Temesvár, Nagyvárad, Nagybánya tartományokat, és azokat a Magyar Népköztársaság területéhez csatolja, népességcserével egybekötve.
    Ezek a vádlottak a magyarországi ellenforradalomban reménykedtek, valamint abban, hogy a revizionista tézisek az új, reakciós magyar kormányban támaszt találnak.”
    A vád idézett szövegében a korábbiakhoz képest új nevek is felbukkannak: Kertész Gáboré és Nagy Józsefé, akikkel Dobai István – a vádirat szerint – „megosztotta revizionista téziseit” és „azok terjesztését igényelte tőlük”, valamint Dobri Jánosé és László Dezsőé, akik a magyar forradalommal való rokonszenvezés szálán kapcsolódnak a Dobai-perhez, s akiknek – a Nagy Józsefével együtt – politikai múltját kellőképpen kihangsúlyozva, a bíróság még nagyobb politikai súlyt kívánt adni a pernek.
    A vádirat utolsónak idézett mondatában különben az ENSZ-memorandum ügye közvetlenül is összekapcsolódik a magyar forradalommal, amellyel kapcsolatban külön is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy azt a vádlottak következetesen és „kórusban” forradalomnak nevezték, szemben a hivatalos „ellenforradalom” elnevezéssel.
    Dobai István és vádlott-társai, az 56-os idők sok tízezer erdélyi magyarjával együtt természetesen hallgatták azokat a rádióadásokat, amelyekből hiteles információkat szerezhettek a Magyarországon történtekről, sőt amint lehetőségük nyílt rá, elolvasták a magyar forradalom napjainak sajtóját is, azokat a lapokat, folyóiratokat, röpcédulákat, amelyeket pesti útjáról november 3-án hazatérve Varga László hozott magával. „Ezek között volt – hogy a vádiratból idézzünk – az Egy mondat a zsarnokságról (Illyés Gyula verse) és a Piros a vér Budapest utcáin című vers (Tamás Lajostól)”. [A költő Tamási Lajos nevének és a vers címének elírása a bíróságtól származik!] „Megjegyzendő – olvasható tovább a vádiratban – az a tény, hogy amikor [Varga László] postázza az Egy mondat a zsarnokságról című verset Bíró Gézának, a Képzőművészeti Intézet hallgatójának, névtelen levélként küldte el, azzal a céllal, hogy lázítsa az egyetemi hallgatókat. Ennek eredményeképpen a hallgatók bujtogatást kezdeményeztek, ami nagy veszélyt jelentett számukra, ugyanis egy részük bíróság elé került, és el is ítélték őket.” Hogy az időpontok nem egyeznek, az persze a bíróságot cseppet sem zavarta: a Képzőművészeti Főiskolán – különben a magyar forradalom kitörésétől teljesen függetlenül – 1956. október 23-a estére szervezett diákszövetségi gyűlésen, amely után Balázs Imre és Tirnován Vid képzőművész-hallgatókat letartóztatták, az ott jelen levő diákokat semmiképpen sem „lázíthatták” azok az újságok, amelyeket Varga László november 3-án hozott haza.
    A magyar forradalom visszhangjának ismeretéhez külön adalék lehetne az, hogy miképpen látta egy fiatal erdélyi református lelkipásztor mindazt, ami valójában „megrengette a világot”.
    „Aktívan semmiben nem vettem részt – emlékezik vissza több mint három és fél évtized után az eseményekre Varga László –, papként nem is tehettem, de szemmé és füllé változtam, mindent meghallgattam, megfigyeltem, hogy itthon mindenről tudjak részletesen beszámolni.” „Amikor lőni kezdtek, mindenki szétszaladt – idézi az október 25-i parlamenti sortűznél átélteket –, én a Parlament lépcsőjén lapultam. Október 23-án éjjel már megkaptam az első röpcédulát, a sztrájkfelhívást. […] A legzavarosabb időkben is mindenhova elmentem, ahová lehetett. Elmehettem volna Nyugatra is. Éppen a püspökség előszobájában beszélgettünk, amikor beállított egy főhadnagy, hogy Bécsből segélyszállítmány érkezett. Teherautókkal indultak. Csak annyit kellett volna mondanom: uram, vigyen el engem is a feleségemmel és a születendő gyermekemmel. Néhány óra múlva Bécsben lettek volna. Ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Naponta telefonáltam a román követségre, hogy mikor mehetünk haza, mert november 4-én lejár a szabadságom. November 3-án, szombaton reggel, az általános sztrájk megszűnésével, lehetett utazni. A román nagykövetség rendelkezésére bocsátottak három autóbuszt, s ezek egyikére felültünk. A kis kofferben voltak a forradalmi újságok, röpcédulák s a naplóm. A határállomáson bejött a román határőrtiszt s azt mondta: akinél bármilyen írás, főleg nyomtatvány van, ami kompromittáló, dobja ki az útra. Ha valakinél megtalálnak egy akármilyen kicsi papírt, abból nagy baja származik. Én a sötét éjszakában a kis kuffert egy óvatlan pillanatban átdobtam a már megvizsgált csomagok közé. Akkor nem vette észre senki. Az 1957. november 5-i ítélet szerint tíz évet kaptam ezért a dobásért.”
    Az említett ítéletben így tükröződik vissza mindez:
    „Nevezett Varga László vádlott, miután részt vett több kriminális akcióban az ellenforradalmárokkal, 1956. november 4-én visszatért az országba és összehívta a vádlottakat, tájékoztatva azon személyek véleményéről, akikkel felvette a kapcsolatot. Ugyanakkor előadást is tartott nekik a magyarországi eseményekről, abban a hitben, hogy ott a népi demokratikus rendszer megszűnik és az új, reakciós kormány támogatni fogja őket, revizionista elgondolásaikat. […] 1956. november elsején és másodikán személyesen vesz részt a Nemzeti Parasztpárt és a Kisgazda Párt szervezése érdekében összehívott gyűléseken, valamint a református teológia újjászervezésében, melyet 1947-ig Ravasz László püspök vezetett. Ugyanakkor részt vesz a Keresztyén Nemzeti Ifjúsági Szövetség újjászervezési gyűlésén, valamint a reakciós félkatonai cserkésszervezet ülésén. Magyarországi tartózkodása alatt, de különösen az 1956. október 23-i és az azt követő eseményekről naplót vezet, melyben a vádlott magasztalja az ellenforradalmi elemek cselekedeteit. Ezt a naplót hazahozza és több személynek bemutatja.”
    A bírósági tárgyalás során vádbeszédében az ügyész az öt fővádlottra halálbüntetés kiszabását kérte. Végül Dobai Istvánt és Varga Lászlót életfogytiglani börtönre, Komáromi Józsefet 25 évre, Kertész Gábort húsz évre, Bereczki Andrást 15 évre ítélték („hazaárulás, valamint a Román Népköztársaság belső és külső biztonsága elleni tevékenység” vádjával), Gazda Ferencet és Nagy Józsefet tíz-tíz évre (feljelentés elmulasztásának vádjával), Dobri Jánost (a Varga László által behozott sajtótermékek terjesztéséért) 6 évre, László Dezsőt (a sajtótermékek terjesztésének fel nem jelentéséért) öt évre ítélte a bíróság, amelynek elnöke ugyanaz a Macskási Pál volt, aki Temesváron Szoboszlay Aladár római katolikus lelkészre és tíz társára a – végre is hajtott – halálos ítéletet kimondta.

    Fodor Pál terve az erdélyi kérdés megoldására. Dobai István ENSZ-memoranduma mellett még egy másik terv is született, amelynek szerzője szintén az erdélyi magyarság helyzetének s a nemzetiségi kérdésnek a végérvényes megoldását kereste az ötvenes években. A szerző Fodor Pál mérnök volt.
    Fodor Pál 1903-ban született Csíksomlyón. A ma Márton Áronról elnevezett csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban végzett, utána 1929-ben szerzett mérnöki oklevelet a budapesti Műegyetemen. Fiatal mérnökként dolgozott a berlini földalatti vasút építésénél, majd hazatérve különböző útépítéseknél, magyar diplomáját azonban a román hatóságok nem ismerték el, emiatt 1933-ban elvesztette állását. Ettől kezdve családi birtokán gazdálkodott, s bekapcsolódott az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) munkájába: ő lett a csíki területi szervezet elnöke is. Tartalékosként, mint utásztiszt vett részt a második világháborúban, Ausztriában esett szovjet hadifogságba, ahonnan 1946 őszén tért haza. Itthon ismét bekapcsolódott az EMGE-munkába, közeli munkatársaként Szász Pálnak és Szász Istvánnak, akik után nem sokkal, mint „a nép ellenségét”, őt is kiszorították az EMGE vezetéséből.
    A szovjet hadifogságban és az azt követően itthon szerzett tapasztalatai alapján meggyőződése volt, s ezt nem is hallgatta el, hogy a szocializmus hosszú távon nem életképes, valamint hogy a mesterségesen lefojtott nemzetiségi problémákra megoldást kell találni. Gondolatait előbb az esztelneki ferenc rendi kolostorban élő Hajdu Géza (Leander atya) és Szőcs Ignác (Izidor atya) szerzetesekkel osztotta meg, majd 1955 augusztusában (s később még két ízben) felkereste Gyulafehérváron Márton Áron püspököt is. „Vele együtt – adja vissza a történteket a maga tendenciózus megfogalmazásában a későbbi perében szövegezett vádirat – egy sor, a Román Népköztársaságban lévő demokratikus vívmányok elleni beszélgetést folytatott. Mindketten felvetették Erdély kérdését, s elégedetlenek voltak amiatt, hogy azt teljes egészében a román államnak adták. A beszélgetés során három lehetőséget láttak: I. Erdély legyen önálló állam; II. Erdélyt teljes egészében adják vissza Magyarországnak; III. Erdélyt osszák fel két egyenlő részre Románia és Magyarország között, lakosságcserével.”
    Mintha a Dobai-per vádiratát olvasnánk! Azzal a különbséggel, hogy Dobai István valóban elkészítette a maga memorandumát, Fodor Pál csupán feljegyzéseket készített elgondolásairól, az általa elképzelt lakosságcserére vonatkozó pontos térképpel, kiszámította, hogy mibe kerülne az átköltözés, s azt is, hogy körülbelül nyolc évig tartana.
    Csiha Kálmán – a perben tíz évre ítélt vádlott-társa, abban az időben arad-gáji református lelkész – a börtönben állítólag megkérdezte tőle:
    –    Mit szóltak volna a székelyek a lakosságcseréhez?
    –    Agyonvertek volna! – volt a lakonikus válasz.
    Alaposabb dokumentálódás érdekében Fodor Pál felkereste Willer Józsefet, aki a két világháború között képviselő volt a román parlamentben, s az akkor Hátszegen élő Jakabffy Elemért, a két világháború között Lugoson kiadott Magyar Kisebbség című kisebbségpolitikai szemle nagy tekintélyű főszerkesztőjét, aki azonban elutasította az együttműködést, s csupán az általa összeállított 1923-as Évkönyvre s benne a Románia akkori etnikai összetételére vonatkozó adatokra híva fel a figyelmét. Hátszegről jövet szállt meg egy éjszakára Csiha Kálmánnál (akinek szülei mint kitelepített földbirtokosok Csíkszeredában éltek), majd visszatérőben a máriaradnai kolostorban még felkereste Szentmártoni Bálint (Odorik atya) ferences szerzetest, az állam által megszüntetett temesvári római katolikus egyházmegye titkos ordináriusát, aki ezáltal a Securitate által konstruált „szervezet” ötödik tagja lett.
    Ezeken a találkozókon valóban többször és hosszasan beszélgettek az 1956-os magyar forradalomról, az egész Erdélyen, sőt Románián végigseprő együttérzésről, a mozgalmakról, s arról a rettenetes csüggedésről, amely a forradalom vérbe fojtása után az erdélyi magyarságon erőt vett. A tenni akarás szándéka vezérelte Fodor Pált és társait: megoldást találni az erdélyi magyarság sérelmeire. 1956 a reményt jelentette a számukra, nem hiába mondta Odorik atya a tárgyalásukon: „Ha Romániában a remény bűn, akkor mi, magyarok mind bűnösek vagyunk!” Ezeket az útjait a Securitate nyilván már számon tartotta. De csak 1957 nyarán látták elérkezettnek az időt letartóztatására.
    Fodor Pál letartóztatásának dátuma: 1957. július 7. Az akkor lakásán tartott házkutatás során vitték el az erdélyi kérdés megoldásának elgondolására vonatkozó feljegyzéseit. A kihallgatások során nyilván vállalta azok szerzőségét. „Különben is – írja róla visszaemlékezésében fia, Fodor Imre, a későbbi marosvásárhelyi polgármester –, alapvető, elvi dolgokban soha senkinek nem mondott mást, mint amit gondolt.” A három megoldásra vonatkozó elképzelést is vállalta, kitartva amellett, hogy az egészet az adott rendszer, tehát a szocializmus keretei között képzelték el. Ennek a tervnek a kidolgozására valóban megpróbálta tömöríteni a korabeli erdélyi magyar értelmiség legjobbjait, köztük – a már említetteken kívül – Mikó Lászlót, Maros-Torda megye volt főispánját, aki 1944-ben, a zsidók deportálására vonatkozó rendelet elleni tiltakozásul mondott le, s akit a Securitate végül is a Szoboszlay-perben állított bíróság elé.
    Fodor Pált mint fővádlottat a kolozsvári katonai törvényszék 54/1958. febr. 24-i ítéletével 25 évi kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Még azt is elvitték, ami Németországból 1932-ben hozott felesége, Annemarie von Dobschütz bizonyítható hozománya volt. A vádlottak padjára mellé ültetett Hajdu Géza, Szentmártoni Bálint és Szőcs Ignác szerzetest 15-15 évre ítélték, Csiha Kálmán tíz évet kapott „feljelentés elmulasztása” címen.
    Fodor Pál az 1964-es általános közkegyelemmel szabadult, s Vajdahunyadon telepedett le, ahol akkor az egyetemről kicsapott fiai dolgoztak. 1966-ban hunyt el, 63 éves korában, a csíksomlyói római katolikus temetőben nyugszik.

    Sass Kálmán, az Érmellék „Messiása”. Az Érmelléken 1956 őszén széles körű visszhangot keltett a magyar forradalom híre. Egy, a Román Munkáspárt központi vezetősége számára készített titkos jelentés magyar nyelvű röpcédula felbukkanásáról tájékoztat, amelynek szövege: „Magyar és román testvérek! Velünk közös harcban vívjuk ki a függetlenséget! Ne egyetek több puliszkát, ne higgyetek a hazug híreknek! Budapest a mienk!” Az említett jelentés arról is beszámol, hogy a határ menti falvakban a lakosság nagy mennyiségben vásárolja az olajat, cukrot, petróleumot, mert az a hír járja, hogy „nálunk is hasonló lesz a helyzet, mint Magyarországon”.
    Ugyanezekben a napokban több román katonai alakulatot vezényelnek ki a határövezetbe, arra az eshetőségre, ha a forradalom lángjai a Magyarországgal szomszédos övezetekbe is átterjednének.
    A magyar forradalom leverésével a „veszély” láthatólag megszűnt. A román párt- és államapparátus azonban fontosnak tartotta, hogy ezt a vidéket, ahol az 1948–1952-es években csak véres erőszakkal sikerült a kollektív gazdaságokat létrehozni, tartósan megfélemlítse. Ezt a célt szolgálta az a – méltán koncepciósnak nevezhető – per, amelynek fővádlottja Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész volt, s amelynek során 73 letartóztatott vagy kihallgatásokkal meghurcolt személyből 32-t állítottak bíróság elé, három személyt halálra, 25 személyt 25-25 évi, négy személyt húszévi, egy személyt 15 évi, egy személyt tízévi börtönre ítéltek. A vád: államellenes fegyveres összeesküvés, hazaárulás, az önálló Erdély létrehozására irányuló lázítás, felbujtás, a szocialista államrend elleni szervezkedés, a magyar ellenforradalommal való szolidarizálás, sőt kapcsolat, röpcédulák készítése és terjesztése.
    Az elítéltek három, túlnyomó részt magyar település (Érmihályfalva, Érolaszi és Biharvajda) köztiszteletben álló és megbecsült személyei voltak: három lelkész, két orvos, három egykori földbirtokos, két gyógyszerész, két tanár, egy festőművész, egy költő, egy fogtechnikus, egy diakonissza, egy tisztviselő, öt kisiparos, hat gazdálkodó, egy vasutas (három személy foglalkozását a rendelkezésünkre álló iratokból nem sikerült megállapítani). A három halálos ítéleten kívül az elítéltek összbüntetése 730 évet tett ki.
    (Hogy milyen hatással volt az Érmellék magyarságára ez a példátlan ítélet, az azon is lemérhető, hogy valahányszor kutatásaim során a gyilkosságokról, a perekről érdeklődtem, megdermedt körülöttem a levegő. A meghurcoltak hozzátartozóinak egy része még ma, 2001-ben is megtiltotta, hogy bekapcsoljam a magnetofont vagy legalább jegyzeteljek. Ehhez hasonló elemi rettegéssel, bénító félelemmel sehol sem találkoztam.)
    A példátlan per fővádlottja „az Érmellék Messiása”, Sass Kálmán református lelkész volt, akinek mindössze 54 éves életútja igazolja azt a nevet, amellyel hívei, szűkebb és tágabb környezete felruházta.
    1904-ben született Gálospetriben. Édesapja Doberdónál esett el az első világháború alatt, őt és két testvérét özvegy édesanyjuk nevelte. Máramarosszigeten, Nyírbátorban majd Nagykárolyban végezte középiskoláit; érettségi után a lelkészi pályát választotta, s a kolozsvári református teológián nyert lelkészi képesítést. Először Domahidára nevezte ki segédlelkésznek Sulyok István püspök, majd miután egyházi ösztöndíjjal két évet Svájcban folytathatta tanulmányait, 1931-ben maga mellé vette püspöki káplánnak. Innen választja meg lelkészének a telegdi egyházközség. Négy éven át (1932–1936) szolgál ebben a nagyközségben, amelynek történetét is megírja: Tileagd (Mezőtelegd) története, különös tekintettel egyházaira című könyve 1935-ben jelenik meg. Ugyanitt állít össze egy Református kátét is „iskolai és magánhasználatra” (1936). Tudományos búvárkodásai során hozzáférhet a gróf Zichy családnak az Élesd közelében lévő magaslaki kastélyában őrzött levéltárához, ahol megtalálja gróf Zichy Jenőnek, a bécsi Cabinet Noir egykori főnökének iratait, köztük fontos dokumentumokat a Világos utáni politikai perekre és üldözésekre. Sajnos ez az iratanyag 1957-es letartóztatásakor a Securitate kezébe került, és nyoma veszett.
    1936-ban Érmihályfalvára hívják meg lelkésznek. Irodalmi munkásságát itt is folytatja: előbb az érmihályfalvi iskolai oktatás történetét írja meg („Elvész a nép, amely tudomány nélkül való”, Érmihályfalva, 1938), majd egy hitépítő füzetet jelentet meg (Új világ küszöbén, Üzenet evangéliumi hitű testvéreimhez, Érmihályfalva, 1944). A háború utolsó évében gyülekezeti lapot is indít, Üzenet címmel.
    A hívei által tisztelt és szeretett lelkész munkáját azonban nem jó szemmel nézte az akkori román titkosrendőrség, a Siguranţa. 1937 tavaszán „a társadalmi rend elleni izgatás” vádjával feljelentést tesz ellene a csendőrség, a bíróság azonban – többek között a telegdi járás román főszolgabírájának tanúskodása alapján – a vádat elejtette, és Sass Kálmánt felmentette. Két évre rá, 1939-ben újabb, ezúttal „eredményesebb” gyanúsítás következik: a Siguranţa által felfedezett „Önvédelmi Szervezet” 172 erdélyi magyar letartóztatottja között Sass Kálmán is ott szerepel, s a magyar „terrorista szervezet” tagjaként ötvenketted-magával 1939. decemberében átteszik a magyar határon. Csak a bécsi döntés után, 1940 őszén térhet vissza gyülekezetéhez.
    A negyvenes években azok táborába tartozik, akik ellenzik Magyarországnak a háborúban való részvételét, s a kilépést, a demokratikus magyar átalakulást sürgető erőkkel tartja a kapcsolatot. Érmihályfalva határában lévő barantói tanyája több jeles ellenzéki politikus találkozóhelye abban az időben. Itt rejt el az 1944-es deportálások idején több érmihályfalvi zsidó családot is, s 1944 szeptemberében menedéket nyújt azoknak az ejtőernyősöknek, akiket (tizenöt magyar és két orosz katonát) a front mögött dobnak le a szovjetek. Az akciót mindössze ketten élik túl, ezek egyike az egység parancsnokhelyettese, Maléter Pál, az 1956-os magyar forradalmi kormány későbbi hadügyminisztere.
    Az 1944-es változást követő első években Sass Kálmán a romániai magyarság akkori érdekvédelmi szervezetének, a Magyar Népi Szövetségnek a munkájában vesz részt. Ugyanakkor híven említett iskolatörténeti könyvének szavaihoz („…az iskola a templom előcsarnoka. Református népünk ma is nagy szeretettel ragaszkodik felekezeti iskoláihoz. Valahogy sejti, csak ott van igazi egyházi élet, ahol a felekezeti iskola a fundamentumot lerakta”), megszervezi tíz érmelléki község első és egyetlen középfokú iskoláját, s benne ingyenes kollégiumot a tehetséges és szegény sorsú tanulók számára. Amikor pedig 1947-ben az egész országot példátlan szárazság sújtja, öt ókirályságbeli román gyermeket fogad be otthonába, s a saját öt gyermekével együtt neveli őket.
    Ez a sokoldalú munkássága persze az új hatalomnak sem volt ínyére: miután Erdély sorsát a nagyhatalmak a Párizs környéki békékben újra eldöntötték, megkezdődött a magyarság helyi vezetőinek, kiemelkedő személyiségeinek üldözése, politikai kompromittálása is. Sass Kálmánt 1947 júliusában tartóztatják le, s egészen 1948 tavaszáig raboskodik, nagyobbrészt a szamosújvári fegyházban. Akkor még megmentette azonban őt a barantói tanyán rejtegetett zsidók tanúskodása s Maléter Pál levele, amelyben köszönetet mondott a gondviselésért (súlyosan sebesült társát a barantói tanyán ápolták, a partizánellenes különítményekkel vívott tűzharcban elesetteket Sass Kálmán egyházi szertartással temette el, bejegyezve nevüket az egyházközség anyakönyvébe). Az akkori per szomorú mozzanata volt, hogy az éhínség idején befogadott gyermekek egyikét a bíróságnak sikerült rávennie az ellene való tanúskodásra: az ő vallomása alapján kívánták bizonyítani Sass Kálmán „románellenességét”: úgymond „el akarta magyarosítani” a befogadott gyermekeket.
    Szabadulása után Sass Kálmán visszatérhetett gyülekezetébe. Oly nagy lelkesedéssel létrehozott felekezeti középiskoláját azonban az 1948-as tanügyi törvénnyel államosították, s hogy a hatalom továbbra is figyelte minden lépését, az nemsokára, 1957-es letartóztatása és pere során derült ki.
    A magyar forradalom idején a román–magyar határ övezetében tapasztalható fokozott feszültség elfojtására a Securitate jónak látta egy nagyszabású per megkonstruálását, amelynek fejéül őt választották ki, hisz az ő szerepét illetően bőven álltak rendelkezésükre „előzmények”.
    Sass Kálmán letartóztatására 1957. február 5-én került sor, több mint egy évvel a későbbi per többi vádlottjának tömeges letartóztatása (1958. május– júniusa) előtt. Hogy mi történt ez alatt a tizennégy hónap alatt a Securitate vallatókamráiban, arról a leghitelesebb tanút: a vele együtt halálra ítélt Balaskó Vilmos érolaszi lelkészt idézhetjük, akinek Élet a föld alatt című visszaemlékezése csak nemrég jelent meg a Király-hágó melléki református egyházkerület kiadásában.
    „A tárgyalás alkalmával láttuk újra egymást – emlékszik vissza Balaskó – […] S Kálmán, ez az egykor erős nézésű, fekete szemű, inkább vad és elszánt tekintetű, máskor oly erős alkat most meg volt görnyedve, arca, szeme beesve, öregesen, bőre, az egykor pirosbarna, most hamuszürke, hallása meggyengülve. Alig lehetett ráismerni!
    Mikor összekerültünk a cellában, a vasak és láncok súlya alatt, s a halálnak árnyékában, lassan megnyílt a szíve neki is és elbeszélte szenvedéseit.
    Előbb valami altatási eljárással próbálkoztak. [Az egyik vádlott-társ, Andrássy Ernő orvos szerint meszkalin nevű droggal adagolták őket, hogy álomszerű révületben a legképtelenebb dolgok elismerését szedjék ki belőlük.] Ehhez azonban túl erős volt a Kálmán ellenállása. […] Mikor aztán az altatási módszer nem vezetett kellő eredményre, komolyabb »módszerek« kerültek sorra. A legutolsó lett a legsúlyosabb. […] Így került Kálmán egy szokatlan pozícióba, hogy a két asztal között egy vasrúdon fejjel lefelé csüngött és a két talpát kezdték korbácsolni. Most már úgy érezte Kálmán, mondván: »itt már nincs reménység semmi a szabadulásra, itt már úgyis minden mindegy, mondok én, amit csak akarnak tőlem!« Minden ütésnél folyton kérdezték: »Mit csináltál? Mi voltál te az emberek között, vezér?« »Nem! – nyögtem kínomban. – Én kém voltam!«
    »Mikor magamhoz tértem – beszélte tovább Kálmán –, a cellámban feküdtem a betonágyon. Tagjaim súlyosak voltak, mint az ólom. A két talpam és a lábam feje úgy fel volt dagadva, hogy semmiféle lábbelit vagy papucsot nem tudtam felhúzni. Erre kaptam egy szőrposztó csizmát, amit télen az őrségbe állók szoktak a csizmára felül ráhúzni. Ebben jártam, amíg le nem lohadt a lábam. Úgy látszott, megelégelték a próbákat, és többet nem vittek kihallgatásra. Meg lehettek elégedve az eredménnyel.«”
    Valóban, az ellene felhozott vádak egy része olyan képtelenség volt, amit csak az efféle embertelen kínzásokkal tudtak a vallatók áldozataikból kipréselni: hogy 1939–1940-ben, kitoloncoltatása idején Budapesten egy kémközpontban kapott kiképzést, hogy árnyékkormányt alakított, amelyben a vele együtt elítéltek közül többnek kínált fel miniszteri, államtitkári tisztséget, hogy fegyveres összeesküvést készített elő (erre „tárgyi bizonyíték” a Balaskó Vilmos lakásán talált riasztópisztoly volt, meg néhány első világháborús, használhatatlan rozsdás fegyver, amelyekről azt sem lehetett tudni, miképpen kerültek azoknak a gazdáknak a padlására, szalmatetők alá, ahol a Securitate „megtalálta” őket), hogy a magyar forradalom napjaiban a környéken talált röpcédulák is az ő kezétől származnak.
    A hazaárulás és ellenforradalmi kapcsolatok „bizonyítékává” lett Maléter Pálnak – a Sass Kálmán-per idején már kivégzett forradalmi honvédelmi miniszternek – az 1946-os köszönőlevele, s a „románellenesség” bizonyítékává az 1947-es szárazság idején befogadott regáti román kislány újból előráncigált vallomása.
    A tárgyalás 1958. szeptember 13–18. között zajlott Nagyváradon, a várad-velencei egykori katolikus kultúrház nagytermében. Még a közvetlen hozzátartozókat sem engedték be a tárgyalásra, viszont bevezényeltek több száz pártaktivistát, munkásokat a nagyváradi gyárakból, sőt – Balaskó Vilmos visszaemlékezése szerint – az egyik tárgyalási napra nagyobb diákokat is.
    Sass Kálmán mellett halálra ítélték dr. Hollós István volt hadbíró századost, aki 1946-ban került át Magyarországról, és Sass Kálmán meghívására magyart és franciát tanított az általa létrehozott érmihályfalvi koedukációs gimnáziumban. (A vele elítéltek közül többen őt okolják letartóztatásukért, s neki tulajdonítják az árnyékkormányról szőtt délibábos terveket.)
    Kettőjüket 1958. december 2-án végezték ki Szamosújváron.
    Balaskó Vilmos halálos ítéletét – a birtokában lévő hivatalos irat szerint – egy 1963/5. sz. dekrétumra hivatkozva – huszonöt év kényszermunkára változtatták. A kegyelmet testvére, Balaskó Nándor, az elismert szobrászművész személyesen járta ki.
    A bíróság a perben Érmihályfalváról elítélte dr. Andrássy Ernő orvost (25 év), dr. Visky József orvost (25 év), Számadó Ernő költőt (25 év), Sallay Lajos gyógyszerészt (25 év), Man Cornel gyógyszerészt (25 év), Fekete Károly festőművészt (25 év), Torda Dániel géplakatost (25 év), Oláh Nándor fogtechnikust (25 év), Rimay János földbirtokost (25 év), Szász Ferenc biológiatanárt (25 év), Zeffer Mihály földművest (25 év), Csongrádi Gábor géplakatost (25 év), Csongrádi Ferenc asztalost (25 év), Nagy Lajos szabómestert (25 év), Székely Gyula kisiparost (25 év), báró Uray Károly földbirtokost (25 év), Erzsébet diakonisszát (15 év), Fehérvári Elek vasutast (10 év), Báthory Zsigmondot (20 év) és Biki Károlyt (20 év); Érolasziból Balaskó Vilmos református lelkészt (halálos ítéletét 25 évre változtatva), Kövesi Imre gazdálkodót (25 év), Nagy Imre gazdálkodót (25 év), Deák József gazdálkodót (25 év), Szodrai Gábor gazdálkodót (25 év); Biharvajdáról Virágh Lajos református lelkészt (25 év), Borbély József gazdálkodót (25 év), Hadnagy László tisztviselőt (25 év), Székely Albert kocsigyártót (25 év), Kövessy Árpád földbirtokost (25 év), Székely József kisiparost (20 év), Szabó Sándort (20 év).
    A 32 személy közül ma ketten vannak életben: az érmihályfalvi Székely Gyula és Balaskó Vilmos, akinek visszaemlékezése a történtek leghitelesebb forrása.
    Ő örökítette meg azt a verset, amely sorsuk foglalata: Október 6-án, a mártírok napján, / Első a harmincegy között, / „Vezér” az érmellékiek seregében, / Harmincegyet gyűjtöttek össze tizenhárom helyett, / Harmincegyet, hogy közöttük lehessen ő, / Hogy bizonyíthassák, hogy serege volt, / Hogy egy elvesszen a harmincegy közül. / Bár mindegyik a maga vétkéért bűnhődött, / De mindegyikre jutott az „ártatlanok szenvedéséből”, / De mindegyik vétkét őreá veték, / Hogy ő legyen az egyetlen véres áldozat, / Az Érmellék szegény messiása!
    Az érmihályfalvi református templom falán 1993 májusában emléktáblát lepleztek le, amelyen ez áll: „Itt szolgált 1937–1957 között az 1958-ban mártírhalált halt SASS KÁLMÁN lelkipásztor.” És alatta az ige: „Mert nem félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, (2. Tim. 1:7)”

    Szoboszlay Aladár Keresztény Munkáspártja. A megfélemlítő célzatú tömegperek sorából nem maradhatott ki a Székelyföld sem. A brassói központú Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségével (EMISZ) párhuzamosan, amelyben 77 személyt ítéltek összesen 1054 évre, indult el egy másik letartóztatási hullám, amely zömmel a Felső-Háromszéket érte el, s amely a nyomában konstruált per elsőrendű vádlottjáról, Szoboszlay Aladár római katolikus lelkészről a „Szoboszlay-per” néven is ismert.
    Szoboszlay Aladár 1943-ban, Kolozsváron érettségizett, teológiai tanulmányait a gyulafehérvári teológián kezdte, majd két év után Temesváron folytatta és fejezte be. (Egyik elítélt-társa, Bakó Ferenc szerint Márton Áron tanácsolta neki, hogy hagyja ott a teológiát, mert nem papnak való, de ő erre inkább átment Temesvárra.) Dr. Pacha Ágoston temesvári megyéspüspök szentelte pappá 1948. november 10-én. Pappá szentelésének dokumentumát Temesváron, a szerb plébános jóvoltából sikerült megtalálnom. 1948. november 1-je és 1952. augusztus 7-e között Magyarpécskán, utána 1952. december 1-jéig az aradi minoriták templomában szolgált, majd Óbéba Temes megyei község plebánosa volt, végül 1954. május 15-től Temesváron működött.
    Kezdetben, néhány társához hasonlóan, úgy látta, hogy a Vatikánhoz mint egyedüli főhatóságához ragaszkodó egyházát az egyre erősödő kommunista diktatúra körülményei között az állam által támogatott „békepapi mozgalom” vezetheti ki a zsákutcából. Az aradi minoriták plebániájára is békepapként került – a temesvári püspökséget 1948-ban az állam megszüntette –, s majd csak temesi káplánként jött rá, hogy az egész békepapi mozgalom nem más, mint a hatalom szemfényvesztése. Ferencz Béla Ervin ferences atya szerint megbánta bűnét, és feloldozást kapott. Paptársai mint megnyerő, az emberek megmozgatására képes szónokra emlékeznek reá. Valószínűleg politikai ambíciók is fűtötték.
    Temesvári káplánként alakult ki benne a Keresztény Munkáspárt terve. Ez már a Sztálin halála utáni években volt, amikor a kommunista diktatúra szorítása enyhülni látszott, s a többpártrendszerre épülő, megosztott hatalom megvalósulása már nem tartozott az utópiák birodalmába. A Szoboszlay Aladár-féle szervezkedés aztán ennek az elgondolásnak a vonalán átfogta Románia területének nagy részét. Részt vettek benne nemcsak erdélyi magyar értelmiségiek, tisztviselők, földművesek, kétkezi munkások, hanem románok is, mint Constantin Drăgăniţă ezredes, a Turnu Măgurele-i tankezred parancsnoka, dr. Alexandru Fîntînaru, a Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt egyik Arad megyei vezetője, Dan Aurel görög katolikus főesperes.
    A mozgalom történetének eseményeit csak részben sikerült feltárnunk. Adatközlőim közül Ferencz Béla Ervin ferences szerzetes és Dénes Dávid ehedi római katolikus plébános szinte egybehangzó helyzetértékelését tartom a leghitelesebbnek.
    „Az 1954-es enyhüléssel kapcsolatban fölcsillant a kelet-európai országokban a többpártrendszer lehetősége – vagy álma. Mi és mások is készülni akartunk egy ilyen lehetőségre. Kidolgoztuk egy keresztényszociális ideológián álló párt alapszabályzatát, amelyet egy aradi román ügyvéd, Fîntînaru Alexandru foglalt jogi formákba. Lényeges alapgondolata: az erdélyi románok–magyarok közös tömörülése és szoros szövetség kialakítása Magyarországgal, a megbékélés érdekében. Mindez: szabad választások esetében. Nem tettük fel a kérdést: hogyan történik majd a rendszer megváltoztatása. Mi azonban készen akartunk lenni. A rendszer erőszakos megdöntését semmilyen formában sem terveztük. Nem is tervezhettük. Ez nevetséges gondolat lett volna, hiszen ötvenhat embernek (ennyien voltunk vádlottak) egyetlen elrozsdásodott revolvere volt és egy 1848-ból származó ágyúgolyó, mely Tamás [Imre temesvári] tanító kertjében volt elásva. Ki is végezték miatta. A tárgyaláson mégis a fegyveres összeesküvést hangsúlyozták. A kihallgatási jegyzőkönyv és a komédia-tárgyalás forgatókönyve is ennek kiszínezésére irányult.”
    A román kommunista törvénykezés óriási méretű rendszerellenes fegyveres összeesküvéssé duzzasztotta a jóformán el sem indult, néhány megbeszélésre szorítkozó Szoboszlay-féle mozgalmat, amelynek a Székelyföldön, az akkori Magyar Autonóm Tartományban és Kolozsváron volt a legtöbb híve. Akik történetesen máshol laktak, azok is zömmel innen származtak. A vizsgálatok során mintegy kétszáz embert hurcoltak meg, közülük 57-et letartóztattak, s 56-ot elítéltek. Ez utóbbi számadatot akár jelképesnek is tekinthetjük: a tárgyaláson az 56-os eszmékkel való szolidarizálás az egyik fő vádpontként szerepelt.
    A román belügyminisztérium Temesvár tartományi igazgatóságának levéltárában található 877/1958. márc. 12. sz., több száz oldalas vádirat néhány fontosabb részlete: „I. A vádlottak még 1950-ben Keresztény Munkáspárt névvel ellenforradalmi szervezetet hoztak létre azzal a céllal, hogy az RNK belső és külső biztonsága ellen mesterkedjenek. II. A lakosság nyugalmas életére és munkájára nézve káros hangulatot keltettek és tartottak fenn a szervezet taglétszámára és egy közeli lázadás kirobbanására vonatkozó szóbeszédekkel, valamint a szervezet vezetője, Szoboszlay Aladár pap felforgató írásainak terjesztése által. III. A vádlottak fegyveres lázadást készítettek elő a népi demokratikus rendszer megdöntésére és az elnyomó tőkés-földesúri rendszer restaurációjára, mind az RNK-ban, mind az MNK-ban, és egy román–magyar konföderáció létrehozására, amely értelemben számítottak a nyugati imperialista hatalmak anyagi és erkölcsi támogatására […]
    A tőkés rendszer, amelyet ezek az elemek restaurálni óhajtottak országunkban, az ipar területén az akkori nagymagánvállalatok elvein, a mezőgazdaságban pedig a magántulajdon elvén alapul, a földbirtokosoknak maximum 500 katasztrális hold szántóföldet szántak (szőlő nélkül). […] Ily módon számos volt földbirtokost szerveztek be, mint: Huszár József volt báró, Kuun Zsigmond volt gróf, Orbán Károly és Mikó László, Bethlen Farkas volt báró, Bánffy István volt báró; volt gyárosokat, mint Reibnagel István és Pataki István kereskedők, a történelmi pártok volt tagjait, mint Alexandru Fîntînaru – a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője.
    A szervezet vezetősége hasonló célból találta hasznosnak a római katolikus papok beszervezését […] Ily módon számos római katolikus papot szerveztek be, mint: Ferencz Béla (Ervin), Müller Jenő, Mezei Mózes Levente, Ábrahám Árpád, Ráduly István, Ráduly Géza, Kosza József, Kovács Béla, Kovács Balázs és még más papok, köztük Aurel Dan görögkeleti [valójában görög katolikus] pap. […] Szoboszlay Aladár római katolikus pap, a szervezet vezetője egy sor ellenforradalmi írást fogalmazott meg, amelyeket a nagyobb biztonság kedvéért az Óbéba községi római katolikus templomba vitt, és ott az oltár melletti pódium alatt rejtette el. […] az első államcsínyt 1956. augusztus 28-án 23 órára tűzték ki. […] A lázadás kirobbantása, az államcsíny azért nem következett be a fent megjelölt időpontban, mert a szervezet vezetőinek nem sikerült ilyen értelemben közvetlen kapcsolatba lépniük Constantin Drăgăniţă ezredessel.
    Hasonlóképpen, nem sikerült a lázadás kirobbantása a magyarországi ellenforradalmi események idején sem, mert időközben emezt is leverték. […] Az államcsíny kitűzött időpontjában Constantin Drăgăniţă ezredes tankos alakulatának be kellett volna hatolnia Bukarestbe, hogy elfoglalja a középületeket, köztük a Belügyminisztériumot, a rádióállomást és a stúdiót […]”
    Szoboszlay Aladár a mozgalmat az egymást nem ismerő sejtek konspiratív szabályai szerint szervezte meg: a Csíkszereda központtal működő sejt tagjai nem ismerték sem a brassói, sem a felső-háromszéki, sem a marosvásárhelyi csoportot, a temesvári, aradi, caracali sejtről nem is beszélve. A csoportokat Szoboszlay Aladár és az Abafájáról kitelepített báró Huszár József rendre látogatták.
    Az új tagok – római katolikus lelkészek és kényszerlakhelyen élő földbirtokosok – szervezése már-már gyerekes felelőtlenséggel történt. Báró Bánffy István így emlékezik vissza a beszervezésére:
    „– Egyszer 1956 nyarán megint jött Huszár Jóska és azt mondta nekem: – Ha megjelenik nálad valaki »Acél Sas« [románul: Vulturul de Oţel] jelszóval, annak mutasd meg, hol székel a tartományi néptanács, a párt, a Securitate, hol vannak a laktanyák, a tűzoltóság. Megkérdezte, mi a véleményem, kit lehetne még beszervezni az akcióba. Gondolkoztam, de csupa Duna-csatornát megjárt, meghurcolt vagy gyáva, alkalmatlan, nem katonaviselt, tehát szervezni nem tudó, levitézlett ember jutott eszembe a mi körünkből.
    Egy idő múlva megint jött Huszár Jóska, s odasúgta nekem: – »Mi van a szervezkedéssel?« Senki nem jelentkezett Acél Sas jelszóval. Erre ő azt válaszolta: a magyar forradalom miatt most ez a dolog elmaradt […]”
    Az említett visszaemlékezésből az is kiderül, hogy Huszár József hasonló módon próbálta beszervezni Kemény Béla és Teleki Ernő volt földbirtokost. Ezt azonban mindketten visszautasították. Teleki Ernő, aki akkoriban szabadult a börtönből, eleve visszautasított bármilyen szervezetben és szervezkedésben való részvételt.
    Jóval eredményesebb volt a csíki és háromszéki tagtoborzás. Csíkszeredából Bakó Ferenc, Györgypál Antal, Pálfalvi Sándor, Salamon Zoltán, Csíksomlyóról a két Tamás testvér, Dezső és Imre (ez utóbbi a szervezkedés időpontjában temesvári tanító volt), Csíktaplocáról Orbán István gazdaember, 17 éves Péter fia és leánya, Etelka lett a szervezkedés tagja. Torjáról sikerült a mozgalomnak megnyerni Ábrahám Árpád római katolikus plébánost, Baróti Pál, Szörcsei Elek és Lőrincz Károly gazdaembert. Ezenkívül tagja volt a szervezkedésnek vagy tudott róla a csíkmadarasi Mihálcz András, Orbán Károly marosvásárhelyi földbirtokos, dr. Kónya István-Béla kézdivásárhelyi ügyvéd, Schell István báró Marosvásárhelyről, Kosza József ozsdolai, Kovács Balázs szentkatolnai, Kovács Béla törcsvári, Ráduly Géza csíkmadéfalvi plébános, Ferencz Béla Ervin ferences és Karácsony István aradi minorita szerzetes, Ráduly István gelencei, Dénes Dávid hátszegi (jelenleg ehedi), Müller Jenő érszegi plébános, Mezei Mózes Levente zetelaki ferences szerzetes, Lukács István magyarpécskai kereskedő, Bulárka István csernátoni gazdaember, Farkas Pál kézdivásárhelyi tanár, dr. Pietsch Béla aradi ügyvéd és fia, Pietsch Miklós, építész, gróf Kuun Zsigmond, gróf Mikó László volt Maros-Torda, illetve Udvarhely vármegyei főispán, gróf Bethlen Farkas, Reibnagel István volt gyártulajdonos, Pataki István kereskedő, Pataki László aradi szobrász, és felesége, Pataki Olga, Kriznig Árpád Arad megyei jegyző, Rensz Erzsébet, Buja Mária, dr. Alexandru Fîntînaru aradi ügyvéd, a Nemzeti Parasztpárt egyik aradi vezetője, aki beszervezte Constantin Drăgăniţă ezredest, a Turnu Măgurele-i tankezred parancsnokát és feleségét, Drăgăniţă Doina-Mariát (született Mogyorós).
    A jelenleg Vargyason élő Lőrincz Károly így emlékezik vissza a Szoboszlay Aladárral való torjai találkozásra: „A mi balvégzetű szervezkedésünk azzal kezdődött, hogy egy alkalommal, amikor meglátogattam Ábrahám Árpád plébános urat, ott találtam nála egy idegen papot, aki elmondta, hogy hallott már rólam Ábrahám Árpád plébános úrtól, tudja rólam, hogy megbízható vagyok, majd, amikor jobban belemelegedtünk a beszélgetésbe, elmondta azt is, hogy ők már foglalkoznak egy szervezet alakításával, aminek az lenne a célja, hogy Bukarest központtal kirobbantsa nálunk a forradalmat. Ez a pap Szoboszlay Aladár volt.”
    Néhány résztvevő visszaemlékezése szerint Szoboszlay Aladárt egy új kormány megalakítása is foglalkoztatta. Müller Jenő érszegi plébános lett volna a „kormány” kultuszminisztere.
    „Tulajdonképpen az egész cselekedet annyi volt ezeken a megbeszéléseken – emlékezik Orbán Péter, aki 1956-ban 17 éves volt, s ezért nem végezték ki édesapjával, Orbán Istvánnal együtt –, hogy 1956 augusztusában, a dátumot nem tudom pontosan, akkor kell menni, mikor jönnek Temesvár felől, mennek Bukarestbe, és ott történik az esemény kirobbantása. Brassóból, Marosvásárhelyről, Aradról, Kolozsvárról, Caracalról, mindenhonnan jöttek volna, s az Északi pályaudvaron találkoztak volna a résztvevők. Az ismertetőjel: a vonat egyik ablakán kihajlik a szervezkedés vezetője, szájában a meggyújtatlan szivar, bal kezében egy gyufásdoboz. Minket azzal biztattak, hogy jön a tankezred, és ott, Bukarestben kezdődik annak a forradalomnak a kirobbantása. Mi fel is készültünk, kimentünk a csíkszeredai állomásra, hogy azzal a bizonyos vonattal, amelyikkel jönnek a többiek – Szoboszlay kivételével mi senkit sem ismertünk –, szóval felülünk a vonatra, s megyünk. Tamás Dezső és Tamás Imre Temesvárról kellett volna érkezzen. Jött a vonat, s mi vártuk, hogy a vezető a mozdony utáni vagonból kihajol, s megadja a jelet: felülni! Mivel a jelet nem kaptuk meg, hazamentünk. Otthon is várakoztunk, vártuk, hogy valami következik, de sajnos nem következett semmi. Később megtudtuk, hogy Szoboszlayt letartóztatták, s aztán itt is megkezdték a letartóztatásokat.”
    A román kommunista megtorló gépezet türelmesen várt, amíg a Securitate és az ügyészség felgöngyölítette az „államellenes fegyveres összeesküvést”. A résztvevők abban a naiv tudatban éltek, hogy semmi bántódásuk nem történhet, hiszen a szóbeszéden kívül nem tettek semmit. Az alig húszéves Orbán Etelka a szóbeszédről is a testvérétől, Pétertől értesült. Mivel nem jelentette fel az édesapját és a testvérét, őt is ötévi fegyházbüntetéssel sújtották.
    Legelőször a szervezkedés vezetőjét, Szoboszlay Aladárt tartóztatták le (állítólag kuruzslás vádjával). A periratok ma is zároltak, így csak találgatni lehet letartóztatása helyét és időpontját. Annyi bizonyos, hogy minderre 1957 augusztusa és októbere között került sor, hiszen a nagyobb arányú letartóztatások ezután következtek. A túlélők az ő letartóztatása színhelyeként Magyarpécskát, Óteleket és Óbébát említik.
    Szoboszlay után báró Huszár József egykori abafáji földbirtokost tartóztatták le, akinek Temesvár tartományban volt lakhelye. 1957. október 16-án tartóztatták le Orbán Istvánt, két nap múlva a Tamás fivéreket, Dezsőt és Imrét. Müller Jenőt, aki a csanádi egyházmegyéhez tartozó Érszegen volt plébános, 1957. október 20-án vették őrizetbe.
    1956. november 1-jén, halottak napján, a marosvásárhelyi Securitate emberei körülvették a felső-háromszéki torjai római katolikus plébániát. Ábrahám Árpád plébános letartóztatását hajnalra időzítették. Azt szerették volna, ha hívei előtt is kompromittálják, akár mint „homoszexuális”-t, akár „nőkkel fenntartott kapcsolataiért”. Miután ez nem sikerült, a legvadabb szitkok és káromkodások közepette indították útnak Temesvár felé.
    Hamarosan letartóztatták a többieket is: Ráduly Géza csíkmadéfalvi plébánost, Karácsony István minorita, Ferencz Béla Ervin és Mezei Mózes Levente ferences szerzetest, 1957. november 23-án Orbán Pétert, Bakó Ferencet, 24-én Kosza József ozsdolai plébánost, majd a „világiakat”, Salamon Zoltánt, Györgypál Antalt, Pálfalvi Sándort, a torjai Lőrincz Károlyt, Szörcsei Eleket, Baróti Pált, a csernátoni Bulárka Istvánt; egy másik csoporttal, 1957 végén vették őrizetbe a csíkmadarasi Mihálcz Andrást, december 10-én, Hátszegen Dénes Dávid plébánost.
    Összesen kétszáz embert tartóztattak le, közülük 57-et állítottak bíróság elé. Köztük volt Constantin Drăgăniţă, a Turnu-Măgurele-i ezredes, valamint Aurel Dan görög katolikus főesperes is. Ráduly István gelencei plébános – aki 1944-ben bözödújfalusi lelkipásztorként élete kockáztatásával mentette a székely szombatosokat! – azért került a letartóztatottak közé, mert Szoboszlay egyik alkalommal meggyónt nála, és ő nem jelentette a hatóságoknak a gyónási titkot, azt, hogy beszélt a szervezkedés létezéséről is. Rabtartói ezért a legkegyetlenebb kínzásokat találták ki. Öt éven át olyan cellában tartották vasba verve, ahol alul folyt a kanális vize, a mennyezetről pedig csepegett a kicsapódott pára. Az állát is eltörték, csak évek múlva került sor a rosszul összeforrt állkapocs megműtésére.
    A kapcsolatépítés, az új tagok beszervezése egyrészt egyházi alapon történt – Ábrahám Árpád például bérmakeresztapja volt Szoboszlay Aladárnak, ez utóbbi gyóntató papja volt Drăgăniţă-Mogyorós Máriának –, másrészt rokoni, baráti, komasági kapcsolatok alapján: Orbán István keresztkomája volt a Temesváron tanítóskodó Tamás Imrének. A szervezkedéshez szükséges anyagiakat Szörcsei Elek, elszegényedett nemesi családból származó torjai gazdálkodó biztosította.
    A letartóztatottakat a temesvári Securitate börtöneiben vallatták. Éjjel-nappal folyt a kihallgatás. Nicolae Gluvakov őrnagy, Schnellbach ezredes, a temesvári Securitate akkori parancsnoka vallatásait, Pop, Ioan, Oniţiu, Bencze verőlegények kínzási módszereit az életben maradottak ma sem felejthetik. Mindent elkövettek, hogy a szóbeszédekben kimerülő szervezkedést „fegyveres összeesküvéssé”, „államcsínnyé” minősíthessék.
    A tárgyalásra a temesvári (kisállomás melletti) Május 1. munkásklub erődítményre emlékeztető épület nagytermében került sor. (1998-ban a túlélőket sikerült összegyűjteni és elhozni az egykori tárgyalás színhelyére; döbbenetes dokumentumfilm készült a különös látogatásról.) Két héten át mintegy nyolcszáz embert vezényeltek a kirakatperre. A rabok között egy-egy felfegyverzett szekus tiszt ült, hogy a vádlottak minden mozdulatát ellenőrizze. A színpadon ültek a bírák. A vádlottakat a hallgatóságtól egy 120 cm magas deszkafal választotta el, mögötte géppisztolyos őrök álltak. A temesvári katonai törvényszék elnöke akkor Gajdó Nagy Tibor hadbíró őrnagy volt, aki azonban tagadja, hogy bármilyen köze lett volna a halálos ítéletekhez, a kivégzésekhez. Az ítéleteket Bukarestben fogalmazták meg.
    A visszaemlékezések szerint a törvénybíró Macskási Pál, tordai származású szabólegényből gyorstalpalással ezredessé előléptetett hadbíró volt, aki a legnagyobb gyűlölettel tárgyalta a magyar ötvenhatosok és a „Szoboszlay-féle hazaárulók” ügyét. Kegyetlenségét illusztrálja Ferencz Béla Ervin Ferenc-rendi szerzetes vallomása: „Elmentem a sírjához, s azt mondtam ott: engem küldtél a halálba, te haltál meg előbb, nehéz lehet ítéletre Isten elé állnod, te hóhér! Ennyit meg kellett tennem, még ha tudom, hogy meg kell bocsátanom ellenségeimnek is. Még Macskásinak is.”
    „A legnagyobb idegölő a bizonytalanság a vizsgálat alatt – emlékezik vissza a húsz évre ítélt Dénes Dávid ehedi plébános. – Mert a kirakatpereket irányítják, kik kerülnek bele, esetleg a szüleid, testvéreid. »Szüleidet hozom be, a testvéreidet, a feleségedet« – üvöltötték a vallatások idején. »Halálra ítélünk, mert a társad mindent elmondott!« A »gazember«, »bandita« a legszebb kifejezések közé tartoztak. Vagy: »Itt fognak a csontjaid elrothadni!«”
    A tárgyalás során Macskási Pál hadbíró ezredes és az ügyész az imperialistákkal fenntartott kapcsolatokat hangsúlyozta, s újabb és újabb összesküvések láncolatát próbálták a hallgatósággal elhitetni. A vádiratban például ez áll: „… a kapitalista országokkal való kapcsolat felvételére pontos utasításokkal külföldre küldték Buja Máriát, hogy teremtsen kapcsolatot a szervezet és a keresztény sajtó világközpontja, a svájci »Orientierung« között: ez irányban egyezményes frázisokat, azonosítási jelszavakat állapítottak meg, mint »Zamora 7«, valamint a találkozó helyszínét a nyugatról érkező személyek és Szoboszlay Aladár pap között.”
    A per ügyésze román volt, de a bírák között magyarok is voltak: Koszta Imre gyergyócsomafalvi születésű hadbíró ezredes, valamint a torjai származású Gajdó Tibor őrnagy. A tárgyaláson „derült ki”, hogy fegyvert is találtak: két rozsdás fegyvert, egy 1848-ból származó rozsdás ágyúgolyót – ez utóbbit Tamás Imre tanító kertjében elásva, Szoboszlay Aladárnál pedig egy riasztópisztolyt. A tárgyaláson tehát „bizonyítékok alapján” már fegyveres összeesküvésről beszéltek. A kihallgatási jegyzőkönyvet és a tárgyalást ennek igazolására használták fel. Egyelőre tisztázatlan, hogy milyen kínzásokkal vették rá a teljesen ártatlan Ábrahám Árpádot, hogy második papként őt is halálra ítélték.
    Az ügyész mind az 56 vádlottra halálbüntetést kért, s a tárgyaláson a magyar „ellenforradalomról” készült hírhedt Fehér könyv füzeteit lobogtatta. A „bizonyítási eljárás” paródiája volt, hogy a vádlottakat egymás ellen vonultatták fel tanúként, vagy a szülőket, feleséget, gyereket próbálták rávenni, hogy gyerekük, férjük, apjuk ellen tanúskodjanak.
    A megtorlások, üldözések kilátásba helyezésével, a feleségeket már a tárgyalások idején felszólították: azonnal váljanak el a férjüktől.
    Tizenegy vádlottat ítéltek halálra: Szoboszlay Aladár és Ábrahám Árpád római katolikus plébánost, báró Huszár József és Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla kézdivásárhelyi, dr. Alexandru Fîntînaru aradi ügyvédet, a Keresztény Munkáspárt alapszabályzatának kidolgozóját, Tamás Dezső tisztviselőt, Tamás Imre temesvári tanítót, Orbán István csíktaplocai tisztviselőt és földművest, Lukács István magyarpécskai kereskedőt és Drăgăniţă-Mogyorós Máriát. Utóbbi kivételével valamennyiüket kivégezték.
    Nehéz börtönre, illetve kényszermunkára ítélték a per többi vádlottját, elsősorban a római katolikus papokat: Ferencz Béla Ervin ferencrendi szerzetest és Ráduly Géza csíkmadéfalvi plébánost életfogytiglanra, Ráduly István gelencei plébánost huszonkét évi, Dénes Dávid akkoriban hátszegi plébánost húszévi, Mezei Mózes Levente ferences szerzetest ugyancsak húszévi, Müller Jenő érszegi plébánost tizenöt évi, Kosza József ozsdolai plébánost és Aurel Dan görög katolikus főesperest tíz-tíz évi, Kovács Béla törcsvári plébánost hétévi, Kovács Balázs szentkatolnai plébánost négyévi fegyházra. Utóbbi a temesvári tárgyalás idején 73 éves volt. Azzal vádolták, hogy szentkatolnai plébánosként nem jelentette fel mindazokat, akik a „Szoboszlay-összeesküvés” tagjaiként megfordultak a parókián. A csíkmadarasi Mihálcz Andrást 1960-ban huszonöt évi börtönbüntetésre ítélték.
    Hasonlóan bántak az ugyancsak 73 éves Szörcsei Elek gazdaemberrel, akit magas kora ellenére tizenöt évi fegyházbüntetéssel sújtottak. Ő volt a kevesek egyike, aki a tárgyalás után találkozhatott a hozzátartozóival. Ekkor kapta azt a végzetes csomagot, amely nagyon rövid időn belül az életébe került. Ugyanis attól félt, hogy a börtönben éhen fog halni, s amikor megkapta a csomagot, az ujjairól addig nyalta a zsírt, amíg gyomorgyulladást kapott, és a galaţi börtönben rövid időn belül meghalt. A kivégzettek után ő volt a Szoboszlay-csoport tizenegyedik halottja. A tizenkettedik halott pedig Dénes Dávid szerint Karácsony István minorita szerzetes volt.
    Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Baróti Pál torjai gazdaembert, Schell István és Kuun Zsigmond volt földbirtokost; huszonöt évi nehéz börtönnel sújtották a tbc-s beteg Lőrincz Károlyt, a csernátoni Bulárka Istvánt, Pataki Istvánt és a 17 éves Orbán Pétert, a halálra ítélt és kivégzett Orbán István fiát, akinek az volt a bűne, hogy ő hívta a Szoboszlay Aladárral való csíkszeredai találkozóra az ott beszervezetteket. Tizenöt évi fegyházbüntetést kapott báró Bánffy István, dr. Rend László állatorvos, a marosvásárhelyi állatkert későbbi megteremtője, Pietsch Béla aradi ügyvéd és fia, ifj. Pietsch Miklós építész, gróf Mikó László.”
    A kivégzettek és a börtönben elhunytak emlékét ma faragott kopjafa őrzi a kézdivásárhelyi református temetőben, a torjai római katolikus temetőben és Sepsibükkszádon. Ugyancsak kopjafát állítottak a Szoboszlay-per mártírjainak Budapesten, a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában.
    A Securitate 1959 januári összesítése szerint 1955 és 1958 között harminc személyt ítéltek halálra, közülük tizenhetetet kivégeztek. Furcsa módon a kivégzettek között egyetlen magyar név sem szerepel!?? A hazaárulásért kivégzettek közül is csak Teodor Mărgineanu nevével találkozunk. Az ő mártíromsága mellett illő figyelmeztetni a tizenegy kivégzett erdélyi magyarra és a Luciu Giurgeni-i kényszermunkatáborban szökés közben agyonlőtt Bíró Károlyra, valamint a Szoboszlay-per harmadrendű vádlottjára, az ugyancsak kivégzett aradi Fîntînaru Alexandrura.
    A „hazaárulási perek” sora ezzel nem zárult le, a későbbiekben azonban ilyen súlyos, kivégzéssel párosuló ítéleteket nem hoztak. A túlélők az 1964. évi 411. számú kegyelmi rendelettel szabadultak Románia különböző börtöneiből és munkatáboraiból. Ezt azonban nem szabad összetéveszteni – ahogyan akkor és később is ideológiai meggondolásból a szocialista rendszer mélységes „humanizmusát” bizonyítva tették – az általános amnesztiával. Csupán a büntetés hátralevő részének elengedéséről volt szó, ami – valljuk be! – egészen más. A romániai „hazaárulási perek” egyik sajátossága, hogy a mai napig nem évültek el, tehát az ítéletek akár ma is végrehajthatók! Amikor például, az 1989-es rendszerváltás után, a 118-as törvénnyel valóban eltörölték a politikai ítéletekkel járó megkülönböztetéseket, sőt az egykori börtönviselteket anyagilag is próbálták kárpótolni, Dobai István dossziéját visszautasították. Sarkítva, jogászi nyelven ez azt is jelentheti: az életfogytiglani börtönbüntetés tizenegy évvel a rendszerváltás után is érvényes.

Összefoglaló művek: Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések. Szerk. Miklós László. Kv. 1996. I–II.; Beke György: Magyar gondok Erdélyben. Bp. 1990.; Dávid Gyula: Magyar forradalom romániai hatásáról. In: Az 1956-os magyar forradalom helye a szovjet kommunista rendszer összeomlásában. Bp. 1993.; Dávid Gyula: 1956 Erdélyben és ami utána következett. Korunk, 1996/10.; Dobai István: Vallomás 56-ról. Kapu 1992. november.; Dobai István: Gesta hominum. Kv. 1993.; Gagyi-Balla István: 56 Erdélyben. CD-ROM a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának kiadásában. Kv–Bp. 2000. Bevezető tanulmány + 26 életinterjú erdélyi 56-osokkal.; Gáll Ernő: Az erdélyi magyar értelmiség 1956 után. Valóság 1992/12.; Gáll Ernő: Számvetés. Kv. 1995.; Hetényi-Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában. Abaliget 1994.; Magyar 56. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Hatások a Kárpát-medencében. Bp. 1996. I–II. A romániai fejezetek szerzői Gagyi-Balla István és Tófalvi Zoltán; Lungu, Cornel Mihai – Retegan, Mihai: 1956 – explozia. Anul 1956 oglindit în documente româneşti, sovietice şi iugoslave. [1956 – robbanás. Az 1956-os év román, szovjet és jugoszláv dokumentumok tükrében]. Bukarest 1996.; Oberten János: Gyermekek börtönkálváriája. Erdélyi Napló 1993. május 20.; Pop, Adrian: A temesvári és bukaresti diákság tiltakozó megmozdulásai. Korunk 1996/10. (Kovács-Kiss Gyöngy ford.); Robotos Imre: Bukarest 1956. Emlékezés egy őszi éjszakára. Kritika 1988/8.; Tófalvi Zoltán: 1956 – koncepciós perek Erdélyben. In: A Maros megyei magyarság történetéből. Marosvásárhely 1997.; Troncota, Cristian: Proporţiile represiunii comuniste (1956– 1964). [A kommunista megtorlás méretei 1956– 1964 között]. Dosarele Istoriei 1966/1 (augusztus). 51–55.; Várhegyi István: Erdély 1956. Mítosz vagy történelem. Szabadság (Kolozsvár) 1993/25. (Az interjút készítette Gál Mária).

A Dobai-perről még: Varga László: A fegyencélet fintorai. Bp. 1998.; 56 Erdélyben. A CD-ROM-on interjú Komáromi Józseffel; Oral History Archívum, Budapest 56-os Intézet. Interjú Dobai Istvánnal és Varga Lászlóval; Dobri András: Töretlen akarattal. In: Akik imádkoztak üldözőikért. I. 108–111 (Dobri Jánosról); László Ferenc: Aki imádkozott üldözőiért. In: Akik imádkoztak üldözőikért. I. 134–137. (László Dezsőről); Tófalvi Zoltán: Magyarok a vádlottak padján. In: Akik imádkoztak üldözőikért. I. 301–305. (Varga Lászlóról)
A Fodor Pál-perről még: Csiha Kálmán: Fény a rácsokon. Bp. 1992. 33–46.; Fodor Imre: Ki volt Fodor Pál? In: Akik imádkoztak üldözőikért. I. 105–107.
A Sass Kálmán-perről még: Balaskó Vilmos: Élet a föld alatt. Bev. Tófalvi Zoltán. Nagyvárad 2001.; Balaskó Vilmos: A nagyváradi per. In: Akik imádkoztak üldözőikért. I. 36–42.; Tófalvi Zoltán: Kövek egy siratófalhoz. Stockholm–Bp. 1994.; Tuduka Oszkár: Egy poklot járt élet. In: Akik imádkoztak üldözőikért. II. 167–169. (Számadó Ernőről); Makay Botond: Sok kérdőjel, kevés felelet. In: Akik imádkoztak üldözőikért. II. 169–171. (Számadó Ernőről).
A Szoboszlay-perről még: Balogh László: Végig nyomomban volt a halál. (Lőrincz Károlyról). In: Múltbirtokosok jövő nélkül. Csíkszereda, 2000.; Hetényi-Varga Károly: Papi sorsok… Interjú Dénes Dáviddal és Ferencz Ervinnel; 56 Erdélyben. CD-ROM. Interjú Bakó Ferenccel; Oral History Archívum. Interjú Bánffy Istvánnal, Lőrincz Károllyal, Vajna Lászlóval

¹ Virgil Ierunca: Fenomenul Piteşti. [A piteşti jelenség]. Humanitas, Bukarest, 1991.
² Adrian Pop: A temesvári és bukaresti diákság tiltakozó megmozdulásai. Korunk, 1996/10. sz. 47. (Kovács Kiss György fordítása).
³ Cornel Mihai Lungu–Mihai Retegan: 1956 – Explozia. Univers Enciclopedic, Bukarest, 1996. 74–78.
⁴ Dávid Gyula: 1956 Erdélyben és ami utána következett. Korunk, 1996/10. sz. 32.
⁵ A Néplap rendkívüli kiadása. Debrecen, 1956. október 23. Közli: Magyar ’56. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Hatások a Kárpát-medencében. Szerkesztette Székelyhídi Ágoston. A Magyarok Világszövetsége 1956-os Bizottságának kiadása. Budapest, 1996. I. kötet. 143.
⁶ Idézi Tóbiás Áron: In memoriam Nagy Imre. Szabad Tér, Budapest, 1989. 362–363.
⁷ Cristian Troncota: Proporţiile represiunii comuniste (1956– 1964). Dosarele istoriei, 1996. 1. sz. (augusztus) 51–55.