Beszéljünk a nőkről

    Jó. Beszéljünk a nőkről. Húsz-egynéhány éve még kiemelt szellemi beruházásnak számított a téma, kivált kapatos férfitársaságban. Manapság más a helyzet. Divatosan szólva: a dolog már nem pálya. Valamiféle kényszeredett felhangja lett az egésznek: árzuhanás, válsággóc, forráshiány, szűk keresztmetszet, a fiú vízipólócsapat – jaj, ne, akkor már inkább beszéljünk a nőkről!
    Hát így állunk. Más kérdés persze, hogy lehet-e manapság beszélgetni csak úgy a nőkről – legalábbis olyan plebejusi hevülettel, mint ama boldog békeidőkben? Hogyne lehetne, sőt, kell is! Arról a három nőről – bocsánat: mesebeli három királylányról –, akikről most beszélgetni szeretnék, mindenféleképpen.
    Kapaszkodjanak meg: ezek a nők nem szőkítik a hajukat (pedig van köztük született szőke!), nem hordanak vasalót a talpuk alatt, a szájukat sem festik lilára, nem veti szét őket a pozitív dinamizmus, és még csak nem is viselnek tetoválást. Legalábbis tudomásom szerint. Bár az a halvány gyanúm, hogy ha egy szép napon mégis elrendelné az éppen aktuális kultuszminiszter a – dinamikusan fejlődő – magyar fogyasztói társadalom nőnemű egyedeinek a tetoválás kötelező viselését, ők alighanem a Párizsba éppen beszökő őszt szurkáltatnák valamelyik valamijükre (amint Szent Mihály útján suhan nesztelen). Keresztben egy fekete zongorával.
    Tehát ezek a deviáns nők, akikről most beszélgetni szeretnék, a saját hajukat hordják, a saját hajuk alatt lévő saját fejükben saját(os) gondolatok vannak, és a saját lelkükben megszólaló mondatokat saját maguk mondják, éneklik el nekünk, férfiaknak és nőknek. Mert például nekem mint férfinak valamely rejtélyes okból szörnyen fontos, hogy megismerjem a gömbölyűbbik nem gondolatait rólam meg a világnak mindazon izéiről és micsodáiról, amelyről leginkább hímneműek írnak, festenek, komponálnak és elmélkednek, amióta világ a világ. Olyan nőkről szeretnék most beszélgetni, akik munka, karrier, család, háztartás és a tornyosuló számlák mellett megírják, kiéneklik mindazt, ami a lelküket szorítja, akkordokat keresgélnek mindenféle érzésekhez, hogy aztán elmondják mindezt úgy, ahogyan csak egy nő képes elmondani.
    Ugyan, kérem – hallom kioktatóan egy rádiótelefonját a füléhez szorító napszemüveges finom kultúrlegény válaszát –, csak tessék kinyitni a tévécét vagy a rádiót, már dől is belőlük a szőkébbnél szőkébb, pozitívnál is pozitívabb, lilánál is rózsaszínűbb cukrozott lányok véleménye a világról. Hát igen! Soha ennyi forró ágyforró vágy, forró est, forró test, forró nyár és forró nyál nem csöpögött a Kárpát-medence vízcsapjaiból, soha ennyi kiszáradt nyelv nem nyalogatta diszkóritmusra Európa hátsó bejáratát.
    Kérem szépen, csak semmi minősítgetés, megbeszéltük, hogy a nőkről fogunk beszélgetni. Nahát. Ismétlem: a nőkről. És minthogy ez itt valamiféle zenei rovatféle lenne, olyan nőkről beszélgessünk, akik itt és most, a XXI. század előszobájában, mint a mesebeli királylányok, cuppantásnyira állnak ama randa, béka alakjában incselkedő sikertől, mely varázsütésre daliás elismertséggé változhatna. A stílus, amelyet művelnek – versmegzenésítéstől a saját kompozícióig – hazánkban még skatulyamentes kategória. Hívták már mai dalnak, songnak, mi maradjunk a sanzonnál. Ja, és aki pengevékonyságúra összeszorított ajkú, kontyos-szemüveges kultúrterroristákra számít, az vesztett. Az én királylányaim a legfinnyásabb ízlésű szecessziós festő vásznán is úgy ragyognának szépségükkel, mint a gyémánt, amelyből dal lett a szívükben.
    Itt van mindjárt a legkisebb királylány, Sipos Bea. Képzeljenek el egy kislányosan szelíd, légiesen finom nőt, aki gyönyörűen énekel és gitározik. Megzenésített verseket ad elő (szerencsére elég gyakran). Ez így nem egy vasziszdasz – mondaná erre Fábry úr a tévéből. Csakhogy Bea nyírségi születésű, most is itt él és tanít. Főállású tanítónő. Két gyermek anyja. Namármost, hazánknak e zugában pedagógusnak lenni, pestiesen szólva, nem pittyputty. És akkor még ott van a család. Képzeljük csak el: a nyírségi gyermekpalánták kapálgatása után, a dolgos napot követően irány haza; főzés, gyereknevelés, kis házi feladat (könnyed harmadfokú egyenletek), miegymás. Aztán megtömni a mosógépet meg apuci hasát – és elő a gitárt! Ez igazán ihletett pillanat, hogy az ember megtalálja a megfelelő dallamot egy Juhász Gyula-vers alá. Igaz? És milyen dallamok ezek! Nemrég jelent meg Sipos Bea első hanghordozója, egy kazetta, Szúnyoghegedű címmel. Az anyagon magyar költők – Petőfi Sándor, Kalász László, Bori Zsolt, József Attila, Gál Sándor, Oláh András, Bella István, Antal Attila, Várnai Zseni és Sipos Móra – Bea által megzenésített versei hallhatók. A költők névsora és a versválasztás önmagában véve garancia a magas színvonalra, de ha hozzávesszük, hogy a hangzóanyag elkésztésében jelentős részt vállalt a Kaláka együttes (aligha a véletlen műveként), akkor a legfinnyásabb ízlésűek is nyugodtan hátradőlhetnek a magnetofon előtt. Persze elsősorban Sipos Bea dominál a kazettán. Kissé titokzatos, amolyan kobaltkék árnyalatú hangja inkább alt, mint a megszokott női szoprán fekvés, és ez a pasztell hangulat mindvégig jellemzi a dalok hangvételét, még a vidámabb versek esetében is (Petőfi: Sári néni).
    A Maradj velem című, Bella István versére írt dala annyira gyönyörű, hogy csak ezért az egy számért is érdemes meghallgatni a kazettát, de persze mondanom sem kell, hogy a rendkívül színvonalas anyag többi része is a legjobb propaganda a költészet hatalmának és persze az előadók tehetségének. A Szúnyoghegedű című album a manapság elég mostohán kezelt versmegzenésítés műfajának kiemelkedő példája. Köszönjük, Bea!
    A Kaláka együttes kapcsán mindjárt ejtsünk is szót a következő királylányról, Nyeső Mariról. Mari nemrég megjelent CD-je körül is a Kaláka bábáskodott. Nyeső Mari neve bizonyára sokaknak ismerő, hiszen több hanghordozója is megjelent már, láthattuk őt a tévében is, és nem csak az utóbbi időben. Tizennégy esztendős kora óta színpadon van; aligha hinném, hogy nagyobb zenei ígéret a női előadók között feltűnt volna a hazai könnyűzenei életben. A Nagyatádon született Marika úgyszólván ellentéte Sipos Beának: a kislábujja körméig temperamentumos, spanyolosan koromfekete szépség, maga a perzselő dinamizmus. Énektanár, csodálatosan énekel tehát, és úgy gitározik, ahogy férfiakat sem láttam! Diplomáját a főiskolán, profizmusát a színpadon szerezte. Dalaiban gyakran dominál a poén, ami korántsem jelenti azt, hogy ne kapnánk bepillantást egy repdesően vidám, mégis lángoló női lélek rejtelmeibe. Nyesőnél mindig jelen van egyfajta egészséges, cinikus önirónia, fanyar humor, és ez a sűrű szövésű fátyol sohasem enged bepillantani az utolsó ajtó mögé – Mari egyetlen dalában sem árulja el, milyen is az igazi arca. A romantikus szemérmességnek az a szigorú, Sipos Bea általi kigombolkozása, amely a Szúnyoghegedűt jellemzi, Nyeső Mari dalaiban szinte teljesen ismeretlen. Az ő dalai az élet (magánélete) egy-egy fonákságáról szólnak, és ezek a barna hangú vallomások a maguk indirekt pikantériájával válnak még izgatóbbá. Tudomásom szerint eddig egy önálló kislemeze, egy kazettája és egy CD-je jelent meg.
    Most, hogy ilyen kellemesen elbeszélgetünk a nőkről, be kell vallanom, hogy a harmadik királylányról szeretnék egyszer egy önálló riportcikket is írni. A szerkesztő úr erről még nem tud, de ha egyszer meghallgatja Viszló Éva dalait, bizonyosan egyetért majd velem.
    Ha Sipos Bea kobaltkék titokzatosság, Nyeső Mari perzselő dinamizmus, akkor Viszló Éva egy darabka esős délután Párizsban. Gyönyörű nő gyönyörű dalokkal. Ha József Attila élne, rendszeres látogatója lenne a koncertjeinek. Éva dalait hallgatva az embernek eszébe jut a régi blues-idézet: süt a nap az égen, de az én szívemben esik az eső. A különbség csak annyi, hogy Éva dalainak az egén ritkábban süt ki a nap. Reszkető szenvedélyesség, csontig ható őszinteség és mindenekelőtt tisztaság jellemzik Éva dalait. Olyanok, mint a savval maratott üveg. Szerencsém van őt közelebbről is ismerni, így hát tudom, olyan érzelmi szőnyegbombázásokat élt már túl, mint Drezda és London együttvéve. Dalai, melyeket korábban gitáron is kísért, érzelmi szeizmográfként tudósítják a hallgatót egy női lélek tektonikus rezdüléseiről. Amit ír, bámulatos. Ahogyan előadja, az is. Éva hetvenben, Hatvanban született. (Milyen furcsa, egyik lány sem budapesti születésű. Úgy tűnik, a város feje valami másban fő…) Ő is diplomás, mint közgazdász dolgozik egy nagy multinál. Időnként Párizsban tart előadásokat a cég dolgozóinak – hol franciául, hol angolul. Fellépésein két zenész barátja kíséri: a dalait zseniálisan meghangszerelő remek gitáros, Kerekes Gábor, és a szintén ragyogó Faggyas László. Éváéknak kevés koncertjük van, hanghordozója eddig még nem jelent meg. Így hát mellékelek egy versszakot egyik dalából azok kedvéért, akik belehallgatnának:
    Beledőlök az énekbe, mint egy késbe, / Belemeredek a pillanatfénybe, / Fáradt vagyok, meg főzni is kéne, / De akkordok visznek kísértésbe. / Ez az utolsó hely, hol szellemek járnak, / Ez az utolsó óra, hogy meztelen látnak / Míg modellt állok mások gondolatának / – hadd higgyek addig a harmóniának.
    Most, hogy ilyen jól elbeszélgettünk a nőkről, szeretném megköszönni mindhármójuknak hogy megváltoztattak, tükröt tartottak elém, és megtanítottak belenézni. Szeretném megköszönni, hogy a dalaikba szerethettem. Meg egy kicsit beléjük is.

Bocskai István