Koboldok játéka

    Rozsda Endre retrospektív grafikai kiállítását zárta a napokban a Szépművészeti Múzeum. Az 1973-ban készült rajz címét bízvást adhatjuk a recenziónak, hiszen az 1913-ban született művészt mély rokonság fűzi a szürrealizmus koboldjaihoz. Kétszer is kitelepült Párizsba, először a harmincas években, majd azt követően, hogy a Hetek csoportjának tevékenységét lehetetlenné tette a születő kommunizmus. Párizs olyan művészek barátságát hozta el Rozsda Endre számára, mint Max Ernst és Tanguy, s köztudott, hogy Picasso későbbi feleségét, Françoise Gilot-t is ő tanította a mesterség titkaira. A Várfok Galéria júniusban kiállítást rendezett a mester kései munkáiból, és bemutatta Gilot néhány mediterrán hangulatú absztrakt festményét.
    A kiállítóterembe lépve legelőször önarcképek sorával szembesülünk. Ez nagyon is helyénvaló, mert a művész rembrandti gesztusa már magában hordozza a szürrealizmus csíráit. 1937-es önarcképén az arc egyik fele árnyékba borul, s ezt a démoni hasadtságot látjuk viszont 1970 körül készült tusrajzán, ahol az önportré több nézete vetül egymásra, míg külön, alul az összepréselt, húsos száj sötét virága virít. Az 1960-ban készült önarcképen szarvként meredezik a haj, mindez azonban megmarad a sejtetések kútmélyi derengésében.
    Egyszerűség, minimalizmus, lecsupaszított szimbólumok és formák: ez Rozsda Endre szürrealista útjának lényege. És persze játékosság: igazi szürrealista nem lehet meg e nélkül. Cipők című művén (1942) két fehér tűsarkú lépeget a semmiben, a sötét háttérben, dévaj pajzánsággal és merészséggel, Buńuel elszabadult, önálló életre kelt kezét megelőlegezve az Öldöklő angyalból. A téma, úgy tetszik, egész életében izgatta a művészt, mert kései korszakában különösen hangsúlyossá válik; erről azonban később.
    Néhány képén ott kísértenek a szürrealista közhelyek, ám épp ez szolgál viszonyítási alapul, hogy felmérjük, mit adott hozzá Rozsda a szürrealista mondandóhoz és eszköztárhoz. A Lágy formák (1945) Ives Tanguy szétomló véglényeit idézi, a Lágyuló balusztrád (1955) Magritte-ot vagy Dalí elfolyó óráit. Az ember-gép motívum szinte minden szürrealistánál hangsúlyos, Rozsda Szürrealista figuráján (1945) a bordák vázszerkezetéből szemünk előtt épül meg egy ember-monstrum. Óra asszonyok (1955) című rajzán azonban érdekesebb, rozsdaibb, hogy az órafejű nők közül az egyik testét gombostűpárnaként döfködik keresztül-kasul a gombostűk. A tű pontszerű, és nagyon is valóságos fájdalmat okozhat. Mindkettő izgatta a művészt, aki nem egy képét pontokból építette fel, s realista csendéletet rajzolt spulnival. Disznófej varrótűvel című rajzán (1965) a színes ceruzával kiszínezett démonfej mellett hosszú varrótűt látunk. A szürrealizmus sejtelmes fényei és sötét hatalmai érthetően ott kísértenek az ötvenes évek néhány rajzán is, a lehető legegyszerűbb eszközökkel idézve meg a hazai rémeket. Az 1950-ben készült Lavóron a széktámla derengő, többszörös árnyéka emeli meg ezt a lepusztult, kopottas világot (gondoljunk arra, mennyivel szegényebb lenne a filmművészet, ha Tarkovszkij filmjeiben nem csöpögne az a sok rozsdás csap). A Nő az ablaknál (1953) szintén e sötét korszak lenyomata, a Vermeer módjára ablak elé állított nőalak arcára rávetül az ablakrács árnyéka. Érthető, mégis sejtelmes, puha grafitárnyékkal és sugárzó fényekkel megrajzolt jelkép.
    A koboldok a hétköznapok világában érzik a legjobban magukat, szürrealista film meg sem lehet csipetnyi realizmus nélkül. Fellini roppant gonddal készíti elő a Júlia és a szellemekben a szellemhad feltűnését, akik egyébként fényes délben kísértenek. Rozsda egyik satírozott ceruzarajzán nőalak ül (Nő árkádiai tájban, 1953) hosszú, uszályos szoknyában (legtöbb női figurája kosztümös hölgy, mesebeli királykisasszony). Háta mögött árnyék és valós dimenziók, a törzs egyik fele is e világba tartozik, előtte azonban a papír fehér izzásában szétfoszlik a realitás, s a test maga is beleolvad ebbe a fénylő semmibe. Goya beszél Feuchtwangernél a délkísértetről, s ilyenek Rozsda Endrénél is szép számmal megteremnek (Nő és állatok című tusrajzának rókafejű szörnye közvetlenül is Goyára emlékeztet, s egy kései grafikán két burjánzó nő, kobold ül egy balkonon, maják módjára, csak épp férfi kísérőik hiányzanak a hátuk mögül – Két alak kolonád előtt, 1979).
    Szintén a semmibe tűnik a kéz a Nő egyik kezén kesztyűvel (1975) című ceruzarajzon, a pontokból kirakott nőalak kesztyűtlen kezén. Rakoncátlan, lába kelt, keze kelt végtagok, mindez megint csak a kései Rozsda Endre-rajzok felé mutat.
    1970 és 1990 között sokasodnak meg ezek az egymásból kinőtt lábak vagy ujjak, s kelnek önálló, gogolian tébolyult életre (Egybenőtt lábak, 1975; Ujjak ritmusa, 1989; Ujjak, 1989; Kezek, 1989; Korona kezekkel, 1989), s a Várfok utcai kiállításon is a végtagok, ujjak sorjázását, fékevesztett egymásba kulcsolódását látjuk. Az ujjak mellett szemekét is, melyek a női mellbimbókkal együtt szerveződnek gyöngysorrá (például Nő gyöngysorral, 1970). Mindez nincs szoros előzmények nélkül az életműben. Rozsda számára ugyanúgy szürrealisztikus, különös az emberi test, ahogy önportréi is démoniságot sugároznak. Az Ülő férfi (1949) felülnézetből, sajátos filmes rövidülésben láttat egy ülő alakot, Az ásító (1970) szája sötét üreg, meggyűrődő tokája burjánzó tömbként lepi el a nyakát.
    A tömegeknek ezt az egymásba zsúfolódását szintén ott találjuk a Rozsdaműveken (Nemzedékek, 1958; Planéta, 1958; Hold, 1960; Kulcsolódó formák, 1970; Város, 1970). Holdbéli álomkavargás és a szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát életérzése ez egyszerre.
    A formák-testek önálló életre is kelhetnek, és pajzán buboréklényekként burjánozhatják be az üres teret, amelyben lebegnek. Itt már eloldódtunk a valóságtól. Női tündérek, boszorkák kavarognak valamiféle boszorkányszombaton (Kavalkád, 1958), nővirágok, virágszörnyek és gyökérlányok tekergőznek vagy eresztenek gyökeret a művész meséiben. Érdekes e vonulatban egy másik szürrealista technika rozsdai továbbgondolása is, a Max Ernst által kidolgozott frottázstechnikáé, amelyhez hasonló hatást Rozsda a grafitot kiegészítő színes ceruzával ér el. És hogy miként szövi tovább magát, hogyan gazdagodik egy motívum, arra beszédes példa a kései képek között néhány ujjlenyomat (a Várfok Galériában), mely az előbbi módszer egyenes ágú sarjadéka, és egyúttal persze az ujj-játék variánsa is.
    Mint minden nagy életműben, a technika és a mondandó itt is kéz a kézben jár egymással. A satírozásnak, pontocskákból vagy tekergőző nyolcasokból megépülő rajznak, de akár a grafitból és színekből építkező sajátos vegyes technikának is mind mögöttes többletjelentése van Rozsda sajátos, minimalista szimbolizmusában.
    Rozsda Endre grafikái költemények, amelyek egyszerre akarják megragadni a virág titkos lelkét (1978) és foglyul ejteni a rajzlapon hétköznapjaink és álmaink koboldjait.

Béresi Csilla