A szerkesztő emlékezete

    Janikovszky Éva egy történetében a nagyobbik testvér megpróbálja megértetni kishúgával a rokoni kapcsolatok természetét. Amikor közli, hogy egyszer minden felnőtt gyerek volt, a kislány döbbenetét váltja ki, s ezt csak tetézi néhány ősrégi fénykép előkeresésével, melyeken a ma barázdált arcú nagypapái és nagymamái különös alakváltozáson mentek keresztül. A jelen középkorú olvasói már nem kislányok ugyan, sokukból mégis hasonló, történelmi tudattal felvértezett felnőttek számára meglepő érzéseket válthat ki Tüskés Tibor új könyve. Az esszégyűjtemény közzétételéhez Németh László születésének századik évfordulója adott alkalmat, s ez eddig követhető, hiszen az efféle, a saját életünkbe közvetlenül nem vágó dátumokat megszoktuk. A halál éve azonban zavarba ejtő. 1975-ben a mai középgeneráció tagjai már nem voltak egészen kicsi gyerekek, elvileg még láthatták volna Németh Lászlót, de persze nem látták. Én sem. Csak évek múlva hallottam a nevét, kezdtem olvasni műveit a kiváló, fiatalon elhunyt magyartanár, Rónay Béla irányításával, hogy végül középiskolai tanulmányiverseny-dolgozatot is készítsek róla egy olyan középiskolában, melyet később éppen Németh László Gimnáziumnak kereszteltek. Számomra a szerzői név tananyagot és természetesen éveken átívelő, élvezetes olvasmányanyagot jelölt. A szövegek erejük, szépségük és nem utolsó sorban provokatív jellegük miatt olyanokká váltak, mint az élő, néha kötözködő, utódaikat így vagy úgy ámulatba ejtő nagyapák: olyan időből származnak, melynek nem lehettem részese, de amely mégis kibogozhatatlanul összefonódik saját jelenem és múltam szálaival.
    Adott tehát egy még sokak számára átélhető találkozás-élmény (vagy ennek illúziója), melyet Az édenalapító (Pro Pannonia, 2001) sokféleképpen felerősít. Tüskés Tibor könyve a szó több értelmében is személyes mű, és ha csak egyetlen okot lehetne megnevezni, miért élvezetes olvasmány, ez az az ok. E személyesség legnyilvánvalóbb példája író és tárgya viszonya. Az idén hetvenegy éves szerző ismerte Németh Lászlót és annak családját, s ez önmagában is különleges dokumentum-értékkel ruházza fel a szöveget. Az ismeretség mértéke, a találkozások és levélváltások gyakorisága és jellege nem derül ki a szövegből pontosan, s ennek műfaji oka van. Az írások nem visszaemlékezések, anekdotafüzérek vagy életrajzi adalékok; a könyv olyan cikkek és tanulmányok gyűjteménye, melyekből a fő gondolati szálak mentén mégis rengeteget megtudunk Németh személyiségéről és életpályájáról. Tüskés Tibor a háttér csak néha látható, sohasem feltűnő alakjaként válik tanújává az általa felelevenített folyamatoknak, találkozásoknak és eseményeknek. Ám amikor összegez, értelmez, méltat vagy különféle filológiai-szövegkritikai kérdéseket vizsgál –, mégpedig következetes módon vizsgálódási területe előre kijelölt keretein belül maradva – visszahúzódó személyisége erőteljes literátori jelenlétté változik, mely az esszégyűjtemény meghatározó, érdekes vonása.
    Ez a szerzői jelenlét teszi ugyanis lehetővé, hogy az összeválogatott szövegekből – figyelemre méltóan heterogén jellegük ellenére is – könnyen olvasható, válaszra és kiegészítésre bátorító, mégis a megalkotott egész szépségét sugárzó mű szülessen. Így például nem a kronológia vagy a puszta tematikai rokonság köti őket össze, hanem az utóbbit kiegészítve, egy-egy visszatérő név, kérdésfeltevés vagy más ismétlődő motívum segíti az olvasót a gazdag gyűjtemény mentális feltérképezésében. A legkorábbi cikkek a hatvanas évek, a legkésőbbiek pedig a kilencvenes évek közepéről származnak, témájuk Németh iskolaorvosi tevékenységétől regényértelmezéseken át recepciótörténeti kérdésekig terjed, s bár természetes, hogy a szerző a kötet megjelenése előtt valamilyen módon az egységesítésre törekedett, a három évtized alatt elkészült, hatalmas ismeretanyagról tanúskodó adatok tömegét felsorakoztató szövegek csakis olyasvalaki tollából válhatnak élvezhető olvasmánnyá, aki maga is elsőrangú író. Noha a könyvnek egyetlen nagyobb egysége sem foglalkozik kimondottan műfaji kérdésekkel, számos, a Németh László esszéírói és tanári tevékenysége közötti kapocsra utaló rész értelmezhető a Tüskés-esszék jellemzéseként is. Ez utóbbiak nem csupán retorikai értelemben iskolapéldái az esszéírásnak, hanem kicsit tanáros, méltató és példamutató célzatukkal maguk is megfelelnek annak a meghatározásnak, mely szerint az esszé a nyilvános tanulás műfaja (94).
    A kötet személyes jellegét mutatja továbbá a két szerző kritikai ízlése között felfedezhető párhuzam. Példaként említhető a Németh László Széchenyi-portréját elemző tanulmány egy bekezdése (27), melyet szerkezete, szóhasználata és elméleti megközelítésmódja – természetesen némi túlzással – felcserélhetővé tesz Tüskés Németh-portréjával. Amikor a bevezető kérdésre (Melyek a Németh László által megrajzolt Széchenyi-portré főbb vonásai?) a szövegek genezisének, életrajzi és nemzeti alapozottságának keretein belülről érkezik a válasz (Széchenyi sorsát alakulásában, változásában mutatja be… Azt a kérdést vizsgálja: hogyan lesz az… ifjúból… a magyarság nemzetnevelője, a nemzet reformere), tulajdonképpen Az édenalapító mögött meghúzódó elméleti alapfeltevésekről nyerünk képet. Ezáltal újabb, bizonyos értelemben triviális, más értelemben különleges és egyedi találkozás tanúi lehetünk, hiszen az esszéíró és a drámaíró rokonszelleműsége általános érvénnyel árulkodik a (tanulmány)írói tárgyválasztás pszichológiájáról. A bekezdésben természetesen nem csupán az idézett mondatok adnak képet Tüskés Tibor egész kötetet meghatározó szemszögéről és esszéírói módszeréről. Akárcsak a többi tanulmányban, a féloldalas szakasz tartalmaz finom stilisztikai észrevételt, a főszövegbe zökkenőmentesen beépített idézetet, életrajzi megállapítást és kritikai értékelést. Az ezek összeegyeztethetőségébe vetett hit és a pompásan megnyilvánuló retorikai képesség a tényleges összeegyeztetésre a kötet egyik lényeges ismérve.
    Érdemes felfigyelni a bekezdés záró részletére is: Széchenyi ellentmondásosságát sem hallgatja el, jellemének fogyatékosságát is föltárja. Például az őrnagyi rang utáni vágyakozását, korai idegenkedését a magyaroktól, a nőkkel való vegyes tartalmú és kétes értékű kapcsolatait. A gondolatmenet nem folytatódik, s ezért csak részben felelős a tanulmányíró már említett, rendkívül sűrű, bizonyos szálakat időről időre elvágni kényszerülő stílusa. Nyomósabb ok ennél, hogy a kötetben használt vizsgálódási keretek nem tartalmazzák az írásművészet bizonyos mélylélektani, szexuális természetű determinánsait. Ez önmagában nem baj, a hiány mégis feltűnik. Németh László maga is érdeklődött e terület iránt, s noha fiktív alakjai nemiségét elsősorban egy kész mitológiai, illetve antropológiai séma határozta meg, az ehhez kapcsolódó személyiségjegyek fontos elemei emberábrázolásának. A másik ok éppenséggel Tüskés Tibor átfogó megközelítésmódja, mindenre kiterjedő figyelme. Noha ő is szűkített blendével dolgozik (146) – azaz a vizsgált életmű egy-egy meghatározott, a cím- és tárgyválasztás során világosan behatárolt vetületét vizsgálja – írásain belül gyakran egyidejűleg alkalmazza az egymástól markánsan elütő irodalmi megközelítésmódok eredményeit, és a felkészült, szívesen mesélő magyartanárok lendületével részletezi a szövegek keletkezéstörténetét, a korabeli művelődéspolitika intrikáit, a kompozíció sajátságait – mondhatni egy levegővel. Nem lenne hát elvi akadálya a kör további bővítésének, különösképpen a szerzői sors iránt megnyilvánvaló érdeklődés tükrében nem.
    Végezetül pedig a Németh László-i szövegek befogadása iránti kitüntetett figyelem szempontjából nevezhető a gyűjtemény személyes műnek. Mint láttuk, a kötet egyébként erőteljes életrajzi alapozottsága ellenére érezhető egy bizonyos visszafogottság az alkotó személyének bemutatásakor: a tanulmányíró nem kíván Németh László új biográfusa lenni, erre az esszégyűjtemény választott műfaja egyébként sem lenne alkalmas keret. Az alkotói életút egyes részleteit ismertető fejezetek gyakran az ekkor keletkezett szövegek későbbi sorsát, megítélését, kiadatásuk körülményeit tárják fel. Ez figyelhető meg a szerkezeti, formalizálható elemek tárgyalásakor is, melyek szinte mindig alárendeltjei egy másik, eszme- vagy hatástörténeti vizsgálódásnak. Olyannyira így van ez, hogy csak kevés túlzással állítható: valójában a kötet mindhárom nagy egysége a befogadás kérdéseiről szól. A művekről-fejezet legelső írása (A Medve utcai polgári) jelentős része Németh pedagógiai tanulmányának utóéletéről (ezt alcíme is mutatja: Utószó a reprint kiadáshoz), s ez a fajta érdeklődés jellemzi – egyebek között – a Széchenyiről, a Galileiről, a Kiadatlan tanulmányokról vagy az író levelezéséről szóló írásokat is. S bár indokoltan válik el a különféle Németh-monográfiákat áttekintő A befogadás állomásai-fejezet a harmadik, Személyesen címmel jelzett résztől, ez utóbbi kiábrándíthatja azokat, akiket az anekdotikus formában elmondható, többnyire a magánélet területéhez tartozó események érdekelnek. Valójában e záró egység is a recepció azon folyamatait igyekszik dokumentálni, melyek során az életművet értelmezve közvetítő irodalomkritikusok, monográfiaírók, szerkesztők és irodalomszervezők az alkotóval találkoztak. Nem hiába zárul a könyv azzal a megemlékező írással, melyben Tüskés Tibor az íróhoz fűződő kapcsolatát tekinti át. Az egész kötetet átható érdeklődése a közvetítés, hagyományozás problémái iránt méltó kifejezést talál e fejezetben, ahol a hozzá talán legközelebb álló szerkesztői szerepben válogatja és kommentálja a Németh-család hozzá írt leveleit, az író pár soros feljegyzéseit, könyveibe írt dedikációit és végül a halálát közlő gyászjelentést – mindezt az alkotótárs elvesztésébe rezignáltan beletörődve, az életmű ápolása iránti nyilvánvaló elkötelezettséggel.
    Paradox módon azonban az erőteljesen megnyilvánuló, a szó legnemesebb és legtágabb értelemben vett szerkesztői alkat – mely szövegeket vet össze, irodalmi és sorsbéli analógiákat von, végül pedig összefűzött könyvvé formálja három évtized eltérő helyein megjelenő írásait – bizonyos korlátok közé is szorítja a kötetet. A gesztus, amellyel megmenti saját írásait a folyóiratok tömegsírjától (83) – maga használja ezt a kifejezést Németh László rövidebb cikkeivel kapcsolatban – talán túlságosan időtállóvá vált. Erről akkor gondolkodtam el, amikor hiába kerestem a szövegek eredeti megjelenésének helyét, pontos dátumát, illetve a tárgyalt Németh-monográfiák könyvészeti adatait. Gyakran én is az efféle letisztított, csak az igazán releváns közlésekre szorítkozó válogatásokat kedvelem. Ebben az esetben azonban azért lepett meg a forrásmegjelölések – az irodalmi tett időbe-vetettségének eme biztos jelének – elhagyása, mert az író születésének 100. évfordulójára megjelentetett könyv sok szempontból magáról az időről szól: Németh László életútjáról, a politikáról, különböző kiadások szövegeinek különbségéről, a harcról a kisebb írások eltűnése ellen, és természetesen az utókornak az életműhöz fűződő, korszakról korszakra változó viszonyáról. Az esszék végén feltüntetett megjelenési évszám és a bátorság, mellyel engedi, hogy néha egy cikk több sora is szó szerint megismétlődjék egy későbbiben (84 és 98, 82 és 112), a szerző saját pályájának korábbi stációihoz való hűségére utal. Az első megjelenés adatainak megadása tovább erősítette volna a könyv tanú-szerepét, kordokumentum-jellegét.
    A forrásmegjelölések hiánya, illetve az írások általában vett időbeli léte a tanulmánykötetben használt terminológiával kapcsolatban is felvet néhány kérdést. A szóhasználat nem csupán az íróról-beszélőről árulkodik, hanem a valós vagy feltételezett közönségről is, ezért egy irodalmi hatástörténetről szóló kötet esetében különösen érdekes lett volna tudni, pontosan kiknek szánta műveit a szerző. Figyelembe véve az esszéírás korábban idézett definícióját, vélhetőleg minden irodalomszerető olvasónak – ám a megcélzott közérthetőségnek ára van. Alighanem a tanáros egyetemesség igényének és a világosságra való törekvésének tudható be, hogy Tüskés Tibor nem oly mértékben használja a tanulmányok megírása alatt Magyarországon már hozzáférhető irodalomtudományi eredményeket, mint amelyet tudása, valamint vállalt céljai és főleg a vizsgált szövegek természete lehetővé tenne. Legmarkánsabb példaként az első egység szövegértelmezései említhetők, ahol a Széchenyi- és a Galilei-elemzés, valamint az Irgalomról szóló esszé jóval több dráma-, illetve regényelméleti koordináta beiktatását viselte volna el. A második fejezet egyik kritikai jellegű írásának egy mondata arról árulkodik, hogy a szerző maga is tudatában van e problémának: Kocsis Rózsa tanulmányának módszerét hagyományosnak nevezi (158), s a szót idézőjelbe teszi. Úgy érzem, ez a tipográfiai megoldás nem Kocsis Rózsa metodikájának szól, hanem azt a tényt fejezi ki, hogy 1987-ben, a kritika írásának évében már aligha lehetett hagyományos irodalomfelfogásról beszélni, s hogy amit a köznyelv annak tart, valójában iskolai éveink során belénkivódott, egymástól élesen eltérő irodalmi beszédmódok pedagógiai célból készült keveréke.
    Hasonlóképpen szívesen akadtam volna több irodalomtörténeti tájékozódási pontra is. A formalizáló megközelítés, a vizsgált szövegek szerkezeti törvényszerűségeinek azonosítását célzó tendencia nem érvényesül elég erősen ahhoz, hogy – egy alapvetően zárt rendszerre való hivatkozással – a hasonló drámákkal vagy narratívákkal való összevetést meg lehessen kerülni. Példák és hivatkozások (Bergman filmjeire, a görög drámára, Virginia Woolfra és másokra) természetesen találhatók a műben, de ezek száma viszonylag alacsony, és inkább hangulatok vagy ízlések, mintsem művészi formák közötti rokonságra világítanak rá. A magyar irodalomtörténetet oly jól ismerő, amellett nyilvánvaló módon elkötelezett szerző esetében meglepő az is, hogy e példák többsége a világirodalom területéről származik.
    De amit nem találunk, nyilvánvaló módon nem tartozott a mű eredeti célkitűzéseihez. Tüskés Tibor esszégyűjteménye így is szinte enciklopédikusan szerteágazó; hagyományos megközelítései révén pedig a magyar irodalom hagyományainak egyik legértékesebbje, Németh Lászlóé került közelebb az írótól időben mind távolabb sodródó olvasókhoz.

Juhász Tamás