John Keats

Fannyhoz

Kiáltom: Szánj! Ó add Szerelmedet!
Irgalmadat: ne tantaluszi kínt.
Makacs, nem-tántorgó Szerelmedet,
kinek szűz-szeplőtelen szíve nyílt!
  Mindened egészen legyen enyém:
  e karcsú formád s édes fűszere
  csóknak – e kéz s e szem, mi égi fény:
  S mell milljom forró fejér gyönyöre;
Magad! – Lelked! – Szánj meg s add mindened,
Ne tartsd meg hát egyetlen atomod,
Vagy ha tovább tengek – rabod leszek,
s lelkem felejti célját s nyomorog:
  – tétlen, veszteg –, s az agy szájpadlatán
  elvész az íz s a vak becsvágy talán!

Az Álomhoz

Ó csöndült éjfél zsenge balzsama
ki gyöngéd ujjaddal lezárod, ím
bú-ette szemünk s vagy fénynek lugasa
szent feledésnek ernyein,
  Csitítsd Álmom! S ha úgy tetszik, konok
  szemem himnuszom felénél lecsukd
  vagy várj az ámenig, míg mákonyok
  hullatják már jótékony dallamuk,
Ó ments meg – tűnt nap fénye mint a kín
süt párnámra, s tenyészve baj zokog,
Ments tudatomtól – még uralkodik,
hisz mint vakond turkálgat a sötét,
Jól forgasd olajos zár kulcsait
S lelked ládikáját zárja le pecsét.

Még meleg kezem,
nézd, még visszafog…

Még meleg kezem, nézd, még visszafog
ha fogják, de ha majd hűlten hever
jeges csönd mélyein, a sír ölén,
úgy kísértse napod s éjed a fagy,
hogy vágynád önszived száradjon el
s erembe szökjön piros lét megint –
S lelnél léleknyugalmat – íme még
élve nyújtom feléd.

Erdődi Gábor fordításai