Anatolij Gljagyilin

Egy tigris átmegy az utcán

    Most végre osztályvezető lett, a kinevezési határozatot aláírták, kész, passz, pusmogjon bárki bármit, a kinevezést aláírták, és ha egyszer aláírták, akkor minden össze van egyeztetve és jóvá van hagyva. Holnap, életében először, ráérősen bemegy az irodába, abba a bizonyos irodába, és megmondja Tányecskának, hogy senkit se engedjen be, aztán pedig megnyomja a csengőt, és behívatja sorban Tyimoskint, Toporkovot és a többi entellektüellt az osztályról. Nos – kérdezi majd átható tekintettel –, milyen javaslataik vannak, mit találtak ott ki? A kollégák meg idegesen vonogatják a vállukat és lesütik a szemüket. Nem azért, mintha bármi rosszat is csinálhattak volna. És nem azért, mert most ő a főnök. Csak olyan szúrós a tekintete, hogy nem lehet a szemébe nézni, és ezt tudja is magáról. Még a metróban is elfordul, akire csak ránéz. Ez már az iskolában is így volt, amikor azt játszották, hogy farkasszemet néznek. Már akkor is ő volt a legjobb. Még Edik Ivanov sem bírta két percnél tovább.
    Elmosolyodott. Emlékek, régi csínyek. De a tekintete a régi. A felesége állítja, hogy olyan a szeme, mint egy ördögé. Ezért nem merlek megcsalni – mondja. Hízeleg persze. Hízeleg, mert szereti, vagy tényleg így van? A fenébe is, kész, pont, a kinevezést aláírták, természetesen nem a két szép szeméért, hanem mert ő minden tekintetben jó munkaerő, plusz a korábbi érdemek, plusz kötélidegek. Különben is, egy főnök nem lehet nyimnyám alak. A főnöktől félni kell.

    Egy ketrec előtt állt. A távoli sarokban egy tigris aludt, társa egyik faltól a másikig járkált, puhán, mint egy macska, de szüntelen, mint egy inga.
    Lám, itt egy másik Gazda – gondolta a férfi –, egy tigris… ha megjelenik, mindenki, aki csak él és mozog… vicces persze, de érdekes lenne kipróbálni…
    Koncentrált, és elkezdte szemével követni a tigrist. A szemük találkozott, de a tigris még nem érzett meg semmit, nem értette, üres tekintete átsiklott a férfin, és tovább lépkedett.
    Ez néhányszor megismétlődött. A férfi az erőlködéstől már nem látta az állatot – egy sárga-fekete csíkos sál úszott előtte hol erre, hol arra. De aztán megjelent egy szempár. A tigris megállt. Nézték egymást.
    Erősebb vagyok nálad – hipnotizálta az ember –, te egy buta, akarat nélküli nagy macska vagy, azt teszek veled, amit csak akarok, mindenható vagyok.
    A tigris hunyorogni kezdett, ásított egyet, és folytatta a csökönyös járkálást.
    Ekkor a férfi lehunyta a szemét és elmosolyodott. Nos, elégedett vagy? Most már csak úgy mellesleg, hanyagul, mintha viccelne, tájékoztathatja a feleségét, hogy úgymond, még a tigris sem állja a tekintetét.
    Ránézett az órájára. Jól van, elég a zagyvaságból. Sétált egy kicsit, kiszellőztette a fejét, teleszívta a tüdejét oxigénnel. Most már ideje ebédelni. Holnap már más ember lesz, akármit is sutyorogjanak ott bent, kész, a kinevezést aláírták. Jól van, elég, holnaptól már mindent komolyan kell csinálni, holnaptól vár a munka.
    Persze van neki humorérzéke, és tudta, mit gondolt a tigris, amikor őt bámulta: Ugrálj csak, te vakarcs, fitogtasd a fölényedet, gúnyolódj csak, hiszen ketrecben vagyok, vasrács mögött. De kerülnél csak elém a dzsungelben, virradatkor! Akkor aztán én is belenéznék ám a te fekete szemedbe. Hát valahogy így gondolhatta a tigris. Már ha egy tigris egyáltalán képes gondolkodni.

    Alkonyodott, az állatkert elcsendesedett. Messziről éles, szaggatott zaj hallatszott. A sötétség beálltával az összes állat nyugovóra tért, a tigris meg egyre csak járkált, puha macskaléptekkel, de szakadatlanul, mint egy inga, egyik faltól a másikig.
    Napközben minden rendben volt, napközben minden a megszokott napirend szerint történt. Először az alkalmazottak kitakarították a ketrecet, utána ételt hoztak. Azután elővezették az embereket, kifejezetten az ő kedvéért (na persze nem csak egyedül az ő kedvéért, hála istennek, nagyzási hóbortban még nem szenvedett). Az emberek a buta, teljesen szőrtelen képükkel szórakoztatták az állatkert lakóit, tisztességesen szórakoztatták őket, hangos beszéddel, nevetéssel, üvöltéssel próbálták felhívni magukra a figyelmet. Ha ez nem sikerült nekik, akkor szomorúan, letörten távoztak. De ha azt mutatta, hogy észrevette az embereket, akkor rettentően örültek, különösen a gyerekek. Néha megpróbáltak közelebbi barátságba kerülni vele, botokat és ágakat dugtak át a rácsokon, de ezeket hamar elzavarták az alkalmazottak, akik szigorúan szemmel tartották az embereket, és nem engedték a rendbontást. Szegénykék, mit kaptak azért, hogy őrt álltak a ketrecek mellett? Juttattak-e nekik hébe-hóba egy-egy darab húst, vagy akár csak egy velőscsontot is? Néha akadtak az emberek között vicces figurák, olyanok, mint az a mai idióta, aki roppant sokáig bámulta mereven, megdermedve. A tigrisnek ez annyira mulatságos volt, hogy hunyorogni kezdett. Hiába, nappal minden érdekes volt, és észrevétlenül repült az idő.
    De ezek a hosszú, unalmas esték! Ki tudja, miért, megmagyarázhatatlan melankólia tört rá, ködös emlékképek villantak fel az agyában, valamiről, amit soha nem élt át, ami homályos volt és érthetetlen. Talán ábránd egy másik életről? De milyenről? Egyszer a szomszédos ketrecbe egy megtépázott újoncot költöztettek, és az az ütődött egész idő alatt valami dzsungelről motyogott, ahol egy valamirevaló tigrisnek egész nap élelem után kell rohangálnia, ahol senki sem vigyáz rá, senki sem szórakoztatja, nem gondoskodnak róla, és nem mutogatnak neki embereket. Ahogy ezt a gyermekded locsogás, hallgatta, még a szőr is felállt a hátán. Micsoda szörnyű dolgok történnek a világon!
    A tigris tisztában volt vele, hogy óriási szerencséje van, beleszületett a jólétbe, gondtalan az élete, és nem is vágyott másra. Legfeljebb esténként… Akkor se nagyon, csak annyira, hogy végigsétálhasson a fasorok mentén, rákukkantson a szomszédokra. Aligha bántaná valaki. Végtére is nem árt senkinek. Vagy esetleg még egyszer kilátogatna a városba. Az emberek városnak nevezik mindazt, ami az állatkertet körülveszi. A ketreceket, ahol az emberek élnek, házaknak hívják, a házak közti sétányokat pedig utcáknak. A tigrist egyszer keresztülvitték a városon. Igaz, akkor nagyon visszataszító benyomást keltett benne. Zaj! Rohanás! És az a szag! Vagyis valami természetellenes, szörnyű bűz. Aztán meg bőgő, üvöltő állatcsordák száguldoztak egymás után a fasorokon. Amúgy egy ilyenen vitték magát a tigrist is. De nem történt semmi, az állat békésen viselkedett, és nem bántotta a tigrist, pedig az fel is kapaszkodott a hátára. Ezért a tigris abban reménykedett, hogy ha óvatos lesz, akkor ezek az állatok nem fogják bántani. És a tigris nagyon kívánkozott a városba. Lehet, hogy szerencséje is lesz, és talál magának egy félreeső helyet, ahol nincs az a förtelmes szag, és kedvére ugrándozhat. Olyan unalmasak és egyformák az állatkerti esték.
     A sarokba nézett. Ott feküdt Ő, a párja. Egész nap hortyogott, és most megint szunyókált. Hát igen, a tigris házasélete nem túl irigylésre méltó. Az első szabad nőstény mellé került, aki sokkal öregebb volt nála, lusta és unalmas, és csak nagyon ritkán engedte közel magához. Ráadásul állandóan valami Bagirával példálózott, akivel ezelőtt élt. Lehet, hogy Bagirán kívül más is volt az életében. A nősténytigrisek nagyon szeszélyesek, soha nem tudhatod, mi jár a fejükben. Még gyereket sem akart. Mondván, hogy amúgy is szűkösen vannak. Pedig nem lenne rossz néhány kölyök. Akkor játszhatna a kicsikkel.
    Megint a sarokba pillantott. Természetesen a nőstény a fél szemét rajta tartja. Tudja, hogy hamarosan ott fog toporogni körülötte és bátortalanul szólongatja majd.
    Amúgy őt is meg lehet érteni. Ha valaki unatkozik, annak egyetlen szórakozása, hogy a körülötte levőkön hatalmaskodjon.
    Elfordult, és a mancsával hirtelen rácsapott a ketrec ajtajára. Csak úgy, bosszúságában, mivel dühös volt saját magára, mert soha nincs elég akaratereje ahhoz, hogy legalább egyszer megmutassa, hogy ő is valaki, és tüntetőleg elvonuljon a maga agglegény-vackába, a nőstényre rá sem pillantva. De ekkor valami reccsent egyet, és a kisajtó kitárult.
    Általában a kisajtó soha nem szokott kinyílni. Az alkalmazottak mindig gondosan bereteszelték. Máskülönben a ketrecbe bárki idegen bejuthatna, elvihetné a húst, felforgathatná a szalmafekhelyeket, vagy ami még rosszabb, mindenféle butaság ürügyén molesztálná a párját.
    Igaz lenne a mondás, hogy minden rosszban van valami jó? Most itt az alkalom, hogy sétáljon egyet az ösvényeken.
    Határozatlanul megállt. Háta mögött megszólalt a nősténye:
    – Kellett neked ennyit ugrálni! Most aztán lesz-kapsz! Nekem semmi közöm hozzá.
    Ez rá vall! A bajban mindig magára hagyja. Hát aztán, minél rosszabb, annál jobb. Átugrott a korláton, és nesztelenül érkezett a homokra.
    Erre már a nőstény is felpattant. Erre már ő is futkosni kezdett.
    – Hová-hová? Kalandot keresel? Vigyázz, nehogy bundát szabjanak belőled!
    Odament az ajtóhoz, kidugta a fejét.
    – Na jó, ám legyen. Gyere vissza, én mindent megbocsátok – morogta egy kicsit kedvesebben.
    Most úgy tesz, mintha jóságos volna, gondolta a tigris. Nézzenek oda, ő az, aki megbocsát. Most az egyszer légy férfi! No?
    Lassan elindult, néha visszanézett, majd elnyelte a sétány.
    A nőstény rosszallóan nézett utána az ajtóból.

    Először abban reménykedett, hogy talál magának egy útitársat. Együtt elcsavaroghatnának ide-oda, összehozhatnának valami jó bulit. De közeledtére az állatok elbújtak ketrecük sarkában, és nyüszítettek a félelemtől. Lám, mit tesz a megszokás – gondolta a tigris. Mindenki fegyelmezetten viselkedik, még az orrukat is félnek kidugni a ketrecből, félnek a felelősségtől, attól, hogy nem kapnak ebédet.
    Egyedül a sas nem mozdult a helyéről, csak csapkodott rövid, megnyesett szárnyával. Lám, gondolta a tigris, találtam egy belevaló fickót, de az is hadirokkant.
    A bivaly, híres besúgó és provokátor, a tigris közeledtére olyan félelmetes bömbölésbe kezdett, hogy a tigrisnek sürgősen vissza kellett fordulnia a fasorról, hanyatt-homlok rohant az orra után. Mi mást tehetne? Jönnek az alkalmazottak, elkapják, jelentik az állatkert igazgatójának, aztán reggel várhatja a kellemetlenségeket. Veszélyes lett volna visszatérni a fasorba. Lehet, hogy az alkalmazottak már odacsődültek a zajra.
    A tigris meglátott egy rést a kerítésen, és átmászott rajta. Meghúzom itt magam egy kicsit, gondolta, megvárom, amíg lecsillapodnak.
    Körbenézett. Három oldalról falak vették körül. Háta mögött a kerítés.
    Hirtelen egy kiskutya rontott elő ugatva a résen keresztül, majd egy pillanatra elhallgatott, és hihetetlen gyorsan eltűnt az utca felé vezető kapuban. Ott már világos volt, emberi alakok villantak fel, és hatalmas, égő szemű állatok rohangáltak üvöltve. A tigris közelebb ment a kapuhoz. Agya gyorsan és pontosan működött: Mindenki ismer engem, nem fognak bántani, engem meg érdekel, hogy mit csinálnak az emberek, amikor nem az állatkertben sétálnak, hogy engem szórakoztassanak. Hol etetik őket? Hogyan töltik az estéiket? Na, döntsd el végre, próba – szerencse.
    Kilépett az utcára, a falhoz lapult. Az első állat elfutott mellette és nem bántotta. Utána rögtön még néhány húzott el mellette bőgve. Ügyet sem vetettek rá. Te jó ég, milyen undorító bűz! A tigris megszédült és remegni kezdett a lába.
    Jött egy ember. Csendben ment, egyenesen előre nézett, a kezében pedig valami csomagot vitt, ahonnan meghitt, kedves húsillat áradt. Követni fogom, a csomag mégiscsak elnyomja az utca bűzét, ha a közelében maradok.

    Ivan Nyikolajevicsnek, mint minden embernek, megvoltak a maga rigolyái. Kétségtelen, nem szereti, ha az osztályban nyitva van a kisablak vagy hangosan nevetgélnek, mert persze nevessenek csak, amennyit jólesik, de a folyosón, a szünetben, ne pedig az órákon, de nem ám, nem akkor, mikor Ivan Nyikolajevics hibásan írja fel a táblára: eggy, pósta, lessz. Ivan Nyikolajevics már nem fiatal, tiszteletben kell tartani a korát és a szokásait. Világos? Ivan Nyikolajevics azt szereti, ha az osztályban olyan csend van, hogy még a légy zümmögését is hallani, természetesen ne tegyenek fel fölösleges, provokatív kérdéseket, a történelem az történelem, ami a tankönyvben van, az törvény, és senki se kell villogjon a műveltségével, meg vagyok értve? És a folyosón párokban illik sétálni és nem versenyfutást rendezni, szégyen-gyalázat, már kész fiatalemberek, már tizedikesek, és képtelenek felnőtt módjára viselkedni. És Ivan Nyikolajevics igenis helyesen tette, hogy Vlagyimirov és Malceva szüleit behívatta az iskolába, hiszen korai még a mozi esti előadásaira járniuk és a sötétben csókolózniuk. Ivan Nyikolajevics mindent látott hátulról, direkt mögéjük ült, hiszen ő felel a tanítványaiért. Tudjuk, hogy megy ez: először mozi, csókok, aztán a leányzó abortuszra megy vagy zabigyereke születik, a kerületből leszólnak telefonon, a tanárnak meg kellemetlen. De Ivan Nyikolajevics idejében közbelépett, idejében figyelmeztetett a veszélyre. És ahelyett, hogy megköszönték volna, mit kapott a fejére… Régebben az ifjúság tisztelte az idősebbeket. De most? Mindegyik azt mond, amit akar, azt csinál, amit akar, és vele, Ivan Nyikolajeviccsel, úgy viselkednek, hogy arról jobb nem is beszélni. Ezek már nem is emberek, ezek már vadállatok. Azt, hogy a székén minden alkalommal rajzszöget talál, már megszokta. De nemrég Amerikából, Johnson elnöktől kapott egy levelet. Az elnök tudatta vele, hogy Ivan Nyikolajevics unokatestvérének kérelme kedvező elbírálásban részesült, és magát Ivan Nyikolajevicset meghívta Amerikába. Ivan Nyikolajevics majdnem infarktust kapott. Mindig büszke volt rá, hogy neki nincsenek külföldi rokonai, és hirtelen felbukkant ez az unokabáty. Elvitte a levelet az illetékes hivatalba, és elmondta, hogy neki nincs semmiféle bátyja, és ha mégis lenne, Ivan Nyikolajevics akkor sem ismerné el soha. De ott, ahová bevitte a levelet, csak kinevették. Kiderült, hogy a boríték hamis volt, a pecséteket házilag készítették, és az elnök nevében Ivan Nyikolajevics egyik tanítványa írta alá a levelet. Ki látott még ilyet, így megcsúfolni egy öreg, beteg tanárt! Otthon már félt felvenni a telefont. Állandóan hívogatták. A szomszédok már ferde szemmel néztek rá. Női hangok hívták találkára az óra alá. Ez mind Malceva mesterkedése, és az egész osztály egy emberként áll mögötte. Folyton vadásznak rá és intrikálnak ellene. Mindet ki kell rúgni az iskolából! Ezt úgy, ahogy van, meg is mondta az igazgatónak. Az meg, mivel sok szakirodalmat olvasott össze, azt válaszolta, hogy a tanulókkal nem kiabálni kell, hanem foglalkozni. Győzze meg maga ezeket a huligánokat. Magát is bármikor ugyanígy csőbe húzzák…
    Ivan Nyikolajevics körülnézett, és ereiben megfagyott a vér. Tudtam! Éreztem! Hogy mit ki nem találnak! Egy élő tigrist hoztak ide! Itt jön utána a ronda pofájával. Azok meg biztos a túloldalon settenkednek, és várják, hogy Ivan Nyikolajevics mikor kezd el hanyatt-homlok menekülni és segítségért kiabálni. Holnap meg majd rajta röhög az egész iskola. De ez alkalommal, barátocskáim, nem dőlök be nektek! Ivan Nyikolajevics tudta, hogy Vlagyimov barátai cirkuszosok, hogy nem szégyenlik magukat felnőtt ember létükre!
    Ivan Nyikolajevics megállt, és a tigris felé fordult. A tigris is megállt. Megállt a nyomukban haladó tömeg is. A drágalátos tanítványai valószínűleg ott lapulnak valahol a hátak mögött.
    – Gyere csak, aranyom, gyere csak – mondta Ivan Nyikolajevics férfias, zengő hangon.
    – Mami! – kiáltott fel egy gyerek a tömegben. – Ugye mondtam neked, hogy szelíd.
    Ivan Nyikolajevics újra a menet élére állt. Na, bekaptátok!– ujjongott. Csak valahogy meg kellene szabadulni tőle. Be kellene ugrani egy boltajtón. A tigris idomított, de ördög tudja, mi jut hirtelen az eszébe.

    Minden jobban sikerült, mint várta. Az emberek szorosan körülfogták, és nem engedték hozzá közel a bömbölő állatokat, akik az utca közepén rohangáltak. A tigris megfigyelte, hogy az állatok többségének négy szeme van. Kettő nagy elöl, kettő kicsi hátul. Néhány állat megállt, és az emberek engedelmesen, önként másztak be a szájukba, ami az állatok oldalán volt. De a tigris azt is észrevette, hogy ugyanezek az állatok épen és sértetlenül ki is köpték az embereket, akik, mintha mi sem történt volna, siettek tovább az utcán. A járda belső szélén kellett menni, mivel azokra a merész egyénekre, akik át akartak szaladni az úton, az állatok ráüvöltöttek, rásivítottak, és ilyenkor az emberek iszkoltak a házak felé.

    Minden rendben ment, de hirtelen az ember, akit követett, lelépett a járdáról. A tigris megdermedt. Rá akart kiáltani: Térj észhez, te őrült, mit csinálsz! Nem akart viszont a csomagos embertől elszakadni. Kilátástalan helyzetbe került. De az állatok, mintegy vezényszóra, mind megálltak, egyik sem ért a csomagos emberhez, és a tigris lelépett az úttestre.

Mi ez a csődület, mi ez a ricsaj? Biztosan valami verekedés. Persze, mint mindig. Senki sincs itt az őrsről. Örökké ilyen utcai esetekkel kell bajlódnia a közlekedésrendészetnek. Az ő dolga az, hogy a közlekedést felügyelje, szépen elüldögéljen, de nem hagyják. Valami borzalmas bunyó lehet. Mi történhetett? Csak nem ma kaptak fizetést?
    Govorov őrmester villogóra kapcsolta a jelzőlámpát, és lemászott az emelvényről. De alig tett néhány lépést a tett színhelye felé, amikor a tömegből előlépett a tigris, és megállt a kereszteződésben.
    Govorovnak ötéves pályafutása alatt nem volt egyetlen figyelmeztetése sem. A főnökségnek jó véleménye volt róla, és biztosan haladt az előléptetés felé. Makszimov kapitány valami olyasmit mondott a múltkori gyűlésen, hogy Govorov lelkiismeretes és értelmes munkatárs, aki egy pillanat alatt kiigazodik bármilyen bonyolult helyzetben is, és Makszimov kapitány nem szokott a levegőbe beszélni.
    Világos, hamarosan jön valami olyasmi, mint a Vadállatok a fedélzeten, amit nemrég látott a moziban. De vajon ki lesz a női főszereplő? Nem számít, ha olyan, aki még nem dolgozott cirkuszban. Olyan barátságos ez a tigris. Hova vihetik? Biztosan a helyszínre. Kár, hogy nem itt lesz a forgatás. Vagy hirtelen mégis elkezdik a felvételt, és Govorov őrmester belekerül a jelenetbe? Nem, akkor előre szóltak volna. Jól van, a rendőrség soha nem hagyja el a posztját.
    Govorov őrmester kiment az útkereszteződés közepére, felemelte a kezét, erre a taxik és a személyautók egyből megmerevedtek, mintha elakadtak volna.

    – Oda nézzen! – visította egy nő, és megrántotta a sofőr kabátujját. – Egy tigris megy át az utcán!
    A sofőr, egy öreg moszkvai taxis, először az utasára vetett egy pillantást, majd az útkereszteződésre, aztán komótosan kiszabadította a karját, letekerte az ablakot, és kiköpött az úttestre.
    – Először is, kisasszony, a sofőr karját tilos rángatni. Még jó, hogy álltunk! És ha mondjuk mentünk volna? Ha belém jött volna egy teherautó, aztán javíttathattam volna a kocsit a szakszervezet pénzén. A taxis a kocsijából él. Az ám, kisasszony, nincs miért irigyelni minket. Nincs a kanyarodáshoz külön lámpa, ha utas nélkül megyek, egyre kevesebbet fizetnek, és ráadásul tigriseket engednek ki az utcára. Mindent megtesznek, hogy elkapjanak. Figyelik a reakciódat. Egy kicsit elbambulok, oszt máris bekapok egy büntetőpontot.

    – Petya! Egy tigris megy át az utcán!
    – Hol! Ez?! Fú! Ez is valami? Azt képzeld el, amikor Szidor Petrovics bejelentette az elbocsátásokat, mindenki olyan lett az osztályon, mint a vadállat.

    – Tigris! Tigris megy a zebrán!
    – Hát persze. Világos! Külföldi. A mieinket bezzeg ketrecben tartják, ennek meg valutáért megengedik, hogy sétálgasson.

    – Anya! Én is akarok egy ilyen csíkosat! Vegyél!
    – Vovocska, nincs most pénzem.
    – Vedd meg! Anya, vedd meg! Megígérted! Már két napja megeszem az összes tejbegrízt.
    – Nézd csak meg, Vovocska. Ez nyúzott, kopott már. Inkább elmegyünk holnap a játékboltba, és veszünk neked egy szép újat, kék masnival.

    A csomagos ember után bement egy meleg, nagyon világos ketrecbe, ahol annyi ember volt, hogy a tigris megijedt, hogy letapossák a lábát. De aztán különféle meglepő és ínycsiklandozó szagok csapták meg. Élvezettel nyalta meg a száját.
    Egy asszony, aki vele szembe jött és valahová máshová figyelt, felsikoltott, és kiejtette a szatyrát a kezéből. Csattanás hallatszott, és valami fehér folyadék ömlött ki a tigris lába elé.
    Kiderült, hogy a folyadék finom, és valami réges-régi dologra emlékeztette a gyermekkorából.
    – Disznóság! – kiabálta az asszony. – Átkozott sznobok! Nem elég, hogy kutyákat meg macskákat rángatnak maguk mögött, tigrist hoznak a boltba! Mennyit álltam sorba ezért a tejért! Ó, ez a rohadt dög meg csak zabál, hogy fulladna meg!
    Az asszony közeledett a tigris felé. Az rosszat sejtett, és hátrálni kezdett. De hol a ketrec kijárata? Futni kezdett, az emberek pedig szétrebbentek az útjából. Egy korlát magaslott előtte. Át akarta ugrani, a hátsó lábára állt. A korlát mögött friss húsdarabok hevertek. És még egy fehér köpenyes ember arcát is látta. Ez az arc a tigris szeme láttára csuromvizes lett, folyt róla a verejték. A szája pedig remegett.
    – Gyere, cicus, mássz át – suttogta hirtelen az ember rekedt hangon. És félreállt. A tigris átugrott a korláton, nekiütközött a falnak. De azonnal megfeledkezett a fájdalomról, mert az első falat hús egyszerűen fenséges volt. Nem is gyanította, hogy ilyen is létezik.
    – Normális vagy, Vászja? – suttogta dadogva egy másik fehér köpenyes.
    – Markolj fel minél többet, te marha! – válaszolta az első –, aztán majd azt mondjuk, hogy ő ette meg, felfogtad?
    A másik megértette, és egyből jó néhány szelet hús pottyant a tigris elé.
    – Egyél csak, cicus, ne kéresd magad – suttogta az első.
    A gyors felfogású második pedig hangosan és magabiztosan rákiabált a korlát túloldalán összesereglett emberekre.
    – Mit állnak itt? Nem látják, hogy mi van? A részleg leltár miatt zárva.

    – Mi folyik itt?
    – Nézd, Válka, forgatnak.
    – Ugyan már! Hol vannak a reflektorok?
    – Rejtett kamerával dolgoznak. Most ez a divat.
    – Ellesték az olaszoktól. És a fehér köpenyesek melyik stúdiótól vannak?
    – Ez nem színész, fiam. Eladó. Már régóta ismerem.
    – Tehát statiszta. Egy napra három rubel. Neorealizmus.
    – Három rubelért ilyen borzalmat elviselni! Nézd, hogy morog a tigris!
    – De hát ez nem is tigris! Csak valamilyen barom beöltözött.
    – Na persze! Beöltözött! Menj közelebb, aztán nézd meg. Nézd csak meg, hogy csattogtatja a fogát.
    – Nénike, ez tíz rubelt kap egy napra. Ennyiért én sokkal jobban csattogtatnám.
    – Lehetséges, hogy maszkírozott kaszkadőr.
    – Micsoda?! Nézd, mekkorát ugrik! És kiszaladt, kiszaladt az utcára. Bárhogy maszkírozod is, nincs az a kaszkadőr, aki ilyet tudna ugrani!
    – Biztosan akrobata. Egy új Brumel.
    – És hova rohant el?
    – Na hova? Nyilván átöltözni. Ha igazi tigris lett volna, már rég meglépett volna.
    – Az lett volna csak a jó muri! Mi mindent nem lát az ember, ha boltba jár!
    – Ez még mind semmi! Tegnap a zöldségesnél egy fiatal, szemtelen eladólány elvette a blokkot, aztán azt mondja: Miféle blokk? Színét se láttam a maga blokkjának!

    Miért futott el? Nem azért, mintha zavarta volna a szokatlan helyzet, az erős világítás, a korlát mögött zúgó embertömeg. És nem is azért, mert a váratlan, késői vacsora kilógott a megszokott napirendből, és a szervezete nem kívánt több ételt. És nem is azért, mintha hirtelen eszébe jutott volna a nőstény meg a kitárt ketrecajtó, és megijedt volna, hogy valaki bemegy és bántja a párját. Azért szaladt el, mert ösztönösen megérezte, hogy a túl sok potyahús nem vezethet semmi jóra.
    Valami dörrent egyet fentről, és egy hatalmas villanás világította be a teret. A szürke fal a tigris felé közeledett, úgy tűnt, mintha ráomlana, és egy pillanat múlva az ömlő víz az úttesthez szorította a tigrist. Leült és hunyorogni kezdett.
    Amikor a zivatar egy kicsit csendesedett, a tigris kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a szélroham elsöpörte az embereket, és valami csoda folytán egyedül ő maradt épségben, még a négyszemű állatok is óvatosan másztak az út közepén.
    A bőrig ázott, didergő tigris lassan vánszorgott a házak mellett, és valami fedezéket keresett.

    A részeg az istennek se akart lekopni, fene a makacsságába, és ekkor Pavlovics becsukta az ajtót és elfordult. Mit beszéljen vele? Teljesen mindegy, úgysem érti. Igaz, a kávézóban, amely egy pillanat alatt megtelt, ha eleredt az eső, akadt volna még egy hely, de Pavlovics gyakorlott szemmel megállapította, hogy ez a részeg egy semmirekellő, nem sok haszna lesz belőle. Ha beengedi, még verekedni kezd, és aztán ki felel mindenért? Már megint…
    Kopogtak az ajtón. A részeg rátapadt az ablakra.
    – Azt akarod, hogy kihívjam a rendőrséget? Jegyzőkönyvet akarsz? – kérdezte Pavlovics, résnyire nyitva az ajtót.
    – Édes öregem, légy emberséges!
    – Te meg viselkedj öntudatosan! Eredj, feküdj le, józanodj ki! Megmondtam, hogy nem, és kész. Csók a családnak.
    – Hát persze. Minél kisebb az ember, annál nagyobb hatalmat akar – mondta a részeg gúnyosan.
    – Nesze neked, itt egy nagyfőnök! Hány ilyen főnököt dobtam már ki a grabancánál fogva! – dühöngött Pavlovics, bár amúgy egészen békés ember volt, még a büfésnő előtt is hajbókolt.
    A részeg megpróbálta a résen bedugni a lábát, de Pavlovics megelőzte és bevágta az ajtót. A részeg elővett egy rubelt, és fölmutatta Pavlovicsnak.
    – Ne is kérj, megmondtam, hogy nem – mondta Pavlovics, bár tudta, hogy a részeg úgysem hallja.
    – Azt gondolta, hogy megvásárolhat, szép kis főnök úr, a jó édes anyját!
    Pavlovics bement az előcsarnokba, és éppen a mosdóba akart menni, amikor akkorát vágtak az ajtóra, hogy Pavlovics megijedt, hogy betörik az üveg.
    Odaszaladt, de már nem látta a részeget. Biztosan elbújt. Na, csak told ide a képed, gondolta Pavlovics, máris kihívom a rendőrséget, aztán meglesz az öt napod a dutyiban, nézze meg az ember, hadonászik a rubeljével az orrom alatt, kell is az nekem…
    Hirtelen egy szörnyű csíkos pofa jelent meg az ablakban. Pavlovics először meghökkent, aztán megfenyegette az öklével.
    – Ne szórakozzál itt velem! Hogy kidekorálta a pofáját, majd adok én neked olyan tigrist! Azt hitted, átverhetsz?
    A csíkos pofa eltűnt.
    – Na azért – mondta Pavlovics –, a nagyokos! Azt hitte, hogy beveszem. Ha egyszer Pavlovics azt mondta, hogy nem enged be, akkor nem, és kész. És csók a családnak.

    A hadnagy még a füléhez sem tudta emelni a kagylót, máris kétségbeesett üvöltést hallott:
    – Tigris, egy tigris, itt áll a fülke mellett! Tigris, egy élő tigris!
    – Tessék? – kérdezte a hadnagy.
    – Tigris! – visította a hang a kagylóból. – Itt fogom az ajtót, ez meg itt áll és csattogtatja a fogát.
    – Ide hallgasson, uram – mondta fáradtan a hadnagy –, ha már egyszer iszik, akkor egyen is hozzá rendesen. Aztán meg gondoljon arra, hogy a rendőrök is emberek.
    Letette a kagylót. Az őrmester kérdőn tekintett rá.
    – Semmi különös – mondta a hadnagy –, csak valaki szórakozott.

    – Itt a városi ügyelet, Leonov.
    – Leonov? Itt Csesznokov kapitány beszél. Követek a járőrkocsival egy tigrist. A tigris a Szadovaján halad, a Majakovszkij tér irányában.
    – Egy tigris? Mit csinál ott?
    – Hogy mit csinál? Biztosan sétálni jött ki. Megkérdezzem tőle?
    – Jól van, Csesznokov, hagyd csak abba a viccelődést! Küldöm az erősítést.

    A tigris nem fordult hátra, de megérezte, hogy követik. Megállt. Az az állat is megállt. Futni kezdett. Az állat a nyomában. A tigris vágtatott, az állat tovább üldözte, balra mögötte rohant, alig lemaradva.
    A tigris meglátta a széles, kivilágított lyukat, és az ösztön, az ősi megmentő ösztön most is megmutatta a helyes utat.
    Egy szűk, világos folyosón találta magát, ahol száraz volt a levegő. Csak legyen a másik végén kijárat, gondolta a tigris, különben végem! A folyosó másik végén meglátott egy embert. Tehát volt kijárat. A tigris a kijárat felé vetette magát. Az utolsó pillanatban még az eszébe ötlött, mi van, ha hirtelen megállítja az az ember. De az csak csendben leült a padlóra, a tigris pedig elszáguldott mellette, aztán fel a lépcsőn, és kiugrott ugyanarra az utcára, csak a másik oldalon. Aztán pedig, mintha üldözőik elől menekülő ősei bölcs tapasztalata vezetné, visszafordult.
    Vágtázott az utcán, az eső továbbra is szakadt, az emberek meg elrejtőztek valahová, vagy lehet, hogy elmosta őket a zivatar. A tigris megelőzte a négyszemű állatokat, akik tőle balra szaladtak, ezek békés állatok voltak, ezt megsejtette, később pedig megérezte, hogy üldözi a másik, az az agresszív állat. A tigris jobbra fordult, aztán meg már tudta, hogy merre fusson, tudta, hogy mindjárt jön a kapu, amelyen keresztül először kijött a városba. Át kellett szelnie az utcát, de ezt még végig sem gondolta, már át is ugrotta két ugrással, közvetlenül egy kicsi állat orra előtt, amelyik a meglepetéstől felvisított, élesen jobbra fordult, és még egy oszlopra is megpróbált felmászni.
    A tigrist nem hagyta el üldözője, élesen és gonoszul üvöltött. A tigris azonban befordult az ismerős kapun, beugrott a hasadékon, és továbbfutott, tévedhetetlenül meglelve a legrövidebb utat az otthont jelentő ketrec felé, de már nem futott olyan gyorsan, mert tudta, hogy üldözője nem képes átmászni ezen a hasadékon, nem az ő mérete.
    A ketrecajtó még mindig nyitva volt, a nőstény az egyik sarokból a másikig járkált, és amikor a tigris az utolsó ugrással a ketrecben termett, a nőstény odament hozzá, és fájdalmasan megütötte.
    Aztán valóságos hisztériás jelenetet rendezett. Mindent elmondott, amit a tigrisről gondolt: zöldfülű, züllött, isten tudja, hol tekereg, és fütyül az egészre, hogy ő egyedül van, idegeskedik és izgul.
    A tigris pedig szó nélkül elbújt a sarokban, még mindig reszketett, és minden pillanatban várta, hogy meghallja az agresszív állat üvöltését és prüszkölését. De aztán rájött, hogy az állat szem elől vesztette. Akkor megnyugodott.
    A nőstény viszont még sokáig és unalmasan morgott. Igaz, aztán kedves volt hozzá.

    A hírszerkesztő félretolta a lapot.
    – Nem megy. Emlékszel, Petya, egyszer leközöltünk egy cikket. Összesen harminc sor volt. Egy hatodik osztályos úttörő összeeszkábált otthon egy repülő masinát, szakasztott olyat, mint Leonardo da Vinci ötszáz évvel ezelőtt. Ez volt aztán a falrengető téma! A szerzőnek háromszáz rubelt fizettek, régi pénzben. Kitűzték a dicsőségtáblára. A főnök megemlítette a röpgyűlésen. Te meg ilyen hülyeséggel jössz nekem. Gondold el, egy tigris sétált az utcán. És akkor mi van? Olcsó szenzációt hajhászol? És kaptál már megrovást a személyi anyagodba?

    Ahogy lenni szokott, Moszkvában rengeteg egymásnak ellentmondó hír keringett. Egy hét múlva a Moszkvai Komszomolistában közöltek egy cikket Ki az erősebb, a tigris vagy az oroszlán? címmel, de csak Ázsiáról és Afrikáról volt szó.
    A jelentősebb nyugati újságok első hasábjain már másnap ilyen főcímek jelentek meg: Tigris mászkál Moszkvában, Emberevő tigris, Moszkva Pánikban, Egy tigris felfalt egy lányt, meg ilyesmi.
    A szolid Times szárazon csak annyit közölt, hogy a felfalt vagy megnyomorított áldozatok száma ötvenkilencre rúg. A Times nem fűzött kommentárt az eseményekhez.
    A New York Post közölte a tigris fényképét, amint a Műegyetem bejárata előtt ül.
    Néhány ultrabalos lap moszkvai tudósítója részletes beszámolóját adta közzé. Az egyik cikk szerzője megjegyezte, hogy az esemény nem véletlenül következett be, hogy úgymond ez az állatok sajátos tiltakozása az új gazdasági reform ellen.
    Moszkvában a rendőrség kerületi intézményeiben fölolvasták a főkapitány utasítását, amelyben fokozott éberségre szólított fel.
    Csesznokov kapitány hivatalos elismerést kapott, ami belekerült a személyi anyagába.
    Govorov őrmestert elbocsátották a testülettől.

    Az állatkert igazgatója kivörösödve, izzadtan feszengett bőrfoteljében, a nagyon csöndes ember pedig halkan folytatta:
    – Ha így megy tovább és az állatok kijárkálnak az utcára, amikor csak kedvük tartja…
    (És különben is, maguknál rosszul van megszervezve a népnevelő munka – fűzte hozzá majdnem megszokásból a nagyon csendes ember, de idejében észbe kapott.)

    Amikor a tigriseket újra a régi ketrecbe vezették, már új ajtót szereltek fel, új zárral, kívül pedig egy tábla lógott: A rendkívüli veszélyre tekintettel a korláton átmászni szigorúan tilos.

Fordították az ELTE BTK Orosz prózafordító szemináriumának hallgatói: Abonyi Réka, Baráth Rozália, Dózsa Viola, Kanavál Viktória, Karpenko Erika, Lipovszki Orsolya, Ljavinecz Mariann, Szilágyi Mária
Összeállította: Abonyi Réka
Szemináriumvezető: Hetényi Zsuzsa

Anatolij Glagyilin (1935–) az olvadás fiatal nemzedékének tagja, 1956-ban kezdett írni. 1972-től Nyugaton is publikált, 1976-ban Párizsba emigrált. Félrecsúszott sorsú hőseit naplókkal-levelekkel-monológokkal szabdalt, sok elbeszélőt váltogató, narrációs játékkal depszichologizált prózában írta meg. Műveiben feltűnnek az abszurd és a groteszk elemei is. Az alább közölt novella egyik jellemző műve, 1965-ben született.