Csiki László

Nyárutó

Hamvába hull a szilva hamva.
Júlia csak nézi, sose bánja.
Ugyanazt látom. Lehet, Júlia most a nevem.
László a nevem, Erzsébet, Kinga, Tamás,
Gergely és Borbála és a többi szépeké.
Hívhattok bárhogy, egyik név sem ér. Nem felelek.
Magamban szólongatlak itt, hangtalan.
Messzire mentem, és nincs útlevelem.
Ti hol éltek, hol vagytok, hova lesztek, kedves feleim?
A hangotok hallom csupán, orromban az illatotok,
de már nem érinthetlek meg benneteket.

    Nem kívánom magyarázni ezt a versemet (sem). Elmondhatom viszont, hogyan nyerte el mintegy másfél hónap alatt ezt a formáját. Ezt sem tartom véglegesnek. De egyszer mindent abba kell hagyni, hogy másba kezdhessünk.
    Fél éve apróbb történeteket írok A jóslat főcím alá. Ami éppen eszembe jut, vagy amit éveken át nem sikerült kidolgoznom, de érdemesnek vélem legalább az ötletét megjeleníteni. Így merült fel bennem, amint a sorozat munkájába egyre inkább belemerültem, és ez egyre inkább gerjesztett is, egy sok éve elgondolt sor: Csócsálja a csoroszlya a cseresznyét. Ez nyilván a nyárra utalt, azt a címet is adtam neki: A nyár. Meg is toldottam egy sorral: Nem éri a neve. Majd az egészet átadtam a jól megérdemelt enyészetnek. Az emlékeztemben mégis megőrződött. A sorozatot A nyárutóval folytattam tehát. Csakhogy ez nem történet, nem próza, jöttem rá, noha nem igazán teszek különbséget vers és próza között. A nyárutóból végül csak a mostani szöveg első sorát és néhány nevet tartottam meg. A kedveseim, köztük két unokám nevét. Legfőképpen pedig azt az érzést vagy sóvárgást, mely az első szövegváltozatot is kiváltotta.
    Időközben szülőföldemen, Erdélyben jártam, és ijedten, felháborodottan érzékelt változása megviselt. Erdély nem csak életem negyven éven át megtartó tere, hanem az ifjúkorom is volt. Onnan, abból visszatérve mintegy a valóságos életkoromba jutottam, és egyúttal más távlatba kerültem újra. Az elveszített tárgyi valóság helyébe egy másik, egy általánosabb, elvontabb került, mely persze mindig is foglalkoztatott, és amelynek számomra egyetlen megközelítési lehetősége éppen a költészet. Ezért lett a prózának indult szövegből vers.
    Csakhogy ez sem biztos. Lehet, hogy verssé akart lenni maga az anyag. (Ennyi misztikum engedtessék meg nekem.) Tudom ugyanakkor, hogy a vers születési körülményeinek leírásával szűkítem az értelmét, a hatáskörét. Önmagában kellene helytállnia, a fentebb leírtak tehát figyelmen kívül hagyhatók; nem is javallom az elolvasását. (Mondom ezt azoknak, akik már elolvasták!)
    Valamit azért mégis hozzá kell tennem. Megmaradt barátaim közül egyet sem találtam otthon. Ezért aztán szeretném, ha Király László írásban válaszolna sikertelen, vagyis el sem hangzott telefonhívásaimra, és egyúttal erre a versre. Ő, nemzedékem legjelentősebb költője, sokat tud arról, amiről én ilyen bonyolult indítékok miatt, egy kissé talán balkezesen és nem is végleges formában szóltam.
    Különben a bennünk lakozó, ismeretlen Isten éltessen mindannyiunkat!