Fodor Miklós

A báránnyá változott szarvas

A kinyilatkoztatás jelenségének értelmezése egy magyar balladában
(2. rész)

    Mint tanulmányunk első részében említettük, A mennybe vitt leány típusú ballada általunk elemzett változatának cselekménye pusztán annyi, hogy egy égi jelenés (egy bárány képében megjelenő szarvas) a mennybe hívja Márton szép Ilonát.

Hallod-e, hallod-e / Márton szép Ilona,
Márton szép Ilona, / Hágyi (gyere F. M.) el te velem!
S mennyei serege / Csak egy híján való.
Ha te odajőnél, / Veled bé es telnék.

(Vargyas Lajos: Balladásköny.
Zeneműkiadó, Budapest, 1979. 54. o.)

    E cselekmény szerkezete azonos a kinyilatkoztatás szerkezetével, ezért kinyilatkoztatásként értelmezzük. A kinyilatkoztatás szerkezete: X megnyílik Y felé, ahol X a világot, életet és kultúrát teremtő, fenntartó és megítélve igazgató (olykor pusztító, gyógyító, megváltó/szabadító) hatalom, míg Y egy ember, ki e megnyílás (megnyilatkozás, kijelentés) révén feladatot kap, amit egy bizonyos emberi kultúrában el kell végeznie. E feladat minden esetben az eredeti hatalom (tehát Isten) létalapozó helyzetének helyreállítása. A kinyilatkoztatás, mint mindig, ebben a balladában is valamiféle különös élmény keretében éri az embert. Az élmény különössége jelzi az ember számára, hogy Isten jelenlétét tapasztalja. A különösséget élmény látomásossága jelentíti meg. A látomást, akármint kistestvérét, az álmot, nem az adott személyiség irányítja. Sőt a látomás megtörténésének idejében úgy érzi, nem ura önmagának: a látomás legyőzte őt, a látomás hatalma fölébe kerekedett.
    Kinyilatkoztatáson Isten és – közösségre nyitott – ember olyan kapcsolatát értjük, ahol Isten a kezdeményező. A kinyilatkoztatás élménye úgy értelmeződik, hogy a legfőbb létalapító hatalom áttöri a megszokott világ rendjét, és minden ellenállás dacára beáramlik a személyiségbe, rajta keresztül pedig egy adott közösség (nagycsalád, falu, város, ország, nemzet, emberiség) szervezetébe. E beáramlás hívásként, sürgetésként avagy követelésként értelmeződik. A változásra, változtatásra való felhívás iránya az isteni rend felé mutat: a feladat mindig a lét eredeti alapozásának helyreállítása, Isten jogaiba való visszahelyezése. A kinyilatkoztatás élménye ebben a balladában úgy értelmezhető, hogy bizonyos személyiségek föntre valók, papi (táltosi, boszorkányi) feladatuk van: a mennyei tudás megismerése, hordozása és közvetítése. E balladában nincs szó a bibliai alapélményről, nevezetesen, hogy az emberi közösség, a nép eltérült volna Isten törvényétől. Ebből arra következtetünk, hogy a balladát teremtő népművészetnek nincs (még?) a bibliaihoz hasonló tragikus-bűntudatos létélménye. Azt nevezzük tragikus-bűntudatos létélménynek, amikor a bűn eredendő bűnné válik, azaz az emberélet alaprajzába beírtnak kezdik érezni.
    A kinyilatkoztatás élménye ebben a balladában elsősorban nem-beszédszerű. A bárány megszólalását úgy értjük, hogy a kinyilatkoztatás értelmezhető és értelmezendő. Sőt, lényege az az értelem, amit a helyes értelmezés belőle kiolvas. A kinyilatkoztatás magja (lényege): ige, amely élményként, látomásként, erősugárzásként, értelemként válik valósággá egy ember s aztán egy emberi közösség számára. Az élmény különössége, megfoghatatlansága – olyan, mint egy földrengés, mint szélzúgás, mint robaj, mint özönlő áradat, mint túlvilági létremegés stb. – az a valóságos tapasztalat, amely az élményt az adott kultúra tudása alapján kinyilatkoztatásként (a menny megnyílásaként) érteti az élmény elszenvedőjével. Az egyén felől tekintve: mámor, tisztítótűz, döbbenet, a feneketlen mélyből felnyúló szabadítás, halálközeliség, egyén és világmindenség váratlan és hihetetlen kapcsolatba lépése.
    A kinyilatkoztatás csak olyan kulturális jelentésösszefüggés-rendszerben lehetséges, ahol a Világot Istenhez kötik. Istent végtelen teremtő kedvként és erőként értik. Ennek a teremtő erőnek a méhében értelmet tételeznek. Az értelmet szabályozó keretadásnak, mederbefogásnak, törvénynek tekintik. Erő és értelem (így együtt: ige) szerves kapcsolatban áll egymással, rangsor nélkül egyenrangúak, ők Isten világban való mindenütt jelenvalóságának – az igének – két ága. Az erő mozgat, az értelem szabályoz. Ebből következően a világalkotó kisebb és nagyobb létegységeket erőértelem- vagy erőtörvény-egységeknek nevezhetjük.
    Ezek az egységek egymással szüntelen összeütközésben élnek. Minden egyes egység hatalma addig terjed, amíg 1. saját erejéből futja (ameddig takarója ér), ezen a körön belül 2. ameddig a többiek engedik. Az összeütközés azt jelenti, hogy külső erők korlátozzák a létegységeket, azaz belső erőtörvényük nem működhet a maga szabadsága kedvére. Tudomásunk szerint az emberen kívül semelyik létegység sem képes a belátó önkorlátozásra, azaz megegyezésekre, engedményekre az okos enged, szamár szenved kulturális szabályozó elv alapján. Az élettelen világban az egymással való összeütközések végletesek, a belső erőtörvény változhatatlan, legfeljebb elpusztul az adott létegység, de ez nem okoz fájdalmat. Az élővilágban, hosszú távon – mondhatni, a törzsfejlődés kerülő útjain – már beépülhetnek változások a lények erőtörvényeibe (genetikai programjukba).
    Erő és értelem, teremtés és törvény állandó kisebb-nagyobb összeütközésben van más teremtmények erőtörvényeivel. Ezen összetűzések eredménye romlás és újraszabályozódó együttélés. A harmadik szakrális alappillért – teremtés és törvényadás után –, a megváltás/megszabadulás jelenségét ebben az összefüggésben értelmezzük. A megváltás/megszabadulás a lényeket érő azon sikerélmény, mely a nagyobb egységeket szabályozó törvény módosulásából reájuk nézve következik. Az összetűzések eldurvulása mint nyomás hatására új ökológiai rendszer alakul ki. Az új helyzet megszilárdul: e megszilárdulás az új helyzet törvényeinek belsővé válása árán valósul meg. A lények vagy elpusztulnak, vagy alkalmazkodnak: az alkalmazkodás a lények belső erőtörvényeinek módosulását jelenti. A lények a maguk szenvedéseivel – és más lények pusztulásával – fizetnek azért, hogy belső irányító rendjük megváltozhasson. Értelmezhető ez úgy is, hogy a lények áldozatot hoznak az egységes rendszer további működésének oltárán. Ezek szerint a létezés lényegébe van kódolva a szabályozó és erőt adó kód megváltozásának lehetősége.
    Fel kell tennünk a kérdést, van-e iránya ezeknek a törvénymódosulásoknak. Milyen végállapot felé tart a világ, a természet, az emberi faj? A véget természetesen nem sejthetjük, de annyit látunk, hogy a létfolyamatok tendenciája minden esetben az egyszerűbbtől a bonyolultabb, a szervezetlenebbtől a szervezettebb és a részrendszerek egységbe szerveződése felé mutat. Nem gondoljuk, hogy a későbbi állapotban élők jobban érzik magukat, mint a korábbi állapot polgárai, azt sem, hogy a bonyolultabb, a szervezettebb, a nagyobb egység tökéletesebb az alacsonyabb szintnél. Csak azt, hogy a többre vágyás mint sors a létegységek lényegébe van írva.
    Úgy látjuk, hogy a természetben működő erőtörvények az ember létrehozására törekedtek. Olyan lény irányába, aki képes az önkorlátozásra. Nem tudjuk, hogy az ember híd-e vagy végállomás, mert az embert még meg nem szilárdult lénynek látjuk. Mint ahogy élettere is egyre bővül, egyedei számában is egyre szaporodik, életmódjában is egyre változik, szervezettsége is fokozódik. Az emberi faj önmaga számára meg-megújuló problémát jelent.
    1. Nem tud ellenállni annak, hogy hatalmát egyre jobban és jobban kiterjessze (akár egyénileg nézzük, akár nemzetté szerveződve, akár globálisan).
    2. Az egyre nagyobb számú egyednek egyre nagyobb az életszükséglete. Honnan tudja ezeket előteremteni? Hol a határa a népesedésnek?
    3. Életmódját és kultúráját is állandó kihívás éri, egyrészt a népességszaporodás (ugyanakkora helyen egyre több embernek kell együtt élnie), másrészt a technikai találékonyság kényelemnövelő hatása, harmadrészt a mindig új élményre várakozó lelki szükséglet felől.
    4. Végül a döntő kérdés: képes-e ezeket a létgondokat úgy kezelni, hogy élete ne szakadjon ki a kozmikus összefüggésrendszerből, másképpen fogalmazva: képes-e megőrizni a kultúra eredeti szakralitását (kapcsolatát Istennel), megint másképpen: hajlandó-e elvégezni azt az igen megterhelő munkát, melynek során a felmerülő újabb és újabb jelenségeket (nagyobb hatalom, több ember, megváltozott életmód, új technikai eszközök) saját erőtörvényébe szövi úgy módosítván azt, hogy az eredeti szakralitás újra és újra helyreálljon, s önmaga többre törekvését se kelljen túlzottan megnyirbálnia…
    A kinyilatkoztatás az Isten–ember viszony kívánatos megvalósulását kényszeríti létre. Az ég megnyílásának röpke idejére ez a viszony egyetlen ember esetében létre is jön.
    Amennyiben a kinyilatkoztatás élménye műalkotásban rögzül, annyiban – elvileg – minden műélvező ember számára – legalábbis képzeletben – átélhető. Így a műalkotás az isteni alapozású emberi lét megelőlegezőjévé (preegzisztenciájává) válhat. A mennybe hívott lány balladája a kinyilatkoztatás-élmény felől értelmezendő. Az értelmezés, amikor utal a megélhető élményre, annak ismeretét előfeltételezi. A valóság közvetlen tapasztalata valamint a valóságra vonatkozó kulturális tudásban való elmélyülés az a szemüveg (előítélet-rendszer, elvárási horizont, értelmezési stratégia), amelyen keresztül a kultúra egyes képződményei láthatóvá válnak, és elmondhatják mondandójukat. Nekünk, a modern – neaggyisten posztmodern – kultúra termékeinek, ha érteni akarjuk e balladát s általában a szakralitás légkörében fogant úgynevezett archaikus kultúrát (az emberi kultúra őstojását), szükségünk van arra, hogy a kinyilatkoztatás élményének szakadékába tekintsünk.
    E ballada egy termékeny virágkorába lépett lányról beszél. Nemi teremtő ereje feléledt Csipkerózsika-álmából, de még a döntés előtt áll, hogy ezt a robbanó, szétáradni törő erőt a társadalom által is elfogadott medrekbe terelje. A ballada nézőpontjából nem egy bizonyos lány a fontos, hanem az az életszituáció, amely minden leányt elér a maga idejében. A felszabadult teremtő erő a képzelet felé terelődik – ez a fönttel, a szárnyalással társul –, elhagyja a földet, a megvalósítás evilági elemét:
    Ni hol kerekedik / Egy kerek dombocska, / S azon növelkedik / Egy édes almafa. / Édes ez almája, / Csokros e virágja, / Édes ez almája, / De szebb a virágja. / Az alatt ül vala / Márton szép Ilona.
    Négy részletet emelünk ki:
    1. oly fa alá telepedik,
    2. mely dombon áll,
    3. mely egyszerre hoz virágot és gyümölcsöt,
    4. melynek szebb a virága, mint a gyümölcse.
    A fa három szintjével – a föld alatt, a föld szintjén, a magasban – és növényi (örök visszatérő) szerveződésével – mag, kifejlődés, virág, megtermékenyülés, termés… mag stb. – alkalmas arra, hogy a világmindenség, az élet, a kultúra lényegét vagy jelen állapotát megidézze. E balladában a menny megnyílása (a kinyilatkoztatás) a fa tövében éri Márton szép Ilonát. A fa a létezés lényegének kinyilatkoztatása, egyben az a hely, ahol adott időben, térben, kulturális közegben az adott egyén kinyilatkoztatást remélhet.
    Márton szép Ilona a fa alá telepedik. S mivel látomást kap, arra következtetünk, nem véletlenül telepedett a fa alá. A ballada által megidézett fát az adott közösség szent fájának tartjuk, melyről a faluban köztudomású, hogy szent, alá telepedve megnyílhat az ég. Márton szép Ilona látomásért megy a fához, de úgy is fogalmazhatunk, hogy révülni. Fa alá telepedni és révületre várakozni, ez az adott esetben azt jelenti, hogy hagyja magára vetülni a világmindenség, az egyes életek, kultúrája és önmaga lényegét.
    E fa különlegessége már a látomáshoz tartozik: egyszerre hoz virágot és gyümölcsöt. Azért tartozik a látomáshoz, mert átüti a valóságos lehetőségek körét. A virág és a gyümölcs a növényi lét két egymásra szervesen következő állapotát mutatja, de nem esik szó kettejük kapcsolatáról. A ballada elhallgatja a megtermékenyülés drámáját (a feltárulkozó nemiséget, a termékenyíteni igyekvő férfiúi magokat, a bogarat és a szelet). Ezt az elhallgatott drámát látjuk megváltozottan, a képzelet mennyei látomásaként kibomlani a balladai cselekményben. A virág és a gyümölcs két part, amely közé a látomás feszül. Mivel átléptünk a mennyei képzelet birodalmába, s mivel azt feltételeztük, hogy a ballada a létezés lényegét tárja fel, a virág és a gyümölcs együttes megjelenését e szerint értelmezzük. A virágzás lényege a termékennyé válás. A növény mintegy feltárja nemi szervét, mert meg akar termékenyülni; a virágzás ugyanakkor a megtermékenyülés vágyát is jelenti. A gyümölcs pedig a megtermékenyülés eredményét mutatja. A virág virágállapotot, a gyümölcs gyümölcsállapotot jelent Márton szép Ilona számára.
    Valaki ítéletet hoz e balladában. Úgy ítél: szebb a fa virága, mint a gyümölcse. Nem tudjuk, ki hozza ezt az ítéletet, de a balladát éneklő, kitüntetett helyzetben levő befogadó az éneklés során azonosul ezzel az ítélettel. Logikus azt gondolni, hogy ez Márton szép Ilona ítélete, de mivel révületben van, tekintsük olyan ítéletnek, amely személyisége (tudat alattija) méhéből tör elő. Ezek szerint Márton szép Ilona a női létformák közül azt idézi meg, amelyikben a szüzesség az anyává váláshoz képest felértékelődik. A Márton szép Ilonában megszólaló létforma azt állítja, hogy szűzen maradni szebb (értékesebb), mint megtermékenyülni. Égben maradni szebb, mint az égbe feljutván onnan visszahullani a földbe – s a gyermeknevelés küzdelmeiben megtépázódni. Amikor virág és gyümölcs közül a virágot választja, Márton szép Ilona lényének életforma-alakító magja sorsot ruház rá. E sorsot az jellemzi, hogy a hirtelen felduzzadt isteni teremtőerő, mely egyszerre teszi őt a korábbiakhoz képest elképesztően nyitottá és elzárkózóvá (hiszen nyitásnak és elzárkózásnak mostantól óriási a tétje) nem a természet, nem a szerelmi nász felé, hanem a képzelet által megnyíló mennyei tér felé irányíttatik. Ez a tér a jelképek gazdag hálózata, ahol a tényleges fa tejútfává válik, az ég csillagos palásttá: párbeszéd indul az egyetemes, létalapozó tudást rögzítő csillagjelrendszer és az egyes ember között. S a megelevenedő csillagképek mint révült látomások látogatják meg időről időre az erre elhívott leányt, kinek ettől fogva e látomások közvetítése lesz közösségi feladata.
    A szentnek, szentségsugárzónak értelmezett (alma)fa egy kerek dombecskán áll. Egy halmon. Kérdésünk: mi az, ami szentté avat egy dombot egy közösség (nagycsalád, falu stb.) számára? A szentség forrása végső soron a kozmikus létalapozó hatalom, közvetlenül azonban a nagycsalád feje, aki ezt a hatalmat idézi fel saját személyisége révén. A közvetlenül jelen levő családfő és a kozmikus teremtő hatalom között találjuk az őst (a kultúrateremtő hőst), akitől a család (nemzetség, nép) eredezteti magát. Feltevésem szerint a dombot általában, s így minden egyes dombot az eredeti dombképzés élménye szentel meg. Az eredeti domb akkor keletkezett, amikor a kultúraalapító őst eltemették, s a fölé emelt halomra fát ültettek. De bármit tettek is a halom tetejére, az a halom alatt levő – magszerű állapotú – ős kisugárzásaként értődött. A sírhalom a továbbélő, a jelent továbbra is megtermékenyítő, megszentelő ős rejteke. Egyfajta kulturális anyaméh. A dombecska fölé nőtt fa gyökereit mintegy az ősmagba mélyeszti, erejét belőle szívja – sőt, a fa ebből a magból fejlődik ki.
    Feltevésünk szerint tehát a dombecska alatt a kultúraalapító hős (ős) rejtőzködik, akiből a jelenben adott kultúra is kinőtt. A kultúraalapítást a mindig tartó ősidőkben megelőzte Isten és a választott hős kapcsolatfelvétele. Hiszen a hős az emberi kulturális közösség megszervezéséhez a mintát Istentől kapja, s ez a minta az, ami az idők során nemzedékről nemzedékre megújul, ily módon fenntartva a kultúrát a történelmi elhasználódás ellenszelében. Minél sikerültebb az eredeti mintavétel (az eredeti kinyilatkoztatás, az eredeti látomás megértése) a kozmikus erőtérbe illeszkedő, azt tovább gyarapító és tovább formáló emberi életformáról (társadalomszervezés, érzésvilág, gondolkodásmód, viszonyulásmódok stb.), annál nagyobb esélye van a rá alapozódó kulturális közösségnek, hogy hosszú és jó élete legyen a földön.
    A domb az eredeti hőst rejti, a magyar nép(mese)i hagyományban ez a hős – jelképesen – lóként, hitében táltos lóként van jelen. Ismert népmesei helyzet a halom alatt fekvő elgyengült táltos ló, amely mintegy szabadítóját, életre keltőjét – az újraszületett hőst várja. Őrzője, és jelen szomorú állapotának előidézője, fenntartója a boszorkány, ez a minden nőiséget nélkülöző nőalak. A kultúra nemzedékről nemzedékre elöregszik, megújítása nem megy harc, szenvedés, kockázatvállalás és áldozat nélkül.
    Márton szép Ilona balladája a kulturális elöregedés és újjászületés jelentés-összefüggésébe állítandó. Ebben a történetben a dombecska (a földanya méhe) nem terméketlen magot rejt. A rajta álló, virágot és gyümölcsöt egyaránt növelő almafa: az ősmag kisugárzása térben és időben. Ez az ősi gyökerű erő és tudás (erőtörvény), amelyet a magyar kultúra rendje kifejez. A fa utal eredetére, a magra, jelzi, hogy halálában is él, életet ad és alapoz. Áldozata (lényegülése), amint az látható, bőséget, szépséget terem.
    Mi teszi ezt a képet a korábban felidézett népmesei képhez képest ilyen élettelivé? A látomás maga (anyagi összetevő), mely az ég megnyitásáról (létrehozó összetevő), a menyei közvetítő megjelenéséről (tartalmi/formai összetevő), és a mennyei üzenetről (célt adó összetevő) szól: azaz Isten megjelenése. De mi készteti Istent erre a kinyilatkoztatásra? És milyen földi körülmény ad esélyt neki, hogy beleszólhasson az ember dolgaiba? Erre válaszként a fa virágzó (életgazdagság) és gyümölcshozó (kiteljesedett áldozatkészség) állapota, illetve ennek jelentése adódik. Az az ember – illetve az a kulturális állapot – lehet termékeny talaja a kinyilatkoztatásnak, aki – amely – örömét leli a virágzásban és a gyümölcshozásban, aki vállalja a következő nemzedék (a kultúra) felé az élet sűrűjében megmártózó áldozat és gond kockázatát (kalandját!).
    Ebben a balladában az ég azért nyílik meg, hogy egy kiélezett élethelyzetben lévő leány számára személyre szabott üzenetet hozzon. Ám ez az üzenet ma mindenképpen értelmezésre szorul. Természetesnek tartjuk, hogy egy kultúrának rendelkeznie kell olyan, valamelyest csoportba szervezett tagokkal, akik a látomások értelmezését elvégzik (legyenek azok próféták vagy pszichoanalitikusok). Ugyanis nem teljesen világos, hogyan kell értelmezni a mennybe hívást; nem teljesen világos, mi most és távlatokban a teendője Márton szép Ilonának. A menny annyiban szent világ, amennyiben az adott kultúra létének saját erőtörvényét, az igét látja benne. Mennybe hívatni ebből következően azt a felszólítást jelenti: szánja életét a kulturális szellemi sugárzás fenntartásának, és vállalja ennek közvetítését a többiek felé. Tartsa meg szüzességét a férfiak irányában, de nyíljon ki az isteni sugárzás megtermékenyítő hatalma felé. Lépjen a menny seregébe, azon élő és már nem élő társai közé, akik ugyanezt a sorsot kapták… és választották.