Zsávolya Zoltán

Yourself körút

    A legenda. Lipák Ernő, a kis szőke író, aki olyan kényelmes volt, hogy tevékenységét mennyiségi szempontból a lehető legnagyobb mértékben korlátozta, s ezért az utóbbi években már egyetlen sor szöveget sem állított elő, végtelenül szerette Babits Mihályt. Már kisdiákként rajongott érte; ama bús donna szörnyű plasztikussággal merengett nála a barna balkonon – a Messze, messze… versben. Később, gimnazistaként jókat mulatott rajta mint a kettősfedelű mondatszerkezetek kiötlőjén – ahogy Karinthy paródiájában áll. Utóbb aztán tartásáért és kulturáltan légies, azaz voltaképpen nem létező katolicizmusáért becsülte. Amikor pedig, már felnőtt fejjel és jókora késéssel Szabó Dezső hírhedt pamfletjét is elolvasta, édes filozopterként zárta végérvényesen és szinte konok végiggodoltsággal a szívébe: erényeivel és hibáival együtt. Leginkább mégis azokban az esetekben örült vele kapcsolatban, amikor a költőfejedelem rábízta: legyen ő ő, azaz Babits Mihály.
    Az úgy volt, hogy egy sörözéssel töltött nyári éjszakán – legalábbis így terjedt Lipák Ernő ismerősei között, noha ő maga soha nem beszélt róla senkinek – Babits Mihály hajléktalan képében csatlakozott az íróhoz a József körúton. Megjelent neki, hazáig kísérte, hozzá költözött, és végeredményben soha többé nem távozott aztán az életéből. Hogyan történt ez, egyáltalán miképpen lehetséges ilyesmi, aligha tudja bárki. A hirtelen előtűnő hórihorgas jelenés állítólag a Krúdy utca és a cseppnyi szökőkútnál sötéten kiszélesedő körútsarok felől közelítette meg Lipákot, amire persze semmi garancia nincs. Joggal merül fel a gyanú, vajon nem csak egy emberesebb képzelgés látszott-e ekkor testté szilárdulni, aki vagy amely már hosszú ideje ott lappangott a szó szoros értelmében befogadói lélekben? Nos, legfeljebb elképzelni lehet egy későbbi szimbiózist a maga hol felemelő, hol feszült pillanataival. Aminek során Lipák a lelkének felét kölcsönözte Babitsnak, hogy az időközönként látható fizikai formát ölthessen, a másik pedig a szellemének felét őneki, hogy felturbózhassa magát alkotói szempontból. Kölcsönös haszon – ahol is a kapcsolat harmonikusságát legfeljebb az egyes gyakorlati változatok feltehető léte törheti meg (bár csak úgy, hogy a felmerülő több variáció a kelleténél esetleg intenzívebbé teszi a szemléletet és bárkit zavarba hozhat). 1), amit mindenképpen le kell szögezni: Lipák Ernő ettől a pillanattól kezdve bárhol, bármikor, bármilyen vonatkozásban Babits Mihály titkos letéteményese, egyfajta képviselője lett. 2) Lipák társaságában időnként feltűnt egy nagyobb növésű, bajszos szigorúság, ezt követően ketten mentek valahová, együtt csináltak valamit, nyilvánvalóan előre megbeszélt munkamegosztásban, másokkal találkozva csoportdinamikailag felfejlődve. 3) A kötet nélküli író néha egymagában látta el a babitsos feladatkört, ilyenkor vagy megszokott porhüvelyében lépett fel, vagy átmenetileg csontosabb, magasabb és kopaszabb lett. A legutóbbi variáció nyilvánvalóan igen érdekes.
    Ment csak, ment ilyenkor. Látszatra minden konkrét cél nélkül. Mintha azért csinálná, mert azt képzeli, hogy a feje kiszellőztetésével valamelyest javítani tudna a helyzetén. Aligha volt persze esélye ilyesmire, annyira feladták neki a leckét. Mert mi tagadás, minden figyelmessége, tapintatos visszahúzódása, majdhogynem levegővé-válása ellenére óriási nehézségekkel járt, hogy az újjászületett Babits Mihály – ahogy mondta még 2000 júliusában- őt választotta.

    Atlantisz villamosa. A fiatal trampli, aki a Reviczky utca 7-ből, a nagyhírű alkotó egykori otthonát rejtő házból kidobta Babits Mihályékat, meglehetősen őrültgyanús volt. Gyalázkodva ordított velük, és nem riadt vissza még a tettlegességtől sem. Ahogy kísértetnek vélt, de nagyon is vaskosan valóságosnak bizonyuló testébe Török Sophie szellemét keresve a kifeszített ruhaszárító kötelek között belegyalogoltak: rúgott, csípett, harapott a dög. Amit ugyan egyik költő sem kifogásolt, nem is kifogásolhatott formálisan – hiszen, mi tagadás, eléggé ügyetlenül jöttek össze őkelmével – ám azért jókora túlzás volna azt állítani, hogy tetszett nekik a dolog. Fejvesztve menekültek tehát, a József körútig meg sem álltak.
    – El kell érnünk azt a villamost! – zihálta Lipák Ernő.
    – Ja… h… ha… – vette szaggatottan a levegőt Babits is, miközben a harmonikaajtó éppen odacsípte zakója szárnyát – Őrült nő a padláson…
    Ezúttal csak enyhe feltűnést keltettek. Az esti csúcsforgalomban utaztak, a lépcső aljára préselődve, egészen az Üllői útig. Itt Lipák intett öreg barátjának, hogy szálljanak le. Tudta, mit csinál. Két perc múlva a másik villamos majdnem üresen jött.
    Maguk sem emlékeztek, pontosan hogyan történt, de a Mester utcai megállónál hirtelen egyedül maradtak a kocsiban. És valahogy úgy érezték, hogy az egész szerelvényen is. Nem tudták, mért, de határozottan ilyen hangulat ereszkedett rájuk. Már előbb feltűnt nekik, hogy a Ferenc körút fényei a szokásosnál mézesebb, egészen furcsán elmosódó sávokat rajzolnak az ablakra, a házak meg távolibbak lettek, mint addig voltak. És az egész látványra mintha köd telepedne! Esne az eső, igen: az őszi vagy téli nehéz eső, pedig az előbb még kánikulai este volt, vagy már akkor is éjszaka?
    – Te, víz alatt vagyunk! – kiáltott fel egyszer csak rémülten Lipák Ernő. Bár alig láttak valamit, odáig rendben volt, hogy a Petőfi-hidat biztosan el kellett már érniük.
    – Rádöbizel, kis barátom… – Babits Mihály igen élvezte azt a szabadszájú szókincset, amelyet reinkarnációja óta sajátított el.
    De a másik meg volt győződve az igazáról, és már kezdte is a rossz viccet: – Búvár leszek én, kaucsukból gyártva ruhám, süvegem, úgy nézek a két kaucsukba szegett karikás üvegen… – Hirtelen felkelt, megrántotta az egyik szellőző fogantyúját. A négyszögletes résen fekete víz ömlött a lábukra.
    Babits melléje ugrott, félrelökte, majd nagy erőfeszítéssel visszacsukta az ablakot. Aztán Lipák után indult, aki érthetetlen módon jókedvre derülve eliramodott előle a teljesen üres kocsiban. – Te hülye! Bukdosva botor léptekkel a sűrü nehéz viz alatt… – folytatta a saját versét.
    A villamos most megvonaglott, oldalának ütődött valami elmerült fatörzs vagy más úszó tárgy. Csak találgatni tudtak, mi lehet. Viszont a fény is kialudt a kocsiban néhány másodpercre, ami határozott félelemmel töltötte el őket. Majdnem zajtalanul siklottak, egyedül a Duna áramának súrlódását hallották: cuppogva és csobogva nyaldosta a hatalmas fémdobozt az örvény, amelynek foglyai voltak. Aztán ez a zaj is elhalt, és úgy érezték, egy helyben lebegnek.
    – Ha ez már a tenger lenne…? – kotyogta ki Lipák Ernő a mindkettőjükben ott bujkáló vágyat.
    – Ne beszéljünk annyit! – Babits Mihály úgy felelt neki, hogy igazából nem felelt. Szemét az ablakra függesztette.
    Egyszerre vakító fényesség öntött el körülöttük mindent. A víz színe kivilágosodott, kékbe játszott, és a most szintén kéknek tűnő villamosablakon keresztül remegő délibábépületeket vettek észre. Olyan messzeségig húzódtak, ameddig csak elláttak. Egy egész elsüllyedt város hevert előttük, vagy nem is biztos, hogy elsüllyedt volt az, csak amolyan mesebeli. Falai mind korallszerű vörös anyagból épültek, repedéseiket virágra emlékeztető állatok borították, szivárványosan. Szögletes tornyai mind sértetlenek voltak, csak valamikori fa tetőzetükből maradt épen alig gerenda.
    Mindezt hosszú másodpercekig látták, a szerelvény megállt velük, mígnem tompán koppant a tengerfenéken – vagy a Duna alján. Ettől szétpikkelyeződött előttük a látvány, a kék távlat előbb habrongyokká szakadozott és zavarosodott, majd teljes összevisszasággá vált, míg végül megint fekete vízfal nyomása nehezedett rájuk. Ekkor ismét mozgásba jöttek, és hamarosan jól ismert tájon robogtak már.
    Éjszaka volt, s kipillantva Lipák Ernő bal felől rügyező fákat, bokrokat látott, meg az ELTE Természettudományi Karának épületeit. Megértette, hogy amit az előbb átélt, azt Babits Mihály rá is kiterjeszkedő gondolatának vagy képzelgésének kell tartania, hiszen időközben jóformán csak annyi történt valójában, hogy egyszerűen átvillamosoztak a hídon. Csalódottan, de megkönnyebbülten nézett körbe a zsúfolt kocsiban. Emberszagot szimatolt.