Barna T. Attila

Szentély

Katalinnak

Villámok hajolnak
a Naszály fölé –
csípődre én

körülöttünk a szőnyegen
kis mécseseid égnek
meglobogtatja lángjukat
a szemérmetlenül ránktörő szél

összerándulsz
villámfényes táj
öled bozótosába
menekülnek ujjaim

pogány papnő
emeled csillogó poharad
felmutatod tested az éjszakának
kifürkészhetetlen arcod fölöttem

azután csak a csönd
a sötétség
csak az eső sistergő cseppjei
a lerombolt szentély hideg hamujában

Trakl

A régi ház előtt állsz
a kerítés rácsát láthatatlan eső veri
sápadt arc mozdul az ablak mögött
lebben a függöny
nevetés
ajtók nyílnak előtted
sziszegő falak tövében árnyék menekül
félhomályos szoba mélyén tükör villan
lányok táncolnak lehunyt szemmel
fehér ruhában
fehér ruhájuk csupa vér

Körülötted a város derengő romjai
másik világból szitáló holdfényben
kőarcok bámulnak idétlenül
porszemként sodródsz az űr huzatában
fekete madár rebben fel arcod előtt
oszlopok között bolyongó árva rikoltás

Savonarola és Machiavelli

Lobban a máglya-alkonyat.
Tolongó nép és katonák a téren.
Eltorzult arcát míg a füst takarja:
Credo… credo… – zihálja eszelősen.

Machiavelli az ablakból nézi.
Láng zsolozsmáz, üvölt a tömeg.
Ezeknek kell a mennyei királyság,
szegény bolond, a tűzben is hiszed?

Hamvaidat az Arnóba szórják,
s futnak arany, könnyű csók után;
prófétát a nép holnap felejti,
igába hajtja fejét okos-bután.

Most pápa lennél, ha hallgatsz szavamra.
Nem prédikáció kell – erős sereg!
Hű Savonarola, jó Urad ne adja,
hogy én folytassam a te művedet.

A tér üres már, pernye kavarog,
elhamvadt már – lelkekben ég a máglya! –,
s kit Isten, ember végül elhagyott,
siratja őt a Sátán katonája.