Végh Attila

Istenek éjjele

Sötét erdő. Viszály cibálta őrzés, kis akaratok fölé
szárnyait terítő végzet. Így kell lenni. Fajok, napok
históriáját oldó, érzelmes hiány. Körperemére feszülő
gondolat, elkalandozó tekintet, árvuló, egyre gyűrűző
remény. Egy éjszaka világtörténete. Ezt mondom el.

Régi hajnalok embere tölgyfa odvába suttogta a titkot:
emberé az élet. Isten a tölgyfa volt, az élet, a súgás lehelete,
vagy mindez együtt, nem érdekes. Sarjadt, új lombot hajtott
a titok, léggömbfák erdejében kószáltak a nehéz lelkek.
Vígy minket a kis értésbe – kívánták útjuk végét,
kérdések holtát. Dél lett. Cihelődött a részeg harangozó,
fölkelt a csomós szalmapriccsről, dolgozni ment.
Megbotlik a harangkötélben, abba kapaszkodik.
A kapaszkodás folytatása: gyakorlott húzások
vállból, hasizomból. Késő délután majd a harangszóból
olvadó súly átmerül a tölgyek erdején. Lábait lógázó
angyal unalma terjed így. Az este története a leghosszabb
mondat, vége az érthetetlenbe lóg. Levegőt veszek, kifújom.
Nem mondok én semmit.

Levél Pilinszkyhez

Az istenező berendezkedik az előszobában.
Vakablakában villanyóra tömbje kattog.

Az emberezőnek még ennyi sem jut.
Egy zakatoló, véres liftben lakik, ami nincs.

Sötét, ünnepi szobában csillagszórók:
csattog panaszod fenyőág-ostora.

Fölvérzel.

Oldás és kötés

A súlyéletű ember nem moccan,
meteorit hasítja múltját, kiszámíthatatlan
és jósolható erő ég, amerre él.
Még gyerek, amikor társ nélkül
játszik a mérleghintán. Kísértet ölébe
lövi a gólt. Elalvásai végén ajtónyílás,
ékfény. Gyűlöl utazni. De ha róla beszélnek,
szavakban járkál, ha gyűlölik, épp
kirándul valahol. Úgy nő föl, mint a kérdés,
elmenőinek mindig utánanéz, megérint minden
elzuhanót. A jóságot gyűlöli, mint a választ,
emlékeztet és kérlel, lobogása fakuló zászló.
Mióta itt él, nincsenek érvek.

Érthetetlen, miért épp ide jött, közénk, ahol
nem kell többé mester. A városban
minden tanítvány halott. A súlyéletű
a tanoncok forradalma után költözött ide,
a megdőlt tan falai közé. Itt él,
itt szólongatja a halál. Járkál a romok közt.
Azt mondja, most már végleg marad, jó neki itt,
ahol a súlytalanság szívébe ás a végleges.
Cipője talpán téglapor,
vonzza az ellenpont nélküli építészet,
a végtelen kutyaugatás. Szeretne hirtelen
megöregedni, ahogy friss romban a kő.
Hatalmas mozdulat anyaga volt,
most a roskadás kincse. Nem fogad hallgatást,
és nem szól senkihez. A hang elszakadt kötél.