Sebeők János
Nyílt végű alapok
avagy: a kérdőjel kiegyenesíthetetlenségéről
Oh, Platón… Egy bekezdésed akad Atlantiszról, s meglehet, ez volt a legsikeresebb. A média számára ma talán leginkább emészthető. Hisz mindenkinek megvan a maga elsüllyedt Atlantisza. Atlantisz a nagy fellelendő, a Válasz maga. De hívhatjuk akár El Doradónak is. Attól függ, mi a kérdés – a válasz lehet arany.
Egyesek úgy gondolják, hogy életüket majd megoldja a pénz. Úgy gondolják, kérdéseikre a válasz a pénz. Ők a notórius lottózók. Köztes lét, két húzás között. Majd ha fagy! Holnapután kiskedden. Fekete csütörtök, zab szerda, szomorú vasárnap. Csak addig húzzuk ki! Ha nyertünk, attól fogva gond egy szál sem, ihaj. Egy ember, amikor milliárd forint fölé ment a főnyeremény, minden ingóságát és ingatlanát pénzzé tette, mondván, most nyernie kell. Így tette magát lóvá szegény. Most egy ő az elmeápoltak közül. S hogy nem boldog ember, az kommentár nélkül is gondolom, nyilvánvaló. Kevésbé nyilvánvaló viszont, hogy az újdonsült lottómilliomosok közül néhánynak miért sikerül hasonlóképpen megőrülnie.
Dejnezorgen – legyinthetsz. Agyukra ment a jó. Bezzeg te! Bezzeg te, a nagy szociális helyzeteddel ilyen helyzetben kirúgnád a plafont. Lehet, csakhogy a történet szerint az orosz anyácskának is úgy kellett „holtnak nyilvánítva” fia, mint egy falat kenyér, amikor viszont egyszer csak váratlanul csöngetett az ajtón: visszajöttem, Mama, hát mégis, torkán akadt a várva várt falat, összeesett szempillantás alatt. Élt addig, míg fia volt az ő számára halott, s halt abba, hogy a várva várt hozzá elért. Voltak együtt, míg egymástól távol, s váltak végleg el, közel. Ez is példázza, hogy a válasz: veszélyes üzem.
Bizony-bizony, a válasz: veszélyes üzem. Zavarba hozhat, elkeseríthet, elkedvetleníthet, megszégyeníthet. Mint csapás, akár megsemmisítő erejű is lehet. Letaglózhat. Hány párkapcsolat épül a „te is sejted, én is sejtem, mégsem mondjuk ki” féligazságaira? SzereP, nem szereP? Megcsal, nem csal meg? És vajon hány agóniát menedzselt végig már a szent hipokrácia? „Fog még maga táncolni, Lajos bácsi…” – pedig hát tudjuk mindannyian, Lajos bácsi többé nem fog táncolni. A kimondatlan, bevallatlan, mondhatnók, publikálatlan tudás még nem válasz. Még tehet úgy, mintha lényegileg csak kérdőjel volna. Lebegő tantusz. Összeomlás előtti hullámfüggvény.
A válasz: a hullámfüggvény halála. Láttad Alexandra Pavlovnát a Hullámfüggvény halálában? Jelzem, szép kis hullámfüggvény az az Alexandra Pavlovna, elvízisíznék rajta – pardon, de rajongok az orosz nőkért.
Ha megmondják, belehalsz. A válasz: diagnózis. Tehát mégis. Tehát mégsem. Vagy úgy… Lajos bácsi nemhogy táncolni nem fog, de meg fog halni. Lajos bácsinak jó esetben is egy hónapja van csak hátra. És már nem szeretjük egymást. Ez a fene nagy igazság. Ez kifújt, érted? Hagyjuk abba, váljunk el. Iván, te vagy az? Kisfiam, anyám. Ahány beteljesült álom, ahány beigazolódott rémkép, annyi halott hullámfüggvény: mind egy-egy elhalt hullámfüggvény. Ezt a szentmisét, kedves híveim, elhalt Hullámfüggvényért mutatjuk be.
És akkor megszólal a kisördög, hogy kell-e válasz egyáltalán. Kell-e nekünk a válasz? Nézzünk magunkba. Kíváncsiak vagyunk-e rá? Jobb hullámlovasnak lenni a szörfön, mint matróznak a Kurszkon. A szörf keres, úsztatja a csúcs, a Kurszk talált, süllyedt. Hátha jobb lebegni. Míg a válasz lebegtetve van, addig a remény táplált. Késő válasz, eb gondolat? Beváltott ígéret, beváltott fenyegetés? Kecsegtess, óra, azzal, hogy nem is vagy idő, asszony verve, pénz számolva, óra járva jó. A kéj utáni nyáradtság mily lehangoló. A teli has mily gyomorforgató…
Inkább akkor már beszéljünk mellé. Madách szerint a cél: halál. És ki akar meghalni? Ha a cél halál, akkor munkatáborba az éleslövészekkel, s urak a vakok. Vagy hordjon félre a puska. Beszéljünk mellé, találjunk mellé, a világért sem bele. S a beletrafálásról még nem is szóltam.
Maradjunk fürkészek, kérészek, félkészek, egészek sohasem, csak részek, nem kérkedők, csak kétkedők, mindig mindenre nyitottak, nyíltak, sohasem lekerekítettek, még kevésbé négyzetesek! Véletlenül se legyünk megállapodottak, önelégültek vagy megelégedettek! Ferenc Jóska még lehetett elégedett, mi nem. „Mindennel meg vagyok elegedve.” Ne Ferencz Jóskák legyünk, hanem füldugós Odüsszeuszok, no szirén, yes, Penelopé, vándorok a Fél útján.
A válasz nem kérdést old, hanem szabadságot öl. Erről az eredendő szabadságvesztésről, erről az amerikai stílusban ránk mért sok ezer esztendős börtönbüntetésről szól a bibliai történet. A tudatlanság adta szabadság elvesztéséről. A hullámfüggvény haláláról. A hullámfüggvény addig választhat, amíg nincs válasz. Választhatóság és válasz: konjugált változók, miként a hely és az impulzus, egyik csak a másik hiányában mérhető. Hölgyválasz? A hölgy válasz volna? Úrválasz? Válaszol az Úr? Úr ír? Úrvezetők és sorvezetők? Amikor még nem volt válasz, az volt a Paradicsom.
Az esztétika sem más, mint az elveszett paradicsom, az elveszett kimondatlanság megkísértése. Visszahívása. Csupa sejtetés. Figyeljétek meg, a szépség sohasem játszik nyílt kártyákkal. A szemérem nem a nembéli nemet, hanem a nemtelen igent fedi. Lapulevél, te kis hétfátyoltáncos! Fátyolfelhők: a Nap iszlámja. A titok egy műfaj. Ezért lehetnek a rózsafüzérnek úgy titkai, hogy százmilliók tudják. Mennél bölcsebb valamely szöveg, annál többértelműbb, annál áttételesebb. A jó befejezés sohasem zár le. Mindig hagy kiskaput a kérdésnek. A katarzis nem zárótűz. Csak a giccs fejeződik be ott, ahol véget ér a the end. A mélyebb szép kikacsint, és azt mondja, nem is tudom. Ha zárt végű alapba fektetsz, az utolsó nap lesz a te kis pénzügyi armageddonod, mely vagy mennybe visz, vagy pokolba taszít, attól függően, hogy miként gazdálkodtak a pénzeddel. Nyílt végű alap esetén viszont az ítélet prolongálva van. Te döntesz, hogy bent maradsz-e vagy kiszállsz.
Egyfajta horror omegauci munkál bennünk minden végleges elkötelezettség, feltétlenség és egyértelműség iránt. Legényéletre vágyunk. Korai nekünk még az oltár előtti koppanós, kemény igen. Hisz a végső egyben az utolsó is lehet. A történelmi tapasztalat pedig végletekig fokozta irtózatunkat a végsőtől. A megfellebbezhetetlentől. A tévedhetetlentől. A csalhatatlantól. A bizonyostól. Az igaztól. Hisz a történelmi tapasztalat szerint ahány igazság, annyiféle halál.
Sok millió emberéletbe került az, hogy némelyek tudni vélték a kérdésre a választ. A végső választ. A végső megoldást.
Mindez persze visszafelé is áll. Vajon az egykori bűnök miatt lemondhatunk-e az ártatlanság vélelméről? A válaszadás jogáról? Ha jogunk lehet mormogni, jus murmurandi, miért is ne lehetne a válaszra jogunk? Egy elítélt beszélhet az utolsó szó jogán. Mi, ártatlanok ne kaphatnánk választ végső soron? Ha megégetett a máglya, tilos-e a most a kályha? Mert ölt a kés, vágjunk-e mostantól fogva ujjal – és csak mert jó reményben élni, mondjunk-e le örökre arról, hogy egyszer az beteljesül?