Hules Béla

Nyiff és nyaff

    Reggel megszédültem. „Ezernyi dolgom” volna (?!), ehelyett nekiesem ennek a semmit sem ígérő irkafirkának.

    Nem gondoltam valamikor, hogy még azzal is bajom lesz, hogy magyar vagyok. („Idegen” meg sem érti.)
    Persze bajom (bajunk) volt elég, és horkantam olyasmiken, hogy „utolsó csatlós” lettünk, de a „világhelyzet”-re figyeltem, amely elintéz minket is, így vagy úgy; közös létünkre a „keleti tömb”-ben; a „fogyasztói társadalom”-ra. (A részleteket, árnyalatokat nem is érintem, magam változását; sohasem keverednék ki; hol van az most már?!)
    Hogy’ legyek magyar? Hogy’ ne legyek magyar, hiszen beleverődik az orrom minden pillanatban, tazmán lettem, képtelen vagyok ember lenni. Persze a föld forog azóta is, tazmánok nélkül, a kozmosz meg kozmosz. Na és ha nem lesz magyarság?! (Hacsak nem lesz a végén mindenkiből tazmán…) Ide vagyok ketrecelve; hogy’ lehetnék „felülemelkedő” ezen a süllyedő szigeten?
    Ha dolgom van itt, itt van (volna) dolgom – és itt fulladok meg a többiekkel. De hogy’ legyek magyar? Legyek „népi”? „Nép” nincs. Másutt sem. „Szivárvány havasán…”? Sosem láttam, nem is fogom a szivárvány havasát, és kit érdekelhet, hogy valami átokból csomó lesz tőle a szívem helyén? És elmondják, hogy kannibálok vagyunk, kelevény, az idegen meg szép. Visszakapjuk csőstül a bocskoros oláhot, meg hogy a tót nem ember. Keresztülgyalogolt a betyárromantika, a megvert cihákból dől a dzsentriszag, erre jártak a Gyurkovics-fiúk, itt kísért az extra Hungariam. Visszakaffogunk kurucosan, bevesszük a kefét, hogy a Dunakanyarban van Attila sírja, hazaáruló mindenki, aki nem látja a délibábot.
    Egy népnél sem vagyunk alábbvalók. Persze! Nem szeplőtlenségünk okán; szeplőinkkel együtt. Ez vagyunk. Ha még akarunk lenni. Leütik fejünkről a koronát, keresztestül. Félig. Majdnem. Kapaszkodunk utána két kézzel, húzkodnánk a nagy címerre [értsd a magyar közép címert!]. Foghatnánk tisztességgel a kezünkben! Védjük hősileg a gátat Nagymarosnál, a tótok vígan építik Gabcikovót (mért is ne tennék!), hátunk mögött meg kisöprik az egész hóbelevancot.
    Oda se neki! A magyarkodás idejét múlta, egymást taposva, orra-bukva rohanunk Euro-Amerikába, dobálunk el nyelvet, hitet, szemet, fület, agyat, magzatot. Micsoda alpári szöveg!

    Azt mondták, az óegyiptomi rabszolgaság (ha ugyan az volt) csúnya, galád (és mellesleg a középkor is); aztán az eredeti tőkefelhalmozás is ugyanilyen csúnya és galád. Épp ekkor írja Morus az Utópiát. Ha szót fogadtunk volna neki, archaikus paraszt-közösségek patriarkális békéjében élhetnénk mindmáig. Ha azonosak vagyunk magunkkal a karnyújtásnyira levő Marsbázisokkal (fizikánkkal és géntechnikánkkal), akkor végig kell néznünk az angol parasztság proletárrá züllesztését, a szörnyűséges gyermekmunkát (a piramis-építők összes keserveit) – és talán még szörnyűségesebbeket is.
    A röneszánsz hozta ránk az egyetemesség megbontását, az individuum görcsét; innét az egyedi boldogulás céljából való szövetkezés rögeszméje (a leben und leben lassen lapos és hazug erkölcsiségével). Descartes-nak köszönhetjük a racionalizmust, végső soron a materializmust, a Nagy Mechanikát. Nemegyszer dohogtam ezekről, és eme „leleplezések” közben – persze – jól tudtam, hogy az egyetemesség gépezetének kiépült mechanizmusával szemben a magukat önállósított személyeknek kell kiverekedniük az új világképet, a szabad kutatás eszméjét, megbontván ezzel az egyetemesség gépezetét. És ugyanígy a mechanika útján indulhat csak el az a részekre szedés, amely más vonalon ugyanígy széttöri az egyetemesség látványát, hogy aztán eljuthassunk az egyetemesség új képeiig, kezdve a rendszerelméleten.
    Mindeközben látván láthatjuk, hogy ez az „új egyetemesség” nem tudta magát közvetíteni a sokaságnak. Miközben az emberi szféra, a „világ” minden eddigit messze meghaladva integrálódik, a sokaság atomizálódik. Azaz – ugyanekkor az atomok anélkül, hogy szerveződnének (miközben más síkon ugyancsak be vannak szervezve) valamiképp mégiscsak integrálódnak; valamiféle csordákba, csordába terelődnek.
    A kultúra! Ez a Szent Állat, emberré tevő jobbik részünk. Az említett röneszánsz képalkotó tobzódása, az új zene csodálatos, lenyűgöző építményei! A nagyszerű elbeszélések, a stílus; az emberi létsík fölött lebegő költészet! Ezt a kultúrát védtük és ápoltuk: a minőségre kényesen ügyeltek a megrendelők, a kiváltságosok és a hozzájuk igazodók, a „parvenük” is. Épületességére felügyelt az egyház, aztán a nemzetek, az iskola, a kompetens testületek. És hogy’ lelkendeztünk, mikor lerázták magukról az iskolát, a hivatalos testületeket (amelyek aztán magasztos áldásukat adták rájuk utólag). Micsoda tűzijáték tombolt a Montparnasse környékén (és hogy’ sorakozott fél világhódításra a Bauhaus) – hogy aztán ott lopakodjék a nyomában, és mára mindent elárasszon, szemérmetlenül, a „fogyasztói esztétika”.
    „A kor nagy eszméi” ma senkit sem lelkesítenek. Azaz hogy akadnak azért harcos koreszmék. Ostromoltatnak a szabadság maradék korlátai, ha itt-ott tétován érzékelnek is valami gyanús bűzt. Meg folyik a szélmalomharc az általános jólét mögött lapuló árnyékok ellen. De a Gazdasági Növekedés szentsége érinthetetlen. A KOR méhének gyümölcsei nem az értük való lelkesedéstől növekednek. A „forró” meg a „hideg” háború nemzette őket, és Növekedés – meg a Jólét – táplálja-dajkálja. A semmi varázsszóval fel nem tartóztatható autóipar hozta az automatizáláshoz szükséges technológia bámulatos eredményeit, az elektronikát pedig a konkrét gazdasági felhasználáson túl – a csecsszopó-kor kimeríthetetlen cucli-éhsége röpíti diadalról diadalra.

    Nyiff és nyaff. Az „érvényesség” (Weöres Sándor szava, az utolsó szentek – vagy félig-szentek – egyikéé) sehol. A kigöngyölődés vakon működik, ahogy tette évmilliárdokon keresztül – egy adott időben segítségül híva eszméket és eszményeket. Úgy tűnik, ma megelégszik ezek zagyva és torz törmelékével.
    De csodálkozni még lehet, meg botránkozni-borzongani is; arra legalább alkalmas mindegyik, hogy így-úgy elszórakoztassa az embert.