Fecske Csaba

Az ébredés nehézségei

lassan kínlódva virrad
mint odvas fog a szájban
láthatatlan kéz szorításában az elme
mint szőlőszem a présben
farkasszemet néz velem a fényborostás
vérszomjas reggel
ott találom magamat megint
ahol este az álom tudatomról levágott
mint segítő kéz akasztott embert
a kötélről
kezdődik minden elölről
– a malom könyörtelenül őröl –
folytatódom

mint csatornapatkányok
surrannak tova gondolataim
sűrű sötétemen
csak az világít át a kín

fehérizzású fény
kegyetlen néma ragyogás
a sok fölösleges alól
íme előmered a váz

mint vízbe dobott kő gyűrűzve
süllyed el bennem a világ
szomorú üres partomon
nem olthatja szomját a vágy


                      *

sosem egészen itt
mindig valahol máshol
kitalálok-e mint Thészeusz
a vérszomjas szörny
labirintusából


                      *

napok
életem elmúlt napjai
mint kimosott ruhák
a kötélen száradnak
színüket vesztve
az emlékezet napsütésében


                      *

elállok mint a szél
hirtelen mint a nyári zápor


                      *

élet fájdalomból és örömből
szívemen már a halál dörömböl

a fény gátja volt csupán a testem
túl nehéz volt a kereszt elestem
ó Uram a kezedet kerestem
s rémülten a semmit markolásztam

nem voltál ott ahová belestem
nem vagy sehol tán nem is létezel

ha vagy hát akkor nagyon kegyetlen
mintha kéjjel vájkálnál sebemben
magamra hagytál nem voltál velem
amikor szükségem lett volna rád

otthon voltam-e én ebben a testben
halni tanultam egész életemben
mint későn átültetett fa sínylődtem
Uram gazdátlanul hagyott idődben


                      *

nem vagyok része semminek
csak bizonytalan határa
nem a fényt tükröző üveg
csak az üvegen a pára

kinéz belőlem a lélek
mint kisgyerek a toronyból
ideje jött a sötétnek
köröttem éjszaka tombol

koporsószegek az égen
a fölszikrázó csillagok
érző hús magamat élem
bennem a mindenség vacog


                      *

mint házat a repkény futja be
agyam az emlékek dús növényzete
szűk levélréseken át látható
a tényekben dagonyázó való

mint vízcseppben a nap ragyog
a szívben minden pillanat
az emlékezés mire jó
a visszalopott időben
nincsen élet csak én vagyok

az út végén egy angyal áll
hogy kövessem csak arra vár

volna még itt annyi minden
hát hogy mehetnék el innen