Valahányszor családom történetének azt a korszakát idézem emlékezetembe, amely olyanná alakította, amilyennek én megismertem, egyre inkább a magyar értelmiség polgárosodásának és városiasodásának egyik fontos fejezetét látom benne kirajzolódni. Debrecenben születtem 1920-ban. Ott nevelkedtem, ott jártam iskolába, egyetemre. Földrajzi fekvése érzékeny történelmi sorsot jelölt ki számára. Az állattartó birtokosi és a vele járó iparos, de még inkább kereskedő életmód kettőssége megszabta intézményrendszerének városi jellegét. Egyben nyitott volt főként kelet felé a hibás latinsággal Partiumnak emlegetett Erdély-széli megyék irányában.
Ezeknek a megyéknek az életmódját a földbirtokosi rendszerű, erősen kertes jellegű mezőgazdálkodás, a közigazgatás megyei szerkezete határozta meg. Középnemesi birtokos közönségének mozgékony szelleme, gondolkodásmódja elütött a debreceniek településszerkezetének és mentalitásának pragmatikus zártságától. Amikor hivatali pályája az első világháborút megelőző években anyai nagyapámat családostul Debrecenbe szólította, valamennyiüket, köztük fiatal lány édesanyámat is meghökkentette a város légkörének az addig Szatmár megyében megszokottól eltérő idegensége.
Édesapám családja hagyományosan nyilvántartott debreceni polgár, ha úgy tetszik, cívis család volt. Nagyapám, Ujfalussy József a családi emlékezet szerint korán árván maradt. A debreceni Református Kollégium gondoskodása nevelte fel. El is végezte a kollégiumi tanulmányok felső fokát jelentő teológiát, majd orvosi diplomát szerzett, és megbecsült orvosként tér haza, telepedett meg a városban. Tudásával, munkájával a város javát szolgálta. Megalapította, megszervezte a Városi Kórházat, korszerűsítette a város egészségügyét. Ő így teljesítette a városiasítás feladatát. Fia, édesapám, dr. Ujfalussy Géza, jogot végzett itthon és külföldön. Életmódjában a nyugat-európai polgári szokások apró vonásai merültek fel emlékezetemben. Származhattak a város kereskedő családjainak széles körű kapcsolataiból, ösztöndíjas diákok tapasztalataiból vagy még inkább édesapám úti élményeiből. Hasonlókat elsajátítani egyébként a Partium földbirtokosainak is megvolt a módja.
Nem maradt el a városiasítás programjától anyai dédapám, Mándy Antal nagyszekeresi földbirtokos sem. Fiait Máramarosszigetre küldte gimnáziumba, majd birtokát eladva városba költözött további iskolázásuk kedvéért. Fiatalabb fia, nagyapám, Mándy Bertalan, Budapesten végzett jogot.A magyarországi vasútépítések hőskorában lépett a vasutaspályára. Végül Debrecenben ment nyugdíjba, elég fiatalon. Aranyos kedélyű, minden iránt érdeklődő ember volt. Kitűnő muzsikus, fúró-faragó ezermester. Tőle tanultam szeretni a fát.
Fel kell tűnnie, hogy két nagyapám eltérő kötődésű életútját mily világosan fűzi egybe a Kollégium. A máramarosszigeti gimnázium is a Kollégium partikulája, kihelyezett iskolája volt, sok más hasonlóval együtt, a másik irányban Csurgóig. A Kollégium felnevelte két nagyapámat, édesapámat, s engem is. Történelmi légkörében, oratóriumában, könyvtárában, az egész épületben közvetlen közelségben éreztük a hagyományok eleven jelenlétet.
A Kollégium léte, összekötő, egységesítő funkciója figyelmeztet, hogy a város társadalmának kettősségét egyben egységnek is tudjuk látni tágabb látókörben. Megszokott volt az is, hogy egy-egy nemesi család tagjai zavaros időkben menedéket kerestek és betelepültek a városba. Lehettek ilyenek Ujfalussy őseim, vagy apai nagyanyám, Márton Mária szintén Szatmár megyei családja.
Mándy nagyapámat felvidéki vasúti szolgálata közben, Poprádon találja az emlékezet. Ott élt a Felvidéken szerte ismert patrícius kereskedőcsalád, a Krompecherek egyik ága, Krompecher Imre és családja. A család eladósorban lévő nagy lánya, Eugénia, kitűnően zongorázott, és csellista nagyapámmal hamar egymásra találtak. Esküvőjük volt a poprádi evangélikus templomban az első magyar nyelvű esküvő. Családunk életét nagyanyám új vonásokkal gazdagította. Gyönyörűen kézimunkált, festett, mestere volt a süteményeknek. A családi emlékezet úgy tudja, hogy ő honosította meg nálunk a karácsonyfát.
Járt már korábban is Debrecenben. Szokásban volt a debreceni és a felvidéki kereskedőcsaládok között, hogy tagjaikat magyar, illetve német szóra kölcsönösen vendégül látták. Eközben nagyanyám zongoraleckéket is vett a debreceni Zeneiskolában. Családi hagyomány, hogy édesanyám felvidéki szász rokonságunktól örökölte leleményes, gyakorlatias vállalkozó szellemét, a Mándy oldalról hihetetlen munkabírását. Ezek segítették át életében annyi nehézségen. Anyai nagyszüleim segítségével ő vállalta iskoláztatásom, egyetemi éveim terhét.
Ujfalussy József, apai nagyapám volt akkoriban a kollégiumi zenélés különböző ágainak vezetője. A zene elkísérte élete végéig. Házában a kamarazenéléshez szükséges hangszer- és kottaállomány készen állt. Egyik alapítója volt a Zeneiskolának. A máramarosszigeti diák zenekarban anyai nagyapám, Mándy Bertalan gordonkán játszott. A kamarazenélés, a házi muzsikálás Mándy nagyapáméknál is otthonos volt. Ő maga egyik alapító tagja volt a debreceni MÁV filharmonikus zenekarnak. Családunk minden tagja muzsikált. Édesapám elsőrendű zongorista volt, édesanyám végül hivatásául választotta az énektanítást és a hangversenyéneklést. A családi hagyomány és a Városi Zeneiskola felejthetetlen tanára, Szabó Emil nevelt muzsikussá. A tőle kapott szilárd alapozás és élmény segített a Zeneakadémiára. Görög-latin filológiai, egyetemi tanulmányaimhoz a gimnáziumi évektől kaptam biztatást. Ezzel a kettős útravalóval kezdtem meg életemet Budapesten a háború után. De ez már külön történet lenne.
