Harangozó Imre
„Idvez légy bódog Szent István királ…”
„A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel.”
Részlet Szent István király fiának, Imre hercegnek adott intelmeiből
Lassan ezer esztendeje folyik a vita a magyariak földjén, mit is köszönhetünk szent királyunknak, Istvánnak? Ez a kérdés egyre hevesebb indulatokat kiváltva érvek és ellenérvek sokaságának megfogalmazására ösztönözte a nemzetünk írástudóit. Kimondva vagy kimondatlanul szinte mindenki állást foglalt az ügyben 1983 óta, amikor is a Király-dombon bemutatták Szörényi Levente és Bródy János nagyszerű rockoperáját, az István, a királyt.
Mivel a vitázók mindkét táborában (lehet talán több, esetleg jóval több táborról is beszélni!) számos, s mondjuk ki, szélsőséges, a történelmi és a hagyománybéli tényeket mellőző álláspont hangzik el, mi több, kerül nyomtatott formában is az olvasók kezébe, megállapíthatjuk, hogy korántsem megnyugtató a helyzet. Meg kell jegyeznünk, hogy történelmünk egyik legfontosabb alapkérdéséről van szó, melynek megítélése nem közömbös a jelen, sőt, ami talán még fontosabb, a jövő szempontjából sem!
Érdemes hát Szent István ünnepe táján végiggondolnunk, végigelmélkednünk, mi több, imádságban végigélnünk népünk történelmének ezt a vészterhes időszakát. Fölidéznünk magunkban pro és kontra az érveket és ellenérveket. Szükséges ez azért is, mert mai problémáink, nemzeti kínjaink döbbenetes hasonlóságot mutatnak az évezred előttiekhez. Talán a mostani évezredváltás gondjainak föloldási lehetősége is ott rejtőzik Szent István életművének nagy titkában.
Az elmúlt évszázadok magyar történetírására árnyékot vet a Habsburg-ház önlegitimizáló, a nemzeti ellenállást deheroizáló hatalmi politikája. Ha egy kicsit keményen hangzik is, kimondhatjuk, hogy nem kevesebbről, mint tudatos és szándékos történelemhamisításról van szó. Ezt a közel két és fél évszázaddal ezelőtt kezdődött korszakot mintegy „megkoronázta”, kiteljesítette a „létező szocializmus” korának történetírása, a maga politikai célokat kiszolgáló, szűkkeblű és rövidlátó szemléletével. (Mindez persze nem jelenti azt, hogy az elmúlt ötven évben minden szerző minden műve szemenszedett hazugság volna. Magyarországon, de bátran mondhatjuk azt is, hogy az elcsatolt magyarság szellemi műhelyeiben, a diktatúra árnyékában is folyt mértékadó kutatás és ennek nyomán publikáció is. A kép tehát nagyon árnyalt, de véleményünk szerint összességében a fenti gondolatmenet helytálló és védhető.) Ha kicsit sarkítva, de meg nem hamisítva összefoglaljuk az e korban a köztudatba vitt eszmerendszert, leírhatjuk, hogy a primitív, vérnősző, barbár magyarok, minden a normális élethez szükséges tudást a germán és szláv szomszédaiktól tanultak el. Fejvesztetten bemenekülve a Kárpát-medencébe a „bomló ősközösségi társadalom” vívódásai és öntisztulása folytán „kalandoztak”, raboltak és gyilkoltak Európa-szerte. Géza fia, Vajk, belátván, hogy tarthatatlan ez a primitív lét, a művelt, keresztény Európa segítségét kérte s kapta meg, hogy saját fafejű népét valamelyest civilizálja. A műveltséget tehát német lovagok hozták magukkal, s így a magyarságnál föllelhető minden civilizációs nyom, érték nyugati eredetű átvétel.
Mint már említettük, az itt vázolt kép természetesen sarkított, lecsupaszított megfogalmazása a „hivatalos történetírás” álláspontjának. Sajnos azonban jó néhány – a közelmúltban megjelent – mű figyelmeztet rá, ma is elevenen ható, mi több, látványos kiadványokban pompázó szemlélet, amelyet ezekben a művekben természetesen nem így, hanem jelentős adatbázist fölsorakoztatva, tudományos köntösbe burkolva jelentkezik.
Nézzük meg, mit tudhatunk ma a Szent István előtti magyarság életéről, műveltségéről a legújabb kutatások tükrében! Most a teljesség igénye nélkül fölsorolunk néhány szerzőt, akik sokszor messziről, a „hivatalos történetírás” bástyái mögül vagy más tudományterületekről érkezve, sokszor egymással is vitába, ellentmondásba keveredve művelték és művelik a „termékeny bizonytalanság” tudományát: Bakay Kornél, Bárdy László, Erdélyi István, Götz László, Kiszely István, Makkay János, Padányi Viktor, Pap Gábor, s a közelmúltban elhunyt két nagy szellemóriás nevét is ide kell még írni, bár itt a türelmes papíron férjenek el békésen egymás mellett: László Gyula és Lükő Gábor.
Vegyük tehát sorra tételesen, pontokba szedve legalább a legvitathatatlanabb ismereteinket honszerző őseinkről:
– A magyarság a kor szintjéhez mérten igen fejlett gazdasági és hadi ismeretekkel bírt. Ősi soron örököse volt a folyamközi civilizációk földművelő és a nagy pusztai műveltségek állattartó, harci és hadművészeti hagyományainak.
– A temetők tanúsága szerint páratlan ízléssel és fölényes mesterségbéli tudással bírtak a korabeli magyar ötvösök is.
– Magas szinten űzték az ipart. Kovácsaink, posztó-, nemez- és szűcsmestereink messzi földön híresek voltak.
– A kereskedelem is igen fejlett volt. A magyar kalmárok otthonosan mozogtak a keleti és nyugati piacokon ugyanúgy, ahogy a jeles hazai vásárokon a távoli országokból idesereglő kereskedők.
– A vérszerződéssel megújult egy ősi hierarchikus állami rend, amely a szerződés pontjait – mai szóval élve – „alkotmány”-ként alkalmazta.
– Végül egy mellékesnek tűnő, ám mégis igen fontos részlet: a magyarok a források tanúsága szerint rendszeresen tisztálkodtak. Nemezsátraikat, szétszedhető bútoraikat és lakástextíliáikat is tisztán tartották.
A korabeli források megemlékeznek arról is, hogy Árpád népének zöme monoteista volt, egyetlen Istent tisztelt. Sorra kerülnek elő a temetőkből a keresztény hit jelenlétére utaló tárgyi emlékek. Ezek a mellkeresztek s számos más történelmi és néprajzi adat arra utal, hogy az itt elterjedt keresztény vallás valamiféle távoli kapcsolatban, rokonságban állott az egyháztörténelem által „manicheista eretnekség” néven emlegetett keleti vallással. Azt azonban le kell szögeznünk, hogy Árpád magyarjai nem voltak manicheisták, hanem egy olyan keresztény irányzat követői, amelyről egyéb írásos följegyzések híján, a manichezmus megismerése útján szerezhetünk analógiás érvényű információkat!
Mindezeket egybevetve láthatjuk, hogy a Szent István munkája nyomán elénk táruló fejlett magyar állam nem előzmény nélküli. S nem buta átvételek, öncélú másolások eredménye, mint arra mottónkul választott intelmében maga István hívja föl a figyelmet! Ellenkezőleg, már a X–XI. századi magyarság is számos, ma egyetemes európai műveltségelemnek számító értékkel gazdagítja környezetét, az európai államokat. Hogy csak egyetlen, de talán a leglényegesebb részletet ragadjuk ki, a magyarság révén terjedt el Európában a nők és az anyák mélyebb tisztelete, a fejlett európai lovagi eszme alapgondolata. A magyarság adja az európai kereszténységnek a páratlanul élénk és erős Szűz Anya-kultuszt, az Istenszülő Anya tiszteletét.
Mindezen értékek túlzott hangsúlyozásából fakad a másik, legalább ennyire veszélyes szellemi zsákutca, miszerint: Szent István erőszakos térítésével elpusztítja a magyarság értékeit, idegen érdekek és értékek szolgálatában saját népe ellen fog fegyvert.
Természetesen az állam újjászervezése nem ment vér nélkül. A kor szemlélete, gondolkodásmódja ezt nem is tette volna lehetővé. Jól tapintható a történeti forrásokban és népmondáinkban is István vívódása. Az „Ellenségeim állnak mellém, s népem támad ellenem” ellentmondást – talán István szívében is Szent Imre halála után – a csodálatos országfelajánlás oldja föl. A nagyegyházi keresztény vonulatban is ismert Szűz Mária-kép itt találkozik először átütő erővel a magyarok ősi Boldogasszonyával. A Szent Szűz anyai mosolya szünteti meg a véres földi gyűlölködést és torzsalkodást és testvérháborút. A teljes megoldást pedig a Vászoly-unoka, a csillagok között is fényesen tündöklő szent király, László uralkodása adja meg. Ő igazolja Istvánt azzal, hogy oltárra, a szentek sorába emeli. Az ő korában csendül fel a magyar templomokban, talán éppen az 1083-as szentté avatás ünnepén először az „Ave beate Stephane” kezdetű antifóna, melyet most a Karthauzi Névtelen veretes XV. századi magyarságával idézzünk föl néhány sor erejéig.
„Idvez légy bódog Szent István királ!
Te népednek nemes reménysége!
Idvez légy mi megtérésönknek
Bizony doktora és apostola!
Idvez légy minden szentségeknek
És igazságnak fényes tiköre…”
Mindent egybevetve láthatjuk, hogy a fentebb már említett – László Gyula professzor úr szellemi hagyatékából kölcsönzött – „termékeny bizonytalanság”-nak még igen nagy tere van. Egyben azonban bizonyosak lehetünk: István egy nagy múltú, rendkívüli örökséggel bíró országot örökölt apjától. Bizonyos az is, hogy ez az örökség, de főként az ezt őrző nép nagy erkölcsi, lelki válságon esett át. Talán ebben a megrázkódtatásban szerepet játszott az, hogy Kijev erős szláv államot szervez és fölveszi a kereszténységet, annak is a görög, bizánci rítusát. Ez a keleti tengely kettészakítja a népek országútját, amely a keleti rokon népekkel, sőt a keleten maradt magyarokkal való kapcsolattartást igencsak megnehezíthette. Dönteni kellett tehát a mégoly hősies harc – majd azt követően a Balkánra települt bolgár testvérnépünk példáját látva –, a lassú, de biztos föloldódás, asszimiláció és a bizony öncsonkítással járó, de a megmaradással és az értékek továbbvitelével kecsegtető nyugati orientáció között. István az utóbbit választotta Döntésének helyességét annak fényében kell mérlegelnünk, hogy ma, ezer esztendővel a döntés után magyarul értekezünk minderről. A viták és a kizárólagosnak vélt igazságok helyett talán jobban kellene figyelnünk a költőkre, a versekre, hiszen sok igazság válik talmivá a hitvány megfogalmazás miatt és sok kényes, a tudomány eszközeivel szinte megfoghatatlan kérdés válik egyszerűvé a nyelv szépségének varázsa mentén.
Ünnepi írásunkat zárjuk egy katartikus erejű dráma részletével, egy olyan idézettel, amelyet hitünk szerint nagy királyunkkal együtt mondhatunk, fohászkodván a Teremtőhöz úgy, ahogy írva vagyon, Ratkó József írása szerint:
Szent István magyar király tiszteletének legkeletibb emléke. A Moldvában, tehát az egykori Etelköz területén lévő Gajcsána-Magyarfalu templomának oltárképéről -- amely a koronafölajánlás jelenetét ábrázolja és a kép készülésének idején oltárról már lekerült, mára pedig nyomtalanul eltűnt – a fényképet az 1970-es évek elején Halász Péter készítette. |
Uram – égig érő s hatalmaskodó népeket elejtesz,
míg virágoznak választottaid –
vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben;
segíteni ne vesztegelj nekünk,
s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat!
Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak
és földjeinket elcsipegetik
és sóvárognak falvaink iránt
és kiirtanák szülötte-szavunkat,
hahogy dicsérni Téged ne tudjunk,
tanítsd meg őket, Uram haragodra!
S intsd meg, akik a szent munkát segélik
s hitre hajtott népedet pásztorolják –
örök hálát, hogy tőled várjanak – mert
igen gőgösek immár, mintha ők
adták volna e földet is alánk!
Juttasd szívünkbe, ki vagy Te, Uram,
s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk
gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
ne legyünk csúfja és játékai,
s messzire való maradékaink
rút járom alá ne vettessenek!
Amen