Harmath Arisztid Sándor
A Szent Jobb rejtélyes útja
Nemzeti ereklyéink sorsa, akár a Szent Koronát, Szent István kardját, az Aranybulla eredeti példányait vagy a Corvinákat tekintjük, mind-mind kalandos és ellentmondásos, és ez alól a Szent Jobb sem kivétel. Hosszan eltűnik a szem elől, míg sokára, valahol egészen másutt, távol, újra felszínre bukkan. Századok telnek anélkül, hogy hírünk lenne felőle, útja furcsa vargabetűt ír le Székesfehérvártól Biharig, vissza oda, majd Raguzáig, és Bécsen át Budára. Elmenekítik 1944-ben Németországba, míg végre 1945 Szent István napjára hazatér.
Kedves olvasóimat már most arra szeretném figyelmeztetni, hogy értekezésemben szereplő adalékok többsége nem új, azok már századok óta ismeretesek, de ebben az összevetésben, ebbe a rendbe állítva és ilyen megvilágításban még nem találkozhattak vele.
Nem vagyok sem egyház- sem művészettörténész, még kevésbé régész vagy antropológus. Ez a téma egészen véletlenül került elébem, amikor egy pálos kolostor történetével foglalkoztam a harmincéves vallásháború korából. Valósággal meghökkentem, amikor az úgynevezett Acta Paulinorum jegyzékében ezt olvastam: De brachio S. Stephani. Mit kereshet itt a Szent Jobb története, kérdeztem magamtól. Érdekelt a téma, de csak arra futotta az időmből, hogy lemásoltassam és félretegyem „jobb időkre”. Később a jubileumi előadássorozatra készülve eszembe jutottak ezek az írások, elővettem őket, lefordítottam, és be kell valljam, azonnal megfogott a téma és rabjává tett. Az a közel egy év, amelyet ennek szentelhettem, sajnos nem volt elég ahhoz, hogy minden részletre kitérhessek, újabb és újabb, még nem ismert forrásokat derítsek fel – ha vannak ilyenek. Nem volt elég, de az ehhez a témához mérten szűk idő, mely rendelkezésemre állt, mégiscsak adott újat. Reméltem, hogy amíg írásom a tisztelt érdeklődőkhöz idővel eljut, talán még újabb ismeretekkel is találkozhatom. Nem csalódtam, így is történt, de erről majd később….
Most csak röviden összegezném a főbb ismert tényeket, egyúttal kerülni szeretném azokat a részleteket, amelyeknek csupán narratív jellegük van abban a feltevésben, hogy ezeket a tisztelt érdeklődők amúgy is ismerik, másfelől ezek túlságosan is igénybe vennék a szűkre szabott terjedelmet. Nem kívánnék foglalkozni az ereklye transzcendens kérdéseivel, mert ebben távolról sem vagyok illetékes, még ha teljesen nem is idegen tőlem. Annyit azért a tudomány iránti tisztelet megkövetel: minden ereklye vagy kegytárgy csodáiban az elsődleges szerep a hité. Jézus is gyakran mondta: „Menj, a te hited meggyógyított téged!…”
Kezdjük tehát mindjárt az első kritikus kérdéssel: mikor és hányszor emelték ki Szent István hamvait a sírjából? Első királyunkat a székesfehérvári Boldogasszony-bazilikában temették el 1038-ban. Érdemes megemlíteni, hogy első királyunk a Szűz Anyának ezen templomát egy XIV. századi magyar krónikakompozíció szerint az erdélyi Zoltántól kapott hatalmas kincsekből emeltette, ékesítette, mely vagyon eredetileg Kean bolgár herceg tulajdona volt. A krónika szerint azért pusztította azt a templomot tűzvész, mert az erdélyi Gyula gonoszul szerezte azt a pénzt, melyből építették.
E kitérő után szeretném Győrffy György elméletét idézni, mely többek véleménye szerint nem csupán elmélet. Szent István testét alighanem két ízben is felemelték sírjából. Körülbelül az 1060 táján uralkodott zavaros időkben, sírgyalázástól félve, a kanonokok kivették első nyughelyéről a bebalzsamozott testet, és egy kevésbé megközelíthető sírba, a templom közepén egy kőkoporsóban annak padozata alá süllyesztették.
Ezt 1970-ben, mint Szántó Konrád ferences atya 1985-ben megjelent dolgozatában írja, régészeink meg is találták. Győrffy még azt is állítja, hogy ekkor leválasztották a kart, s azt a káptalani kincstárban ama Mercurius szerzetes kanonok őrizte, aki később eltulajdonította és magával vitte a Berettyó mentén épült templomába. (Erről majd később.) Sajnos Győrffy forrását nem ismerem, melyből mindezeket merítette vagy elméletéhez felhasználta. A második exhumálás időpontja kétségtelenül 1083. augusztus 20. István szentté avatása után Szent László és az előkelők jelenlétében megnyitják a sírt, és kiemelik a király földi maradványait.
Ez pápai engedély alapján történik. Az exhumálásról a Hartwig-legenda számol be, ennek csodás részleteit gyakorlati okokból mellőzni kívánom. Annyi tény ebben az elbeszélésben, mely két korábbi legenda nyomán íródott s amelynek csak a második, tárgyszerűbb hangú része tűnik a püspök sajátjának, hogy éppen ez a felemeltetés-történet képezi második kritikus pontját a Szent Jobb kalandos históriájának. Itt az a fő kérdés: mit vettek fel a sírból? Egy kezet vagy egy kart? Tudjuk, hogy a király gyűrűjét hosszasan keresték a koporsót megtöltő, illatos folyadékban. Fraknói Vilmos, akit az ereklye történetének eleddigi legalaposabb ismerőjének és elemzőjének kell tekintenünk, történészként nem fogadja el a feltalálás misztikus részleteit, különösen azt nem, hogy Katapán kanonok apja, Mercurius – akit Szent László rögtön elzavart a helyszínről – egy angyalszerű lénytől ott kapta volna meg a kart. Már Katapán is hűtlen őrzőnek bizonyult korábban, feltehetőleg ő tette lehetővé, hogy apja az első, 1861-63 körüli kiemelés után magához vegye a becses ereklyét.
Elzavartatásának oka bizonyosan ebből fakadt. Fraknói teljesen logikusan következteti, hogy a kar már nem lehetett a koporsóban, azt nem kellett volna olyan sokáig keresgélni, csakis a gyűrűt, mely könnyen eltűnhetett a folyadék alján a mély kőkoporsóban. De akkor mit kerestek volna? Itt azonnal le kell szögezni, és ez rendkívül fontos: Szent Istvánnak nem a kezét, hanem karját tulajdonította el Mercurius. Bár vannak olyan források szép számmal, melyek azt állítják, hogy csak a kéz maradt épen – pont ebben látja a csodát Hartwig szövege –, de ennek ellentmond, hogy a szent király feje, bal karja, egy-két bordája is megmaradt. A középkor áhítatvilága sajnos annyira kevés kritikával kezelte ezeknek a testrészeknek vagy egyes szent tárgyaknak eredetét, sorsát, akkora volt az igény – mai, profán szóval élve –, oly nagy volt a kereslet irántuk, hogy mind jámbor tévedésekre, mind pedig a visszaélésekre is számos alkalom nyílott ezáltal. A kéz–kar probléma másokat is foglalkoztatott. A latin nyelv idevágó elemzései sem adnak megnyugtató választ, manus csak kezet jelöl, de brachium alsókart, míg dextera jobbot is és kezet is jelent. Mikor 1771-ben Bécsben vizsgálták a Szent Jobbot, ujjai közt kis papíron latin szöveg találtatott, melynek két változatát ismerjük. Bajzáth József püspök ekként olvasta: „Vera manus sancti regis Stephani et confessoris gloriosi.” Ugyanezt Pray György jezsuita szerzetes – akinek közreműködésével az ereklye hazakerült – így olvasta: „Dextera beati Stephani regis et confessoris gloriosi”. Mi lehet az oka a furcsa eltérésnek? Talán a Bajzáthnak tulajdonított variáns utóbb egy német nyelvű szövegkörnyezetbe áttéve, közvetve került abba a jelentésbe, melyet Kollár Ádám udvari könyvtárigazgató intézett Mária Teréziához így eshetett meg, hogy ő talán pontatlanul adta tovább a püspök elemzését. Itt is látható, hogy míg Bajzáth – állítólag – kézről ír, addig Pray György a „Dissertatio historico” kezdetű tanulmányában már „dexterá”-t említ.
Ez hitelesebb, mert ő maga írja, közvetlenül tőle származik. Furcsa az, hogy a Bajzáth-verzió Istvánt szentnek nevezi, amíg a Pray-változat boldognak, holott szentté éppen az exhumálás évében avatta őt a pápa. Nincs egzakt magyarázat az eltérésekre… Bár Hartwig közlései, melyek a Szent István legendák nyomán születtek, kevéssé objektívek, mégis rendkívül fontosak, mert az első részletes beszámoló tőle ered. Forrása a kisebb és a nagyobb legenda, egy magyar és egy idegen pap műve, vázlatos, sőt befejezetlen, keletkezését Kálmán király alatt 1110 körülire tehetjük, tehát meglehetősen közel esik Szent István újratemetéséhez. A legfontosabb hiteles kútfő azonban mégis későbbi, III. István okirata. E királyunk 1168–1172 között uralkodott. Amíg Hartwig az ereklyelopást csodás keretbe foglalva, jámbor cselekedetté szépíti, és akinél számunkra teljesen logikátlanul a Szent Jobb hollétéről értesülő László király szinte helyeselve Mercurius tettét, fényes kísérettel utazik annak kolostorába, megjutalmazva értékes adományokkal, addig III. István kertelés nélkül tolvajnak minősíti a papot, akit László, mintegy rehabilitálva, a Szent Jobb legális őrévé tesz, és egyúttal gondoskodik egy szép mívű ereklyetartóról is. Ennek a tartónak majd igen fontos szerepe lesz fejtegetéseinkben. Köztudott, hogy az ereklyéket olyan edénybe foglalták, amely annak alakját formázta. Nos, ez talán eldöntheti a kéz–kar vitát. Ugyanis az apátság pecsétlenyomatai egy könyöktől ujjvégig formált, felállított kart ábrázolnak.
III. István király hivatkozott okirata kivonatos másolatokban maradt fenn. Az egyik Gyöngyösi Gergely pálos rendfőnök „Inventarium” kezdetű kézirata. (A pálosok vették át a bencésektől a Szent Jobbot őrző kolostort.) Ez az 1500-as évek elején készült, s egy másik pálos szerzetes, Kolarich Joachim is átvette, de legismertebbé Simon Máté pálos atya 1797-ben Vácott nyomtatott, „Supplementum” kezdetű műve tette, aki Kolarichra mint forrásra hivatkozik, de egyben Pray Györgynek előbb említett munkájával polemizál. A másik kivonatot Marcellevich György készítette, aki Károly Róbert másolatából vette át a szöveget.
Fraknói és mások is kiemelik, hogy míg III. István a Szent Jobb-i vagy Szent Jog-i apátság privilégiumait megerősítette, kiterjesztette, addig elődei közül ezt csak Géza, és még korábban Álmos herceg rendelte el. Ebben láthatók a dinasztikus ellentétek, időről időre a nádor vagy fiai hatalmaskodnak, elorozzák az apátság javait, míg azután a követező király ezt elveszi tőlük, sőt átokkal fenyegeti azt, aki a jövőben hasonló tettre ragadtatná magát. Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor a Szent Jobb története elhomályosodik.
1300 után pár évvel még kétségtelenül ott van a tiszteltére emelt templomban, erre Gazottó Ágost zágrábi püspök egy zsinati beszédében utal. Horneck Ottokár krónikája – talán tévesen – azt említi, hogy az ifjabb Vencel a koronázási „játékon” (sic!) fején a szent koronával, egyik kezében a királyi pálcával, a másikban az ereklyével állt a főpap előtt. Ennek dátuma 1303, a történészek ezt tévedésnek vélik, valószínűbbnek tűnik, hogy az országalma volt a másik kézben. Ezek után már minden évszámnak, forrásnak döntő jelentősége lesz. Tapasztalhattuk, és látni fogjuk, hogy mind a kéz–kar, mind a Szent Jobb holléte tekintetében számos ellentmondó adatra bukkanunk. Simon Máté a „Supplementum”-ban azt írja, hogy IV. Béla és leányai magukkal vitték Dalmáciába a Szent Jobbot, és onnan kerülhetett később Raguzába, ahonnan Pray György kezdeményezése nyomán jutott vissza Magyarországra. Ezt több jó forrás is cáfolja, de a legjelentősebb Károly Róbert 1326-ban kelt híres dokumentuma III. István említett nagy fontosságú iratának kivonatáról.
Sajnálatos módon az szüli a számos bizonytalanságot – hogy egy-egy vitatott kérdésre nincs, vagy csak egyetlen kútfő akad. Vagy az sem ritka, hogy találkozik kettő is, de ezek ellentmondóak. Ide sorolhatnánk a Kálmánról szóló hagyományt, mely szerint ő választotta le a kezet a karról, Fehérvárra küldve a kézfejet és Szent Jogra vissza a kart. Így adja elő többek között ezt Hankó Ildikó is egy, a Magyar Nemzetben megjelent cikkében, a forrás megjelölése nélkül. Ott van persze V. László adománya, melyet Bécsben Szent István mártír templomában őriznek. Ez az ereklye itt volt most Budapesten, de osztrák részről nem engedték meg a vizsgálatát. A Kálmán féle történetet annak ellenére, hogy ő nem tartozott Szent István leglelkesebb tisztelői közé, erős kritikával kell fogadni. Azt sem hihetjük el egykönnyen, hogy a csonkítás V. László nevéhez fűződne.
Ezek után 1326-ot követően az ereklye hollétére jó egyszázadnyi csend borul. Történészeink kivétel nélkül azon a véleményen vannak, hogy az eddigi őrzésének helyéről ez alatt került vissza Fehérvárra. Tény, hogy II. Lajos 1525-ben elrendelte különböző kincstárak vagyona felének beszolgáltatását a török elleni felkészülés költségeinek fedezésére.
Egyesek szerint ekkor Budára vagy Fehérvárra került a Szent Jobb. Ez aligha hihető, az nem kereskedelmi forgalmú tárgy. Többen, így például Fraknói, Pauler, Uksza stb. Zsigmond 1433-beli, a pápához intézett kérelmében vélik felfedezni azt az időpontot, amikor az ereklye már nincs a régi helyén Biharban. A király ekkor a pápától engedélyt nyert búcsúra Fehérvárra és Váradra, kérelmében azzal érvelve, hogy e helyeken szent ereklyéket őriznek. Nem említi viszont Szent Jog apátságát. Ez aligha dönti el a kérdést, mert igaz ugyan, hogy mind Fehérvárott, mind Váradon voltak relikviák, ott Szent István csontjai, emitt Szent László hermájára, de az sem kizárt, hogy Váradon – püspöki székhely lévén – mutatták be a Szent Jobbot, arra alkalmasabb lévén, mint az ekkorra leromlott apátság. Tán már vissza sem került oda. Két váradi kommendátor is beszámol az apátság siralmas állapotáról 1467-ben, illetve 1498-ban, amidőn Vitéz János 1469-beli kérelme nyomán azt már a káptalan felügyelte. E századból ellentétes értelmű híreink is vannak, erősítve, illetve gyengítve némileg az előbb már említett feltevést, hogy a Szent Jobb már nincs az eredeti őrzési helyén.
Laskai Osváth 1484-en Nürnbergben kinyomtatott szentbeszédei közt található az alábbi sor: Dexteram pia devotione in civitate Albensi (sic!) positam, olim misericordiae operibus plaenam, omnis populus veneratur.
Vagyis: a Fehérvár városában kegyes fogadalomból elhelyezett Jobbot, mely egykoron jótékony cselekedetektől volt telve, mindenünnen (érkező) népek tisztelik. Kérdésünk kettős: kinek miféle fogadalmából helyeztetett át az ereklye Fehérvárra? Biztos-e Laskai Osvát – akit Pray György nem ismer és Temesvári Pelbárttal téveszt össze – a maga értesülésében? Ha igen, ő lehet a koronatanú a Szent Jobb őrzési helyének ügyében.
Van még egy adalék – igaz, közvetett –, ez Bonfini művében (Historiarum regni) megismétli Hartwig nyomán a Szent Jobb feltalálásának történetét beszéli 1490 körül az apátsági kormányzóval Salonai Antallal, aki közölte vele az apátság eredeti kiváltságlevelének tartalmát. De furcsa mód nem szólt arról, hogy az ereklye már nincs az őrizetében Ez alig érthető, nem is logikus, de nincs magyarázata. Ezután kerek száz év telik el a Szent Jobb minden híre nélkül. A búvópatak szem elől tűnik ismét…
1590-ben a raguzai dominikánusok kolostorában – erről a zágrábi rendtárs, Cerva Seraphinus számol be – új ereklyetartót készítenek a szent kéz számára. Hogy került oda? Fehérvárt a török földig lerombolta, felégette, kifosztotta. Hogy élte ezt túl az ereklye? Nincs válasz, csupán annyi, hogy a szerzetesek török kereskedőktől vették meg. Hová lett maga a díszes ezüstfoglalat? Még az a legenda is járja – Hankó Ildikó hivatkozott cikke is ezt említi –, hogy talán a magyarból törökké lett és azután tolmácsként működő Mahmud Terdzsülmán közvetítette az ügyletet. Ennek csupán annyi alapja van, hogy ő egy magyar tárgyú krónikát fordított latinból törökre, melyet a fehérvári talált. Csupa rejtély, feltevés. De ezután felgyorsulnak az ereklye körüli történések. Színre lép a ferencesek kolostora Lembergben, mely Szent Andrásról neveztetik el. Itt őriznek egy ereklyét, melyet ott Szent István jobb kezeként tisztelnek. Forgách nádorunk neje, Pálffy Kata asszony a pápai udvarhoz fordul levélben annak hazahozatalát eszközlendő. Esztergomban ekkor püspöki konzisztóriumot tartanak erről. Sajnos ennek jegyzőkönyvét nem láthattam. A lembergi ereklyéről meglepő módon nem a ferenceseknél, hanem a pálosok aktái között találtunk az Országos Levéltárban anyagot. Többen is tudtak erről a tucatnyi feljegyzésről Simon Mátétól Uksza Józsefig, de nekem az az érzésem, hogy még Fraknói sem olvasta-fordította kellő alapossággal. Ő ugyanis azt hámozta ki ezekből a levelekből, hogy Lembergben egy vagy akár két, Szent Istvánnak tulajdonított kart is őriztek. Kart, kézfej nélkül. Az iratok 1729-től 1774-ig terjednek, s egy kivételével latin nyelvűek.
Az 1773. évi dátum azért érdekes, mert ekkor már két éve Budán őrzik a Raguzából bonyodalmas körülmények között hazatért ereklyét. Ebből az évből több irat is datálódik. Hogy ott két kar lett volna, a magam részéről kizártnak tartom, kivéve 1773 évét, de akkor is rövid időre. Erről azonban rövidesen. Azt hiszem, a téma iránt érdeklődők számára szükségtelen elmondani, miként találtak rá a dominikánusok őrizte Szent Jobbra, és hogyan sikerült azt visszaszerezni tőlük. Legyen annyi elég dióhéjban, hogy nem sokkal Buda visszavétele előtt egy magyar főúr bukkant rá, majdnem sikerült is I. Lipótnak hazahozatnia, de a török háborúk, Bécs, majd Buda ostroma miatt feledésbe merült az ügy. Ismét el kellett telnie majd egy évszázadnak, míg Pray György újra nyomára bukkant. 1771-ben azután ünnepélyes ceremóniák közepette elhelyezték a budai vár Zsigmond-kápolnájában. De előbb még Mária Terézia 150 aranyért csak Szent István koponyájának egy részét kapta meg a szerzetesektől, akiknek mind megbecsülésben mind anyagiakban sokat jelentett az ott tisztelt és csodált ereklye. Végül az oroszok hadiflottával fenyegették Raguzát, mivel a törökkel való cimborasággal vádolták a raguzaiakat.
Ekkor királynőnk diplomáciai segítséget nyújtott a városköztársaságnak és ennek fejében, no meg 200 arany fájdalomdíj ellenében megkapta a Szent Jobbot, immár magától a köztársaság szenátusától, gyolcsba, vattába csomagolva. Lembergben ekkor zavar és talán féltékenység is támad, hiszen ők eddig biztosak voltak abban, hogy övék az igazi. Vizitációk, szemlék rendfőnöki látogatások és jelentések sora bizonyítja ezt. Említés tétetik egy szemléről 1773. augusztus 23-i keltezéssel, mely szemle 1654. szeptember 8-án tartatott Malomfalvy Gergely provinciális vezetésével, egy másik 1659-ben a káptalani választói kongresszus alkalmából.
Igen részletes adatokat találhatunk az 1713. október 11-i jegyzőkönyvben. Ez arról szól, hogy 1634-ben Lengyelország királya János Kázmér, miután boldog duklai János közbenjárására Isten jóságából csodás kegyekben részesült, fogadalomból a szent sírjához vitte Szent Istvánnak a mintegy ezer gramm tiszta aranyból készült művészi tartóba és vitrinbe zárt kezét, a foglalaton látható írás szerint bévül Szent István ereklyéje van, melyet minden év szeptemberének második napján ünnepélyesen köztiszteletre tesznek ki, ahol is a hívek ájtatos csókokkal illetik. Hitelességére nincs semmilyen bizonyíték, feltehetőleg a közös magyar–lengyel királyok egyike alighanem Nagy Lajos hozatta ide aki 1382. szeptember 11-én hunyt el, s aki mint magyar király negyven, mint lengyel tizenegy évig uralkodott. Az ereklyét ismertető levelek annak alakját többnyire úgy írják le, hogy az romolatlanul a csonkolástól könyökig terjed „a carpo usque ad cubitum”. De hogy a csonk hol van, ez ebből a fogalmazásból nem derül ki. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy két ereklyét is őriznek ott egyidejűleg Lembergben, az egyik egy kéz a másik egy kar, a kézfej nélkül, vagy a szemlélők csak a foglalatot látták, amely azonos formájú a bihari Szent Jobb apátságban elhelyezettel, de magát a csontot nem. Az egyetlen magyar nyelvű irat sem dönti el a kérdést: Az 1774. július 7-én Nisnovban kelt levél címzettje a rend ügyvédje, írója Golitsch Pál prior. Az ereklyét Szent István király jobb kezének egy darabjaként jelöli, fél kartól felállított tartóban, amiről azt hihetnénk kezet és kart is tartalmaz de ez nem ennyire egyértelmű. A régi tartóval azonos módon három kinyújtott ujjal és kettővel: a gyűrűs és kisujjal tenyérbe fordítva, „a tenyértől mintt egy két hövelyknyivel alább látszik a nyilás, mellyet kristálydarab előz s ez alatt nyilván a Sz. tsont, majd egy arasznyi” – írja a rendfőnök ezen nyomtatott iással: „S. Stephani primi Regis Hungariae Apostolici”. Végül írja, hogy a nyílás után „illendő mértékkel vagyon a más része a kéznek egészen könyökig aranyból”. Alul a lengyel király neve látható. De van-e folytatása a csontnak az nem derül ki a szövegből. Érdekes hogy a rend engedélyével Koháry János gömöri főúr 1659-ben kapott egy darabkát belőle bőr- és ínrészekkel.
Bár „a carpó” inkább arra utal, hogy a csonkolás a csuklónál kellett kezdődjön, de akkor mi értelme van a „más rész”-nek? Festmény is őrzi emlékét, János Kázmér látható, amint kezében tartva áhítattal csókolja meg a teljes kart formázó kegytárgyat egy másik előkelő férfiú jelenlétében. De újabb meglepő dolgokról is árulkodnak a szerzetesek levelei: 1773. október 11-én Lembergből ugyanúgy írja le Caspar Maniewicz prior az ereklyét, mint későbbi utóda, 1774-ben, de némileg kevésbé részletesen.
Nem mehetünk el szó nélkül két további levél mellett. Bár ezek egy folyamatos levelezés megmaradt részei csupán, annyi azonban kitűnik belőlük, hogy a raguzai relikvia 1773. szeptember 2-án Lembergben volt tiszteletadásra kihelyezve. Erről semmilyen más forrásból nem hallottunk. Lehet, hogy a kezdőbetűkkel jelzett szerzetes, talán a ferencesek rendfőnöke, összetévesztette a két ereklyét, mégis arról számol be hogy ez az a Raguzából Budára került kéz. Még meglepőbb a Pozsonyban 1773. december 2-án kelt levél, melyet Eugen Kósa írt elöljárójának. Ebben az áll, hogy a lembergi ereklye alighanem már Ausztriában van, és a páterek aggódnak, nehogy ez a becses kegytárgy ott marasztalódjék. Ez utóbbi levelekből tehát az derül ki, hogy egyfelől a raguzait Lembergbe vitték, míg az ottanit alighanem Bécsbe.
Onnan nyilván visszakerült, mert ottlétéről a korábban említett 1774. évi jelentés beszámol. Sajnos, Lengyelországra zivataros idők jöttek, így amikor 1900 táján Fraknói Vilmos érdeklődött ott barátja által, csak annyit tudott meg, hogy egy kéz formájú bronztartóban az eredetinek egy kis töredéke lelhető már csak fel. A budai Szent Jobb ezek után a Zsigmond kápolnában őriztetett, a Vár 1849. májusi ostroma során hajszál híján odaveszett. Fontos szerepe volt 1860-ban, amikor is a hagyományos augusztus 20-ai körmenet valóságos hazafias, nemzeti demonstrációvá alakult az elnyomók ellen. Ugyanezen jelentősége volt az 1945. évi körmenetnek is…
Mint köztudott, a Szent Jobb új ereklyetartóba helyeztetett hazatérte után. Ezt az ezüst-üveg szekrényt 1862-ben Scitovszky hercegprímás kezdeményezésére egy, a ma is látható gyönyörű, művészi tartóra cserélték. Levágták a kézről a hét pecsétet, mellyel még Mária Terézia idején látták el. Az ujjak közt tartott kis papír, mely egy ezüstszelencében őrződött, és amelybe a szöveget is belevésték, most az új szekrényke aljára lett rögzítve. Az arany emlékérem, melyet a királynő veretett, szintén átkerült az új tartóba. Különösebb említésre méltó esemény ezek után nem történt a Szent Jobbal kapcsolatban 1944-ig, amikor is Nyugatra menekítették, és épp 1945 Szent István-napjára adták vissza az amerikaiak.
Mivel az ostrom során a várbeli kápolna elpusztult, ma a Bazilika ad otthont az ereklyének. Sajnos sem az aranyérme sem az ezüstszelence a belé zárt papirkával nincs ma már meg. Nagy kár, mivel a mai fejlettebb technika és kiváló szakembereink segítségével bizonyítékot nyerhetnénk a dokumentum kora, hitelessége felől.
Mint az eddigiekből látható, sok kérdésre nem ismerjük a biztos választ. Nem tudjuk teljes biztonsággal eldönteni: az eredeti ereklye kéz vagy kar volt-e? Nem ismerjük eléggé az útját, századok nem felelnek számos kérdésre: ekkor és akkor hol őrizték? Hány hiteles ereklye létezik és hol találhatók? Hogy került Raguzába az egyik és Lembergbe a másik? Ki és mikor vitte azt a ferencesek ottani kolostorába? Hová tűnt 1944 után az eredetiség szempontjából oly fontos papírdarabka? Raguzába milyen ereklyetartót cseréltek újabbra? A Szent Jobb tenyerében tartott, selyemnek látszó textildarabka mikor került és mely céllal a kézbe? Hová lett a Mária Terézia által veretett aranyérme? Létezik-e az irat a prímási levéltárban azokról a püspöki konzisztóriumokról, melyek két-három ízben a két Szent Jobb ügyével foglalkoztak? Mikor, hol készült a csuklót lezáró cizellált lemez? Csupa lényegbevágó kérdés vár még a jelen és az utókor kutatóinak a válaszára. Végezetül, ha valakiben komoly kétely merülne fel, a ma oly nagy tiszteletnek örvendő nemzeti ereklye hitelessége iránt, lenne-e illetékesek részéről akarat arra, hogy modern eszközökkel, DNS-, izotópvizsgálatokkal kiegészítsék azokat az enyémnél átfogóbb történelmi kutatásokat, melyek elvégzésére részben idő hiánya, részben szakmai okokból én eddig nem vállalkozhattam. Nem véletlen, hogy egyrészt e nemzeti ereklye fontossága, másrészt sorsának fordulatos, rejtélyes volta miatt annyian foglalkoztak vele mind egyházi, mind világi, tudományos körökben. Ezek közül érdemes még megemlíteni Ipolyi Arnold, Szántó Konrád, avagy Fábián kanonok a várbéli Boldogasszony(Mátyás)-templom plébánosa nevét. Nagyon fontos kutatómunkát végzett a felsoroltakon kívül 1930-ban Lépold Antal, majd a Serédi Jusztinián érsek vezette tudóscsoport, melyet a prímás az Akadémia felkérésére alakított ki.
Ez a munkakabinet 1937/38 folyamán tevékenykedett, Szent István halálának kilencszázadik évfordulója kapcsán. Kutatását Emlékkönyv stb. című művükben jelentette meg, ennek harmadik kötete foglalkozik a Szent Jobb történetével. Lényegileg semmi újabbat nem tesz ez a cikk sem az addig már ismertekhez. Nem tudja feloldani a kéz–kar dilemmáját, a leválasztás problémájára is csak hipotéziseket állit fel.
Ténynek fogadja el Simon Máté állítását, mely szerint IV. Béla vitte Raguzába a teljes kart, Bunyitayt idézve bonyodalmas oda-vissza vitelét ebbe az időbe helyezi, megtoldva azzal, hogy az elválasztás gyakorlati okokból történt. Sőt még Nagy Lajos, illetve Báthory István személye sem marad ki annak magyarázatából, hogy ki által és miként került Lembergbe a kar. Mert mindenki csak karról szól, mivel az általánosan elfogadott nézet két vagy három hiteles Szent Istvánnak tulajdonított felső végtagot ismer. Ezek egyike Lembergbe a másik Bécsbe került, a szent kézfej pedig Magyarországon található.
Arról sajnos, szinte kivétel nélkül elfeledkeznek a kutatók hogy jóval a tatárjárás után bizonyítottan eredeti helyén, a Szent Jog-béli kolostorban őrizték a relikviát. Mivel senki nem kivájna, nem meri a Budán található kézfej authentitását megkérdőjelezni, nem óhajt abba a polémiába bocsátkozni, melyik a hiteles: a budai vagy a lembergi? Mindenki leválasztásra keres magyarázatot, noha Fraknói már 1901-ben tudta, hogy Lembergben csupán egy bronztartóba foglalt kézfej található. Ez pedig a napnál világosabban mutatja, ott volt egy ehhez tartozó kar, melyből ennyi maradt a ferenceseknél. Mielőtt a kérdésben szinte drámai fordulatot jelentő ponthoz érkeznénk, hadd utaljak még Lépoldra is aki a forrás megnevezése nélkül állítja, hogy a lengyel ereklye II. József idején új tartóba került, mely már nem aranyból, hanem rézből készült. Itt újabb kérdőjelek is meredeznek: felületes volt tán Fraknói informátora, vagy pont abban az időben nem volt Lembergben a relikvia. Mindenesetre Lépold 1930-ban ott tudja ismét a bernardinus ferenceseknél. Furcsa módon mégsem tűnik fel senkinek, hogy újra ott látható, senki nem kezd el töprengeni azon, hogy Nagy Lajos vagy más valaki, egy egész emberi kart kezestül Lengyelországba menekített, tán a török elől, vagy nagyúri kegyből, netán politikai gesztusból odaadományozott.
A kényes dilemmák azóta sem oldódtak meg, de egy izgalmas fordulatról magam is csak a fentiekről szóló előadásom elhangzása után értesültem. Nagyjából kutatásaim kezdetének időpontja körül Puskás László, a lembergi g. kath. Teológiai Akadémia tanára, levelet irt Paskai László bíboros-prímásnak, örömmel jelentve az egyházfőnek, hogy az elveszettnek hitt ottani ereklye megkerült!
A szerzetesek 1946 után a duklai ferences monostorba kerültek, eredeti otthonukból raktárak, irodák lettek. A kegytárgyakat nyilván a helyi Ateizmus Múzeumba vitték, soknak azonban nyoma veszett. Puskás László közlése szerint a szerzetesek megmentették az ottani Szent István-ereklyét, melynek hollétét Jaroslaw Giemza muzeológus derítette ki: jelenleg Lezsajszkban, az ottani kolostor egyházművészeti gyűjteményében őrzik. Puskás Lászlóval való megismerkedésemet Semjén Zsolt egyházügyi államtitkár úrnak köszönhetem, hasonlóképp hálás vagyok neki azért a jó szolgálatért, amellyel dr. Szabó Géza őrkanonokkal, a Bazilika plébánosával kapcsolatba hozott.
Szabó Géza lehetővé tette, hogy a Szent Jobbot közelről is megszemlélhessem, sok értékes információt is kaptam tőle.
Véleményem megegyezik Puskás tanár úr elképzelésével, ezt a két ereklyét, történelmünk vélhetően hiteles tárgyi tanúit, azonos tisztelet, gondoskodás kell illesse. Anélkül azonban, hogy bárkinek vallási meggyőződését, kegyeleti érzelmeit sérteni szándékoznám, úgy vélem a három ereklye – az itteni, a bécsi karrész, a lezsajszki – korszerű, tudományos vizsgálat alá kell vettessék. Ez azért is nélkülözhetetlen, mivel korunk lehetőséget nyújt arra, hogy mind vallásos, mind történelmi emlékeink kultusza valós, hiteles bizonyítékokon alapuljon.
Felhasznált irodalom
Acta Generalia A 39 OL Filmtár 37239/40 dob.
Acta Paulinorum E 153 OL: De brachio St Stephani
Századok 1901 köt. Fraknoi Vilmos cikke (891–)
Uksza József: A várbeli Zsigmond-kápolna (1934)
Dr. Gábor Gyula: A Szent István-napi ünnep (1927)
Pray György: Dissertatio historico (1771)
Szántó Konrád: A szent jobb tisztelete (Vigilia 1985 V)
Magyar Katholikus Almanach – Dr. Lépold Antal: Az esztergomi székesegyház ereklyéi 1930/31 évf. IV-V. köt. 557. o.
Tarczal György: Az Árpád-ház szentjei (1930)
Szilárdfy Zoltán: A Szt. István király felajánlásai… Művelődéstörténeti Értesítő. XLV IIII (1999)
Katalog Zalytkow Sztalo Lezajsk Warszawa – A lengyel Tudományos Akadémia kiadványa (1989)