Kiss Etele

A magyar korona kettős arculata

Édesapám emlékének

    A 2000-2001. év, az új millennium Magyarország számára nem csupán a jövőbe pillantás időszaka, hanem még inkább elmúlt ezeréves állami létünk mérlegének megvonásáé. Magyarország megkeresztelésének ezredik évfordulóját az európai integrációs folyamat sokkal pragmatikusabb változásai kell hogy kövessék, mint az oroszok hasonló 1988-as millenniumát, melynek prófétikus jelleget kölcsönzött az, hogy egybeesett a glasznoszttyal, és sokan látták az ünneplésben a kommunizmus és a Szovjetunió végének az előjelét. Mégsem feledkezhetünk meg arról, hogy a jelen millenáris ünneplésnek is volt spirituális dimenziója, mely az államalapító Szent Istvánhoz és a hagyomány által neki tulajdonított Szent Koronához kapcsolódott, de amelynek értelmezése még várat magára, és hatása sem nyilvánvaló. Először is, a millenáris év kezdetén, de az eseményeket megelőzően, szimbolikus tettként a Szent Korona a Parlamentbe került, és ezzel együtt külön cikkelyt iktattak be róla a magyar alkotmányba. Ezzel a korona történetének 22 éves – a nagyközönség szempontjából – legnyilvánosabb szakasza zárult le, remélhetőleg nem végleg. Amikor megközelítőleg ezer évvel Szent István születését követően a korona visszakerült magyar földre, 1978-ban, az USA-ból, érdekes módon erre január 6-án került sor, Vízkereszt ünnepén (görögül Theophania, azaz Istenjelenés, a latin egyházban Epiphania), mely a keresztény egyházban részben adoptált szoláris szimbolika értelmében az uralkodó megjelenése szertartásának, a prokypsisnek is helyet adott. Nem tudni, hogy a választásban amerikai részről közrejátszott-e bármiféle szimbolikus megfontolás, de a korona hazahozatalát ekkor – még ellenzői közül is – sokan a kommunizmus alól való kiszabadulás előjelének tekintették.
    A 2000. évi millenáris események spirituális középpontjában vitathatatlanul az az ünnepi istentisztelet és körmenet állt, amelynek során I. Bartholomaiosz konstantinápolyi egyetemes pátriárka, illetve Sodano bíboros, valamint számos jelentős egyházi méltóság jelenlétében felolvasásra került a Szent István-bazilika előtt Szent István király szentségét a konstantinápolyi patriárkátus szinódusa által elismerő kanonizációs bulla, majd ezt követően a Szent Jobb „látogatást tett” a Parlamentben a Szent Koronánál. Ez a középkori római körmenetekre utaló, az egyház és állam kapcsolatának új lehetőségeit sejtető ceremónia sokakban csodálkozást válthatott ki, többek között azért is, mivel egy olyan egyház – az ortodox – vállalta itt a fő szerepet, amelyre a magyar nép hagyományosan többnyire mint ellenfélre tekintett, elég csupán az országot érő nagy XIX–XX. századi kataklizmákra utalnunk. Európai szinten ez a hagyományos ellentét Huntington amerikai professzor látomásszerű téziseiben nyerte el legnagyobb szabású és hatású kifejtését legutóbb, benne az Egyesült Európáról, melynek az lenne a szerepe, hogy az európai értékrendet (a nyugati kereszténység szellemi örökségét) védje az idegenek – az ortodoxia és az iszlám – ellen. Itt a 2000. augusztus 20-án megnyilvánuló és a huntingtoni megközelítésben közös az, hogy mindkettő – több-kevesebb joggal – a történelmi örökségre hivatkozik. Magyarországnak vajon hol van ebben a folyamatban a helye? Mi is az úgynevezett Szent István-i örökség? Néhány történelmi, kulturális és főként a középkori művészet területéről vett példa remélhetőleg segít az olvasó számára ezt a bonyolult kérdést megvilágítani, kitekintéssel a közép-európai régióra.
    Pannónia és Illyricum öröksége. A magyarság a Kárpát-medence 895-től kezdődő elfoglalásával olyan területet vett birtokba, amely a mediterrán kultúrát két – görög és latin – részre osztó vonal fölött terült el, s bár már a római kortól fogva jellegzetesen a latin írásbeliség uralkodott ezen a területen, beleértve a mai Erdélyre kiterjedő Dáciát is, hosszú ideig mégis megmaradt a két kulturális szféra interferenciájában, egyben az eurázsiai sztepp nyugati végpontján. Mielőtt megindult volna a nagy népvándorlás, a birodalmi egyházszervezet kiépülésével a Sirmium központú (Szávaszentdemeter, ma: Sremska Mitrovica) Illyricum dioikesis, mely magába foglalta Pannóniát, Illyriát, Thrákiát és Macedoniát is (tehát a Dunántúlt, Jugoszlávia utódállamait, Bulgária jelentős részét és Észak-Görögországot Thesszalonikivel) a IV. század végén, az V. század elején a római pápa hatásköre alá került, noha a területen nagy sikereket ért el az ariánus egyház (maga Áriosz presbiter is egy időt itt töltött száműzetésben). A népvándorlás megindulásával a római fennhatóság fokozatosan visszahúzódott ezekről a területekről, a még kevéssé keresztény romanizált lakosság egy része Itáliába, más része a terület déli részére (Makedóniába) húzódott. Ezt a területet a hunok elől menekülő, majd Attila hun birodalmába tartozó és a birodalom szétesése után itt megtelepedő, de egymást váltó, többnyire szintén ariánus germán törzsek vették birtokba, egészen 568-ig, az avar honfoglalásig, noha Jusztiniánusznak sikerült egy időre a terület jelentős részét visszahódítania.
    Eközben a nyugat-római császári hatalom megszűnése folytán a Római Birodalom folytonosságát a Konstantinápoly központú Kelet-Római Birodalom biztosította, s így mind a római pápa, mind a Római Birodalom területére költöző barbár germán népek elméletileg az ő alattvalói voltak, melyet a germán uralkodóknak juttatott udvari címek és az udvari ceremóniák (például a konstantinápolyi Hippodromban végződő győzelmi bevonulások) utánzása hirdette Mediterráneum-szerte. Az avar, illetve bolgár–török honfoglalással új szakasz kezdődött a közép-európai és balkáni területen. A nomád törzsek hosszú ideig elutasították a kereszténységet, noha a konstantinápolyi fényűzési cikkek közül a kereszténységre utaló tárgyakat sem vetették meg, de a nyomukban beköltöző és részben velük szövetséges szláv törzsek csaknem teljes hierarchiamentessége több évszázadig elképzelhetetlenné tett mindenféle keresztény térítést. Ezáltal e terület nagy ékké vált a latin és görög nyelvű területek között.
    Az ekkor még egységes keresztény egyház vezetésében két elv ütközött ekkor egymással. Az egyik az öt birodalmi, illetve egyházi központban (Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiokhia, Jeruzsálem) kialakított pátriárkai székhelyek által irányított pentarchikus vezetés és a római felfogás, mely a hit egységét a péteri hagyomány nyomán a római püspök, a pápa személyében való egységben látta. Mindkét elv elsőbbséget ismert el a római pápának, de a római elv egyre inkább kizárólagosságra épített ezen a területen. Hozzájárult ehhez az a tény is, hogy az alexandriai, az antiokhiai és a jeruzsálemi patriárkátus híveinek nagy része önálló hierarchiával az egységes ortodox egyháztól elszakadt (elsősorban a virágzó szír és kopt egyház), s nem sokkal később e területeken iszlám államok vették át a hatalmat. Ennek következtében az itt lévő görög–ortodox egyházi vezetők egyre inkább a konstantinápolyi egyháztól függtek, amely viszont erőteljesen ki volt téve a császári hatalom közvetlen befolyásának. Ez a helyzet paradox módon erősítette a római egyház pozícióit. Amikor a császári hatalom a dogmatikai kérdésekbe közvetlenül beavatkozott, s reformokat akart bevezetni, terveit keresztül tudta vinni a hierarchia megfélemlítésével, és egyes üldözött görög teológusok rendre a többi patriárkátushoz folyamodtak, főként Rómához (például Hitvalló Szent Maximosz a monotheléta viták alkalmával vagy több teológus is a képrombolás időszakában). Időről időre a császárok a római pápáknak is tudtak parancsolni (mint például az előbb említett monotheléta vitában I. Márton pápának, aki megkínoztatva a Krím-félszigeten fejezte be életét), de ez egyre nehezebben sikerült, s így például Rómában jelentős görög egyházi élet alakult ki a fennálló latin mellett, a VII–VIII. században sokszor a pápák maguk is a teológiailag sokkal képzettebb görögök (néha szírek) közül kerültek ki. Ez az ozmózis egészen a XI. századig éreztette a hatását, amíg a pápaság nem került végérvényesen a germán eredetű reformtörekvések hatása alá. A mai katolikus gyakorlatból kiindulva nehéz elképzelni, hogy a képrombolás időszakában (kihagyásokkal 727–843 között) éppen Róma, illetve kisebb mértékben az iszlám fennhatóság alatt álló keleti patriárkátusok védték meg Konstantinápollyal, majd részben Nagy Károly frank birodalmával szemben az ikonok ügyét az egyháznak a birodalomtól való függetlensége nevében.
    A képrombolás időszaka témánkat közelről érintő változásokat hozott jurisdikciós szempontból: Illyricum provincia, illetve maradványai – elsősorban a dalmát parti városok illetve Szaloniki és környéke – a konstantinápolyi patriárkátus joghatósága alá került császári rendeletre a képrombolás kezdetén. Ez utóbbi területnek Rómával és a latin kereszténységgel egyébként is megszűnt a kapcsolata, sőt még Konstantinápolyból is nehéz volt bizonyos ideig a kapcsolattartás a szláv hódítás miatt. Ennek köszönhetően a jövőre nézve bármilyen, a területhez kapcsolódó térítésnek szembe kellett néznie egy joghatósági vitával az akkor még egységes keresztény egyház egymástól egyre elszigeteltebb görög–latin részei között, amely be is következett Bulgáriában, de sajátos formában – más szereplőkkel – a pannóniai és morva térítés során is.
    Konstantin/Cirill és Metód missziója, Bulgária megtérítése. A 860-as évek eseményeinek a szemügyre vétele témánk szempontjából nem csupán azért fontos, mert a Kárpát-medence honfoglalást megelőző történetére éppen az egyházi hovatartozás kérdésében vet éles fényt. Érdemes arra felfigyelni, hogy ennyi jelentős személy, köztük a szellemi élet ennyi kimagasló alakja még sohasem foglalkozott Közép-Európa ügyeivel, mint éppen ekkor, amire ezt követően csak 1000 körül kerül sor (s talán azóta sem, teheti hozzá a pártatlan szemlélő). Nem véletlen, hogy e két időszak Közép- és Kelet-Európa történetét és kultúráját mindmáig meghatározza.
    Bizáncban a képrombolás időszaka végérvényesen lezárult (843), amelyet nem sokkal később a Makedón-dinasztia uralmának a kezdete jelöl, a leghosszabban (1056-ig) uralkodó bizánci dinasztiáé, mely egyben a Kelet-Római Birodalom fennállásának egyik legvirágzóbb szakaszát képezi. A dinasztiaalapító I. Baszileiosz (Vazul) véres körülmények között elért egyeduralma közvetlenül tükröződik a konstantinápolyi pátriárkai szék betöltése körüli vitában, mely két kimagasló személyt állít szembe egymással: az aszkéta hajlamú, arisztokrata Ignátioszt, illetve a legnagyobb bizánci tudóst, a humanista Phótioszt, aki az üldöztetések alatt is képtisztelő családból származott. A több évtizedes vita kibéküléssel végződött, és Ignátiosz halála után maga Phótiosz kezdeményezte egykori ellenfele szentté avatását (s ilyen tiszteletben halála után nem sokkal neki is része lett). Phótioszt Nyugaton leginkább úgy ismerik, mint a phótioszi skizma, a Nyugat és Kelet egyháza közötti első szakadás értelmi szerzőjét, utalva egy polemikus művére, amelyben a két egyház közötti eltéréseket tárgyalja a bulgáriai misszió kapcsán, amikor ellenfelei elérték Róma tevékeny közreműködésével, hogy a 869/870-es zsinaton megfosszák őt a pátriárkai tisztétől. Ezt a zsinatot Nyugat egyháza máig a VIII. egyetemes zsinatnak tekinti, noha az egy évtizeddel későbbi, 879/880-es konstantinápolyi zsinat a pápai legátusok jelenlétében, mely Phótioszt helyreállította a pátriárkai tisztségében, a megelőző zsinatot semmisnek nyilvánította.¹
    Az események rejtett főszereplője a két szaloniki testvér: Konstantin/Cirill (a „filozófus”) és Metód, a szláv írásbeliség megalkotói. Róluk is sok téves, vagy kevéssé igazolt legenda kering, és még történészek között is Phótiosz szerepének megítélése befolyásolja a vele való kapcsolatuk mértékének a felbecsülését. A filozófus Konstantin, aki világi hívő volt, a császár megbízásából járt diplomataként a bagdadi kalifánál és a kazár kagánnál, akik előtt a keresztény hitet is kifejtette (az utóbbi esetben egyébként – amikor a magyarokkal is találkozott legendája szerint – éppen az oroszok elleni szövetséget kellett megszerveznie). Ezt követően szintén a császár megbízásából mentek együtt Moráviába, ekkor még hittérítésre és egyházszervezésre nem, csupán a szlávok tanítására voltak feljogosítva, a térítésre már Rómától kaptak megbízást. Emléküket leginkább a balkáni és keleti szláv népek őrizték meg, bár erről a területről is csak viszonylag kései emlékek maradtak fenn (s ábrázolásuk a középkor folyamán elenyésző), másrészt Róma, elsősorban római Szent Kelemen pápa ereklyéinek a megtalálásával és átvitelével kapcsolatban (a pápa legendáiban és annak ábrázolásain). Ezzel szemben róluk hazájukban, Bizáncban teljesen megfeledkeztek.² A két testvér emlékére tevékenységük helyszínén is, Pannóniában és Moráviában a csaknem teljes feledés várt, noha búvópatakként néha-néha fel tudott éledni, főként Csehországban (a XI. és a XIV. században). Mindehhez hozzájárult, hogy Róma téves információk alapján Metódot hosszú időre eretneknek nyilvánította, így állván útját a szláv nyelv terjedésének.³ A keleti szereplők közül kiemelkedő volt még Borisz/Mihály bolgár fejedelem, aki a népe megtérítésén munkálkodva kirobbantotta a vitát Konstantinápoly és Róma között. Ez a vita nem csupán az említett phótioszi tételeket hagyta az utókorra, hanem két nagyszabású összefoglalást is eredményezett a keresztény fejedelem feladatairól, a kereszténység dogmáinak és szokásainak kompendiumával, Phótiosz pátriárka és I. Miklós pápa műveit Borisz fejedelem részére. Ő trónjáról lemondva szerzetesnek vonult, de a fia és utódja által szervezett pogány reneszánsz leverésére még rövid időre elhagyta a kontemplatív életformát.⁴
    A frank birodalom két felét az utolsó két jelentős Karoling-uralkodó irányította: Kopasz Károly és Német Lajos, ez utóbbi keleti irányban, a függésből kitörni szándékozó morvák, illetve csehek felé mindig képes volt megmutatni hatalmát. Róma részéről több jelentős pápa (Adorján, I. Miklós, VIII. János) elsősorban jelentős szervező tevékenységgel tüntette ki magát, s többek között a szláv fejedelmekhez intézett leveleik révén jelentős mértékben befolyásolták Közép-Európa történelmét. A pápák Konstantinápoly felé irányuló politikáját nem más irányította, mint az az Anastasius bibliothecarius, aki Konstantin/Cirill közeli barátjának vallja magát, akinek az inspirációjára ismerkedett meg többek között Pseudo-Dionysios Areopagita műveivel, amelyekhez több kommentárt is fordított, és melyek különösen a 12. századtól fogva váltak a latin teológusok számára a görög hagyomány legfőbb, sokat magyarázott hordozójává. Az ő személye is jelzi a szaloniki testvérek mellett, hogy a Róma–Konstantinápoly vita ebben a meghatározó időszakban elsősorban a hatalmi harc befolyási övezeteiről szólt, melyet emellett a kultúrák egymásra hatása jellemzett.
    Közép-Európa különféle szláv népei irányában egyszerre ébredt fel a római kúria érdeklődése, s párhuzamos harcot folytatott értük több fronton is, mind a konstantinápolyi patriárkátussal, mind a frank államegyházzal szemben, amely ugyan kánonjogilag Róma alá tartozott, de az egyházszervezeti kérdésben a legmesszebbmenő önállósággal járt el. Ezekből a küzdelmekből, amelyek például 879-ben VIII. János pápának teljes győzelmet ígértek, aki megalapíthatta a közvetlenül Rómától függő egyházakat (a bolgárok, a morvák, de a horvátok és a szerbek fölött is), de végül minden kicsúszott kezeik közül. Morávia lemondott a metódi örökségről, Szvatopluk Metód tanítványait elüldözve egyházát betagozta a latin frank birodalmi egyházba, amely Morávia megszűntekor (907, a pozsonyi csata) a csehek kezdődő térítésekor már teljesen szabad kezet kapott. Egyházjogilag persze volt alapja annak, hogy a frank birodalmi egyház szerezte meg a fennhatóságot a szlávok felett, amire a tőlük kiindult misszió jogosította fel őket, ez azonban egyértelműen az adott országok politikai integrálásához is vezetett a birodalom testébe. A több évtizedes harc a bulgáriai misszió feletti joghatóság kérdésében, amely a „phótioszi skizma” előidézője is volt, hivatalosan Róma győzelmével végződött, végül szintén Konstantinápoly javára dőlt el, mégpedig egy olyan tényező miatt, amelyben a konstantinápolyi patriárkátusnak elenyésző szerep jutott. Ez pedig Metód elűzött tanítványainak a befogadása volt, akik Bulgáriában felvirágoztathatták a szláv irodalmat, ezúttal teljes mértékben bizánci alapon, amely innen indult Kelet-Európa nagy területeinek a meghódítására.
    A két történet között valóban a testvérpár működése jelenti a kapcsolatot. Így például Metód püspöki szentelését azoknak a Bulgáriából visszavonult – egyébként a szláv nyelv liturgikus használatát ellenző – pápai legátusoknak kellett végezniük, akik egyikétől, Formosus püspöktől Borisz-Mihály fejedelem kérése ellenére egyébként maga a pápa tagadta meg az érseki kinevezést, nagymértékben maga okozva ezáltal a latin misszió bukását Bulgáriában. Ezzel szemben, vagy részben ezen okulva, Metódot azonnal Pannónia (Sirmium) érsekévé nevezték ki, s az adatok alapján egy latin eredetű liturgikus hagyományt ültetett át tanítványaival szlávra. Ennek folytán viszont a területen tevékeny frank birodalmi egyházszervezettel került szembe, s ez utóbbi végül is Metód tragédiájához és a közép-európai szláv misszió kudarcához kellett hogy vezessen. A sirmiumi érsekség felújítása a pápa részéről az Illyricum provincia feltámasztására tett nagyszabású kísérletként értelmezhető, melynek segítségével mind a frank, mind a bizánci területi igényeket semlegesíteni lehetett az apostoli hagyományra való hivatkozással. Metód és tanítványai működése így tehát a pápaság nyitottabb elméit azzal kecsegtethette, hogy a szláv nyelv segítségével Moráviától Bulgáriáig, esetleg akár Szalonikiig újból egy önálló, Rómától függő egyháztartomány jöhet létre, amely a két birodalom között Róma fontos bázisát alkothatta volna. Másrészt azonban a 879/880-as konstantinápolyi zsinaton Phótiosz pátriárka – pátriárkai székbe való reintegrálásáért – a legmesszebbmenőkig figyelembe vette Róma igényeit az egyház vezetésére, illetve kizárólagos missziós területi igényeit Bulgáriára (szemben a Róma által korábban védett Ignátiosz pátriárkával, aki Rómának a más egyház ügyeibe való beavatkozási jogát elutasította).
    Ennél a pontnál óhatatlanul felmerül a szemlélőben a bekövetkezetthez képest eltérő, tehát szükségképp történetietlen verzió, mely akkor valósulhatott volna meg, ha a Kárpát-medencébe érkező magyar törzsszövetség történetesen egy virágzó pannóniai-morva szláv egyházat talál, melynek esetleg sikerül megnyernie a magyar uralkodóházat, ahogy Metód legendájában a honfoglalást közvetlenül megelőző események között utalás történik erre. Ebben az esetben Simeon bolgár–szláv államához hasonlóan egy magyar–szláv állam jöhetett volna létre Közép-Európában (cseh és lengyel területeket is integrálva), magyar uralkodóházzal és elsősorban szláv főpapsággal, amely Rómára támaszkodva legalább akkora konkurenciát jelenthetett volna a Karoling-keleti frank birodalomnak, mint Simeon állama Bizáncnak. Ilyen államalapításhoz azonban a magyar törzsszövetség nyilván nem volt felkészülve, ahogy a kereszténység felvételének is előfeltétele hosszabb-rövidebb idő eltelte európai szálláshelyeken.
    A 860-as évek térítésének a megvalósult eseményei, mind hogy a Róma érdekeit leghatásosabban képviselő személyek Bizáncból származtak, mind az egyesítő 879/880-as zsinat, arra utalnak, hogy a bevezetőben említett huntingtoni elvek, visszafelé tekintve, Közép-Európa születésének első felvonásánál milyen kevéssé alkalmazhatók. Tagadhatatlan Róma felelőssége abban, hogy ezeket a csatákat vitathatatlanul elvesztette, mind a frank birodalmi egyházzal, mind a konstantinápolyi patriárkátussal szemben. Igényeit azonban nem adta fel, és amikor Közép-Európában újból az egyházszervezés és evvel együtt az államalapítás kérdései kerültek előtérbe, 1000 körül, már sokkal nagyobb, máig tartó sikereket ért el, egyértelműen okulva korábbi elhibázott lépéseiből, de erre önerőből nem, csak császári támogatással volt képes. A két szaloniki testvér öröksége pedig – az ő univerzalizmusuk elhagyásával – visszatért abba a kulturális közegbe, ahol megfogant.
    Az 1000. év Közép-Európája. A korszak két fő szereplője vitathatatlanul a két császár: II. Baszileiosz (Vazul) (976–1025) és III. Ottó (987–1002). Az előbbi a Macedón-dinasztia legeredményesebb uralkodója, aki a bolgár állam felszámolása miatt a Bolgárölő melléknevet kapta, noha a közel-keleti fronton végrehajtott győzelmei is jelentősek voltak. Az ő idején zajlott le a kijevi Rusz megkeresztelése, mely nővére, Anna kezének az elnyeréséért kiszabott feltétel volt, a Konstantinápolyból küldött klérus által 988-ban. Az utóbbi pedig, az idealista III. Ottó, apai ágon szász, anyai ágon görög, aki a régi Róma feltámasztására ellenállhatatlan elhivatottságot érzett, Nagy Károly példájára, de rajta is túllépve. Ekkor merült fel utoljára a két császárság egyesítésének a lehetősége is (reálisabban, mint Nagy Károly idején) III. Ottó tervezett házassága révén II. Baszileiosznak a később a bizánci trón örököseivé vált unokahúgai egyikével. Ez végül meghiúsult az ifjú III. Ottó halála miatt (1002), akivel a Róma-gondolat is sírba szállt.
    A bizánci világ ekkor kulturális, szellemi kiterjedésének a csúcsán állt, nagyon termékeny kapcsolatban az arab világgal, művészeti hatások mind időben – az antikvitás –, mind térben – egészen a Távol-Keletig – rendkívül tág területről érték a Boszporusz partján elterülő „császárvárost” , miközben a keleti, mezopotámiai keresztény misztika hatása is új utakat nyitott a bizánci lelki életben. Érthető tehát, hogy Bizáncra a keleti jelző a legkevésbé sem volt alkalmazható ekkor, joggal uralkodott itt a központban lét érzete. Ehhez képest a latin Európának a szellemi átvevő szerepe jutott, továbblépésre majd csak a XII. századtól kerül sor. A latin–görög szellemi ozmózisban ekkor Itália játszotta a főszerepet, különösen Szent Nilosz itáliai görög remete személyében, aki egyfajta szellemi inspirátorrá vált. A keresztény lelki tökéletesség keresését sugallta nemcsak az ifjú császárnak, hanem annak a két személyiségnek is, akik iránt a császár osztatlan csodálattal viseltetett: Szent Adalbertnek – aki prágai püspökből vált római püspökké, majd hittérítővé és mártírrá –, illetve Szent Romuáldnak, akit a középkori latin Európában a remeteideál (újbóli) meghonosítójának tekinthetünk. Az utóbbi környezetéből származik a keresztény tökéletesség lépcsőinek a felállítása, kezdve a szerzetesi élettől, esetleg ezt kihagyva a remeteségen keresztül a misszionáriusságig (és az ezt gyakran megkoronázó vértanúságig). Nem véletlen, hogy az európaiságot az ír misszionárius szellem kihalásával ők maguk, illetve a környezetükből származó személyek közvetítették Közép-Európába. Így lett Adalbert cseh püspökként Magyar- és Lengyelország alapító szentje (noha életében ezek az országok csak epizódot jelentettek), Romuáldot betegsége akadályozta meg, hogy Magyarországra jöjjön. Az ifjú császár figyelmét a közép-európai térítésre és az egyházalapításban rejlő lehetőség érvényesítésére ők hívták fel: nem véletlen, hogy Adalbert a cseh Břevnovón keresztül olyan szerzeteseket hoz magával (a mai) Pannonhalmára, akik anyakolostorából, a római Aventinus-dombon álló Szent Elek és Bonifác-kolostorból származtak, ahová Adalbertet maga Nilosz küldte, és aminek a közelében állította fel tiszavirág-életű császári székhelyét Ottó.⁵ Másrészt fel kell figyelnünk arra, hogy a császár Ravenna közelében leggyakrabban Romuáld remeteségében tartózkodott ekkor, amikor a városban összegyűlő zsinaton (1001-ben) elhatározták, hogy Magyarország önálló egyházszervezetet nyerjen, egy évvel azt követően, hogy a lengyelországi Gnieznóban létrehozták a Szent Adalbertről elnevezett érsekséget, a császár három évvel korábban vértanúságot szenvedett barátja tiszteletére.
    Mindehhez azonban nem volt elegendő egy rajongó uralkodó és néhány, a keresztény ideál megvalósításában elszánt inspirátora. Az egyházi kánoni rendet nem lehet megkerülni, és Adalbertet is felettese, a császári kancellár, Willigis mainzi érsek zsinaton kényszerítette vissza elhagyott prágai püspöki székébe, a császár tiltakozása ellenére, s ehelyett választotta Adalbert a porosz utat, amely rövid időn belül a halálához vezetett. A frank birodalmi érdekek, melyek nem egyeztek a császáréival, azt kívánták volna, hogy az új államok, Magyar-, és Lengyelország egyházai Prágához hasonlóan a birodalmi egyházszervezetbe tagolódjanak bele, ezzel is biztosítva az utat ezen államoknak a birodalomhoz való „integrációjához” (azaz bekebelezéséhez). Ez lett volna tulajdonképp a Nagy Károly-i út is. Erre annál is inkább meglett volna a kánoni jogalap, mert a meginduló térítés mindkét országban a birodalomhoz kötődött. A lengyelországi Poznanban Magdeburg érseksége alá tartozó püspökség működött, Magyarországon pedig Passau, illetve Regensburg fejtett ki térítőmunkát (nem is beszélve a Szent István nagyatyjával, a Konstantinápolyban megkeresztelt Gyulával Magyarországra küldött bizánci görög térítő püspökről, Szent Hierotheoszról). A birodalmi hagyománytól független pápa nélkül erre gondolni se lehetett volna. Ez a pápa a kor legnagyobb tudósa, Ottó egykori nevelője személyében adódott: Aurillac-i Gerbertben, aki pápaként a sokat mondó II. Szilveszter nevet vette fel, jelezve, hogy a konstantini örökséget vallja magáénak.⁶ Az új pápa III. Ottó rokonát, a fiatalon meghalt V. Gergelyt követte. Aurillac-i Gerbert nemcsak a tudományos életet (a hét szabad művészetet) fejlesztette, hanem nagy formátumú, bár nem mindig sikeres politikus is volt. Mint reimsi érseki titkár, majd maga is megválasztott, de a pápa által el nem ismert reimsi érsek, a Kapeting-dinasztia trónra kerülésében döntő szerepet játszott, s ezzel a modern Franciaország megalapítását segítette elő. Ravenna érsekeként Ottó közvetlen tanácsadója lett, s a tudomány megújulását összekötötte a császári fenség és a Róma-gondolat megújulásával, mint azt Boethiusznak Ottóval állíttatott sírfelirata tanúsítja.⁷ Ottóval közös, üstökösszerű pályafutásuk négy évig tartott, melyben együtt élték meg Róma meghódolását, majd a Róma-álom összeomlását, mind a menekülést Rómából, mind pedig a germán frank területeken az Itáliából irányított birodalom megvalósulása által keltett idegenkedést, sőt ellenségességet.
    A térítés, egyházalapítás általában, s ezen belül ennek megvalósítása Közép-Európában így az akkori Nyugat két legfőbb vezetője előtt hasonlóan élesen vetült fel, mint a birodalom – tágabb perspektívában értelmezett – terjeszkedésének, konszolidalizációjának a legfőbb lehetősége, s támogatásra talált a közép-európai uralkodók központosító politikájában, amelyben az egyháznak is elsőrendű szerep jutott. Szent István magyar és Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem idejében, az ezredfordulón a kereszténység az uralkodók környezetében már több évtizedes múltra tekintett vissza, cseh, bajor illetve részben bizánci indíttatásra, azonban szervezetileg rendezetlenül. Mindketten hatalmuk támasztékait találták az egyházban, de ennek megteremtése túlságosan is személyükhöz kötődött, s ennek következményei a pogánylázadások haláluk után, melyek rövid időre ugyan, de mindkét országot a végveszély szélére sodorták. Velük szemben a két szomszédos államban, Csehországban és Velencében a birodalomtól való függetlenedésnek ténylegesen akadályát képezte a már korábbról létező birodalmi egyház (az utóbbinál a birodalomhoz tartozó aquileiai patriárkátus és a magát jogutódjának tekintő gradói, majd velencei patriárkátus közötti vita révén).
    II. Henrik császár jellegzetes kontrasztot képez elődjével, III. Ottóval összehasonlítva. Lemondva a Róma-álomról reálpolitikusként a birodalom növelését helyezte szemei elé. Mivel nővére, Gizella, Szent István neje révén Magyarország felé bizonyos tekintetben meg volt kötve a keze, energiáit Lengyelország meghódítására fordította, amelynek politikai függetlenedése egyébként is megrekedt félúton (amire a magyar koronaküldés legendája is utal). Bemutatta ezáltal, hogy az ottói térítési mű ténylegesen interpretálható birodalmi ambíciók növelésére, s ebben akár Nagy Károlyra is hivatkozhatott. Noha ő és utódai feltehetően nem járultak volna hozzá a birodalmi egyháztól önálló egyházi szervezet megalakításához, az ilyen megléte még sem volt akadály abban, hogy ezen országokat a birodalom részeként értelmezzék, és ezt akár fegyverrel is érvényre juttassák, miként II. Henrik Lengyelországban, úgy II. Konrád és III. Henrik Magyarországon, noha efemer sikerrel.
    A két „megtérítendő” országban többen Adalbert és Romuáld küldetését valósították meg, átültetve azt egy hosszabb távú egyházépítő gyakorlatba, megadván a fiatal egyházaknak a szükséges spirituális dimenziót, a szentség eszményét. Közvetlenül Romuáld környezetéből jött az öt remete testvér vértanú Lengyelországban, illetve a szintén vértanú Querfurti Brúnó (aki nem csupán Magyar- és Lengyelországban működött térítő érsekként, hanem a besenyők térítése végett még Kijevbe is eljutott). Közvetve Romuáldhoz kapcsolódhattak András/Szórád és Benedek, nyitrai remeték, a magyar egyház elsőként kanonizált szentjei, avagy Szent Gellért. Gellért – szerzetes, püspök, remete majd mártír – Szent István, illetve utódai körében jelentős befolyással rendelkezett, s maga az egyetlen közép-európai teológus, aki a helyszínen (Magyarországon) komolyabb teológiai munkát hagyott hátra maga után. Ő feltehetőleg egykori velencei apátja, Romuáld egykori társa révén jutott közel a remeteség elveihez, amelyet aztán Magyarországon váltott valóra. Az utóbbi – legendája alapján – konfliktusba került a Magyarországon már meghonosodott görög szerzetességgel, de maga is ismerhette a görög nyelvet, és éppen Pseudo-Dionysius Areopagita műveivel kapcsolatban hasznosíthatta ezt a tudását. Ha tehát Adalbert a közép-európai országok – elsősorban Magyar- és Lengyelország – tudatában beavatóvá, Pseudo-Dionysius Areopagita szavaival hieromystesszé vált a keresztény misztériumokba, noha tevékenysége ezekhez az országokhoz csak érintőlegesen kötődött, úgy hasonló szellemi környezetből származó társai ennek a beavatási folyamatnak a kiteljesítői lettek, a sivatagi atyák szellemének folytatóivá a latin kereszténységen belül, ténylegesen megvalósítva az akkor még elszakadás előtt álló keresztény egyház lelki egységét a tökéletesség keresésében.
    Az egység korlátait azonban máris egy ellenpont, az első magyar szentek tevékenysége szemléltetheti Szent István korából, de Magyarországtól távol. Ugrin Mózes – testvéreivel, Györggyel és Efremmel együtt – Kijevben állt a fejedelmi család szolgálatában, és együtt valósították meg a keresztény tökéletesség különböző oldalait: György a mártíromságig vitt hűségével ura, Borisz, az első orosz szent iránt, Efrem szerzetességben, míg Mózes lengyel fogságban meggyötörve harcolt a szerzetességben vállalt szüzesség megtartásáért. Egy sajátos motívum érdemel figyelmet: a kijevi Barlangkolostor krónikája Mózeshez – azaz hajthatatlanságához – köti a lengyel állam elzárkózását a keleti szerzetesség irányában, s a krónikaszerző alapján a lengyel király halála utáni zűrzavar is ennek volt folyománya. Magyarország e tekintetben elvált északi szomszédjától: a keleti szerzetesség szelleme nem csupán periferiális területen, hanem az ország közepén, királyi alapítású monostorokban virágzott a XI–XII. században az erős dinasztikus kapcsolatok jóvoltából. A görög szerzetesség hatása kívülről nézve olyan erős volt, hogy a római kúria még 1200 körül is, tehát a görög monostori élet leáldozása és a ciszterek elterjedése után is a magyar monostorok nagy részét, tehát például a bencéseket görögnek tekintette. A későbbi középkor folyamán, amikor a latin és a görög kereszténység jóvátehetetlenül eltávolodott egymástól, épp e két államnak, így a Litvániával egyesült Lengyelországnak és a Balkánon nagy befolyással rendelkező Magyarországnak kellett leginkább szembesülnie – területi hódítások, illetve betelepülés révén – a két hagyomány közötti szakadékokkal, s volt kénytelen áthidaló megoldásokat találni.
    Az Aacheni Evangeliárium és a Szent Korona. III. Ottó birodalmi céljainak egyedülálló képi megfogalmazását találjuk az Aacheni Evangeliáriumban, melynek nagyszabású, az 1000. évet és a közép-európai térítést magába foglaló értelmezését Johannes Fried német történész az elmúlt évek során több helyen is kifejtette, s amely a tavalyi „Európa közepe 1000 körül” kiállítás kapcsán a magyar nagyközönség számára is elérhetővé vált.⁸ A vizionárius program középpontjában a császár áll, alakját az isteni dicsőség mandorlája veszi körül, amelyet a föld nőalakja hordoz, míg melle előtt egy kendőt a dedikációs, felajánlási felirat az evangéliumként jelöli meg, melyet a négy lelkes állat, az evangelisták szimbóluma tart. A kendő két lándzsát tartó uralkodóig ér, akiknek Szent Istvánnal és Vitéz Boleszlávval való azonosítása Fried számára a jelenet aktualizálását teszi lehetővé az 1000. év történéseire. Ezáltal a két uralkodó a császár társává lesz a császár feladatában, az evangélium „felöltésében”, azaz a térítésben. A képben rejlő rengeteg asszociációs lehetőség közül csak néhány emelhető ki itt: az isteni dicsőség, az antik császárképmások általános eleme itt a keresztény teológián keresztül nyer értelmezést, és kerül vissza az uralkodóképmáshoz. „Krisztus felöltése”, a páli teológia keresztelési metaforája a görög teológiában egyenértékű a teószisszal, a „megistenüléssel”, amelynek az első földi megvalósulását az Istenszülő Szűz Máriában látja a keresztény teológia. Nem véletlen az sem, hogy a megistenülés-teológia fontos képviselői Keleten és fő közvetítői Nyugaton azok a Pseudo-Dionysius-i iratok, amelyekben Mária elszenderedésének, a Nagyboldogasszony ünnep témájának a leírását is megtaláljuk.⁹ III. Ottó római tartózkodásának liturgikus csúcspontjai általában az augusztus 15-i Nagyboldogasszony-körmenet ikonokkal, ahogy ezt egy erre az alkalomra írott vers is megörökíti.¹⁰ A magyar olvasó számára nyilván felsejlik ezzel kapcsolatban a koronázási palást mandorlában elhelyezett Mária-képe, illetve a Gellért-legenda Napba öltözött asszony kommentárja, mely a Mária megdicsőülése témának apokaliptikus felhangot kölcsönzött. S innen már csak egy lépés Szent István intenzív Boldogasszony-tisztelete és hagyománya Magyarország Szűz Máriának való felajánlásáról, mely ebben a kontextusban válik sajátosan közép-európaivá, azaz a Keletet és Nyugatot 1000. körül összekötő misztikus magyarázatok által táplált eszmévé.
    Visszatérve azonban a császárképmáshoz, nyilvánvaló, hogy a császári dicsőség és a Krisztust utánzó uralkodó eszméje az 1000. év körüli III. Ottó esetében szétválaszthatatlanul egybeforrt, minthogy a titulatúrában is Krisztus a prototípus, szemben a Karoling-korszak Ószövetségre koncentráló uralmi szimbolikájával. Az eddigiekből is nyilvánvaló az itt elemzett eszmék jelentős részének bizánci eredete, különösen ami a császár apoteózisát illeti, mely a lényeges új elem a korábbi és akár kortárs nyugati császárképekhez képest. A képi ábrázolásokat is ki kell faggatnunk: az eddigiek ismeretében a magyar olvasó számára önkéntelenül adódik a párhuzam a magyar korona alsó részével, a „corona graecával”. Zománcképei, az 1070-es évek konstantinápolyi udvari megrendelése egy, az Újszövetségre alapozott, tehát Bizáncban és Nyugaton egyaránt friss uralmi programot ágyaznak be a korona hagyományos műfajába, s az adott lehetőségek zseniális kihasználásaként értelmezhetők. A hagyományos késő antik eredetű oromdíszek crescendója között elöl középen kiemelten jelenik meg a trónoló Krisztus, mely ezáltal az oromdíszeknek ad egy további, a fényre, a teremtetlen és isteni világra utaló többletjelentést (amelyet érzékelhetővé tesz az egyedülálló technika, az áttört zománc használata). Az abroncson körbe az angyalokkal kezdve párba rendezett szentek sora mutatja a mennyei uralkodó udvartartását, akik egyben a földi uralom igényei szerint lettek kiválasztva (egy tágan értelmezett keresztény–római győzelmi program keretei közé illeszkedve). A hátsó részen ezt egészíti ki a földi uralom hármasa, két bizánci uralkodó és kortársuk, Géza magyar király képmásával. A kiemelés által egyértelmű a megfeleltetés az előoldal Krisztusa és a hátoldal császára, VII. Dukász Mihály között, aki félköríves lemezen ki van emelve a szentek és a többi uralkodó sorából.¹¹ Ezt a megfeleltetést csak egy olyan térbeli elrendezés valósíthatja meg, mint amelyet egy korona nyújthat. A hármas képmás a császár földi szinten isteni hatalmát és az ehhez segítségére lévő két uralkodót mutatja, miként a III. Ottót és társuralkodóit bemutató miniatúrán. A bizánci művön az aktualizálás erőteljesebb, miáltal a hierarchiabeli különbségek is jobban előtérbe kerülnek. A közös működésre való utalás azonban itt sem hiányzik, noha kissé rejtettebb. A felirat sokat vitatott „pisztosz” (hívő, igazhitű) jelzője ez, amely VII. Mihály császár és I. Géza feliratában található. Az elemző kutatók gyakran elcsodálkoznak azon, hogy az 1054-es egyházszakadás után hogyan adható egy nyugati uralkodónak ez a titulus, míg mások, mint Moravcsik Gyula, ebben egy bizánci furfangot látnak, mellyel szimbolikusan a magyar uralkodó a bizánci császárnak való alávettetését akarták jelezni. A második értelmezésnek nyilvánvalóan ellentmond az, hogy a császár jelzőjeként is megjelenik, s így e jegy a császárhoz való hasonlóságát emeli ki, noha Géza képmásán több tekintetben megjelenik a rangbeli különbségére való utalás. A szuverenitás kérdése tekintetében érdemes felidéznünk, hogy a bizánciak utoljára a honfoglalás idején, a IX. század utolsó éveiben fordultak a magyarokhoz mint alattvalóikhoz, amikor hiába „parancsolták meg” nekik, hogy támadják meg az eredeti szállásaikat elfoglaló besenyőket A magyar fejedelem, mint az orosz nagyfejedelem avagy a besenyő kán, a X. századtól fogva a császártól független pogány uralkodóként volt nyilvántartva. A két előbbi nép megtérésével viszont a császári udvarban kidolgozott ideális államhierarchiában hatalmas előrelépést tett, a császár és a római nép barátai címet nyerték el, melyet hellyel-közzel patríciusi méltósággal való felruházás is követett egy-egy bizánci hercegnő kezével együtt. Ebben az államhierarchiában a császár spirituális elsőbbségét senki sem vitatta, függetlenül attól, hogy egyháziakban Rómától vagy Konstantinápolytól függött az adott ország egyháza. Az ábrázolás mögött feltehetőleg az ábrázolt személyek együttes liturgikus kommemorálása is rejlik a magyarországi, elsősorban görög monostorokban, ahogy erre még a következő században is volt példa. Az első kifogással szemben, azaz az egyházszakadás kérdésében a krónikákból világos, hogy éppen VII. Mihály császár (mint elődje, az 1054-ben uralkodó IX. Konsztantinosz Monomakhosz is¹²) tett a legtöbbet annak érdekében, hogy a skizma megszűnjön, melyet ekkor még inkább egyházfegyelmi, de semmiképp sem véglegesen eldöntött kérdésnek tekintettek. Dukász Mihály Montecassinóban és Itália több részén is gazdag adományokkal képviseltette magát, és többször fordult Rómához, szövetséget ajánlva az invesztitúraharc során IV. Henriktől fenyegetett VII. Gergely pápának, aki azonban végül a normannokhoz fordulva visszautasította a bizánci ajánlatot. A német császár az adott időszakban egyben Géza fő ellenfelének is számított. A magyar egyházi életben a XI. század során jelenlévő számos görög eredetű szokás és görög, illetve szláv monostor, s a Szent István által többek között Konstantinápolyban és Jeruzsálemben fenntartott zarándokházak alapján feltehetőleg elegendő információval rendelkezett egymásról a Kelet-Római Birodalom és Magyarország. Ha tekintetbe vesszük, hogy a XI. századi magyar egyházi viszonyok sok tekintetben mennyire függetlenek voltak Rómától, még a szabolcsi zsinaton is (1083), nem lehetetlen az sem, hogy az ortodoxiát ekkoriban leginkább eldöntő kérdésben sem a reformpápaság germán nézeteit követték, azaz a hitvallás szövegében a magyar egyházban nem feltétlenül kellett hogy szerepeljen a filioque.
    Ezáltal tehát a kor egyesítő törekvéseinek is fontos tanúja a magyar korona alsó része, s egyben rávilágít arra, hogy a hét évtizeddel korábban III. Ottót a magyar és lengyel államalapítás felé vezérlő eszmék, ahogy az az elemzett miniatúrán programszerűen kifejeződött, milyen mértékben bizánci, jobban mondva keresztény római eredetűek voltak. Csak sejthető, hogy ez a korona Szent István ereklyéi közelében került elhelyezésre 1083 után Székesfehérvárott, mígnem ezt követően egy másik, a bizánci viszonyokkal szintén tisztában lévő magyar uralkodó, feltehetőleg III. Béla elkészíttetett hozzá egy újabb, ezúttal latin zománckép-együttest, amelynek központi Pantokrátor-ábrázolása a görög Pantokrátor-kép mintájára készült. Az új együttes ismét a térítés újszövetségi programját hordozza az apostolok együttesével, mintegy kipótolva az alsó rész hiányosságait e tekintetben. A két együttes összefüggése nyilvánvaló, noha a zárt koronává való egybeillesztés ideje kérdéses, együttesen egyértelműen a Szent István előtt álló programot hordozzák a maga komplexitásában, ahogy ezt a bizánci, illetve a magyar udvarban látták. Így megjelenik rajta az egyház alapításának a programja, mely Szent István apostoli jelzőjében jut kifejezésre, Magyarországnak a földi, Római Birodalomhoz viszonyított helye, mely készítése és összeállítása idején érvényes kellett hogy legyen mind a Nyugathoz, mind a Kelethez való viszonyában, akár III. Béla, akár a szintén kitűnő bizánci kapcsolatokkal rendelkező V. István idején történt a végső összeállítás.¹³ Egy kissé továbblépve elgondolkozhatunk azon, hogy ebben az államhierarchiában volt-e valamilyen sajátos helye a Magyar Királyságnak. A középkori latin világban Germániát tekintették a translatio imperii („a császári hatalom átvitele”) helyének, míg Franciaországot a translatio studii („a tudomány átvitele”) helyének. Az 1200-as évektől ez a sajátos hely a magyar királyi ház mint „a szent királyok dinasztiája” elnevezésében és az ezzel szorosan összefüggő, Szent Istvántól örökölt apostoli címében kereshető, amely a környező közép-európai országok uralkodóitól is megkülönböztette az Árpád-ház leszármazottait. Ez az apostoli cím végül is a latin katolikus hit terjesztésében nyilvánult meg számos magyar uralkodó számára a középkor folyamán, amelyet civilizációs feladatként is értelmeztek. Ebből kifolyólag a Balkánon és a Kárpát-medencétől keletre ez a térítés a helyi, bizánci eredetű kereszténységgel mély konfliktusok sorát is okozta, mivel Róma az egyházak egyesülését a középkor folyamán a helyi egyházak teljes alávettetésében és latinizálásában látta. Ebben a magyar uralkodók is csupán követni tudták a nyugati egyházban a Karoling-kor óta folyamatosan meglévő alaptendenciát, mely szerint a hatalmi pozíció a spirituális dominancia kísértését is magába foglalja, amelyet a fenyegetett helyzetben lévő másik félnek nyújtott segítség fejében könnyen érvényesíteni lehet. Az eddigiekben elmondottak alapján kiderült, hogy ez milyen mértékben megcsúfolása annak az eszmének, amely Rómát az első évezredben éppen a hatalomtól való relatív távolsága miatt tette az egyház egységének a letéteményesévé. Magyarország számára úgy tűnik azonban, hogy legfőbb szimbóluma, a Szent Korona másik utat is tartogat. Lehetséges-e ez?
    Másik út? Egyes középkori magyar uralkodók mintha bizonyos tekintetben külön úton jártak volna, máshogy értelmezve a két kereszténység között elhelyezkedő országuk által nyújtott adottságaikat. Így III. Béla, V. István és fia, IV. László, avagy később Zsigmond megtalálták annak a módját, hogy szövetségesi, illetve vazallusi viszonyt alakítsanak ki a bizánci uralkodókkal, illetve egyes keleti keresztény fejedelmekkel. A magyar korona az utóbbiakban azt az illúziót is kelthette, hogy egy erős, kezdetben bizánci uralkodó által is elismert, tehát egykor „igazhitű” ország védelmébe helyezhetik magukat, ahol a saját uralkodóhoz fűződő hűségük, esetleg katolikus hitvallásuk garanciává vált népeik szabad hitgyakorlatához. Ez lezajlott a bolgár és szerb (rövid életű), majd halicsi unió során, ahol a magyar királynak fontos szerep jutott az adott uralkodóknak Rómából küldött korona közvetítésénél. Ennél közvetlenebb volt a kapcsolat a vazallusi területek uralkodóival, mint Dragutin István szerb király a XIII. század végén, avagy a moldvai és havasalföldi oláh vajdák esetében a XIV. században. A magyar korona területén pedig ez segíthetett menekültek befogadásában és a magyar viszonyok közé integrálásában. Így került Magyarországra Rasztiszlav halicsi fejedelem (a XIII. század közepén), későbbi macsói bán, Koriatovics Feodor menekült podóliai fejedelem népével, a ruszinokkal a Kárpátaljára (XIV. század végén), valamint román kenézek, illetve később a török elől menekülő, magukat és területüket a magyar király oltalmába ajánló szerb despoták, mint Lazarevics István és Brankovics György a XV. század első felében. Ezek tehát átvették az egykor királyi monostori központok körül virágzó görög–latin ozmózis szerepét.
    A Magyar Királyság területén tapasztalható erőteljes XI–XII. századi bizánci–latin kölcsönhatást tekintetbe véve mind spirituális (Damaszkuszi Szent János és Hitvalló Szent Maximosz fordítása Pásztón), mind művészeti téren (bizánci vagy bizantinizáló templomok, freskók, ikonok, kőfaragványok, sokszor bencés monostorokban), elcsodálkozhatunk, hogy milyen kevés színvonalas művészeti nyoma maradt fenn ehhez képest a késői középkorban a Kárpát-medencében ennek a kulturális kölcsönhatásnak. Annál is inkább szimbolikus értékű egy erdélyi templom díszítése. Erdély legrégebbi datált (1311) freskódísze Őraljaboldogfalván (Sîntamaria Orlea) maradt fenn, olyan területen, ahol egyébként a legkorábbi román ortodox templomok is találhatók. Ez utóbbiak építészeti részletformáira épp e templom hatását lehet kimutatni. A romanika stílusában épült templom egy nagyszabású bizánci freskóciklusnak ad helyet, amelyen a legfrissebb bizánci ikonográfiai újításokkal is találkozunk, így például a Szűz Mária gyermekségére vonatkozó jelenetekben (a ciklus hasonlóan jelentős szerepet játszik a részben közös forrásokból táplálkozó kortárs padovai Aréna kápolna freskóciklusával, Giotto alkotásával), de egyben számos nyugati elem is megtalálható rajta: különösen egyes főpapi és világi öltözékek esetében nyilvánvaló ez. A jeleneteken viszont, a bizánci ikonográfiában egyedülálló módon, semmiféle felirat nem látható, kivéve a felajánlás mára nehezen kivehető latin feliratát. A pápai tizedjegyzékből is ismerjük latin plébánosa nevét, így a templom katolikus voltához nem férhet kétség, mely egyébként a hátszegi királyi (azaz erdélyi vajdai) váruradalom népei részére készült. A „Szűz Mária bemutatása a főpapoknak” jelenetben az ószövetségi főpapok mitráinak alakja és egyéb elemek a kortárs szerb királyról Milutin-festőiskolának nevezett műhely felé vezet minket, mely a késő bizánci művészet egyik fontos ága volt, s ugyanakkor bizonyos mértékben magába olvaszt nyugati, itáliai elemeket is. A mű kvalitásai és a környéken egyedülálló volta alapján fel kell tennünk egy, a szerb királyokkal fennálló közvetlen kapcsolatot, illetve egy jelentős megrendelőt. Ilyen kapcsolat adott volt a korszakban, a további kutatás feladata, hogy kiderítse a stíluskapcsolatok alapján, hogy a freskók tényleg ehhez a körhöz tartoznak-e. Két évvel a freskók készítése előtt a magyar trónöröklés rendjében először került meghatározó szerep a koronának: hosszas viszontagságok során Kán László erdélyi vajdánál kötött ki, aki azt lánya kezével együtt hozományként a szerb Dragutin és Katalin fia Vladislasnak, V. István unokájának akarta átadni. A fiú tehát azonos jogon volt örököse a magyar trónnak, mint a Dante által magasztalt Martel Károly, Károly Róbert fiatalon elhunyt apja. A vő szakadár – mivel ortodox – voltára való tekintettel az Anjoukat támogató magyar főpapság sietve semmisnek nyilvánította az esküvőt, és a vajda a koronát 1310-ben az arra áhítozó Károly Róbertnek adta, de feltehető, hogy a vajda központjától, Dévától nem messze fekvő fontos várhoz tartozó templom freskóinak létrehozásánál szerepet játszott ez a kapcsolat. A templom további történetére jellemző, hogy román Cîndea kenézcsalád kezébe kerülve a szentély ószláv feliratú, gyengébb színvonalú freskókat nyert, majd leszármazottaik Kendeffy néven elmagyarosodva áttértek a református hitre, s magukkal együtt templomukat is reformátussá tették (még a XVI. század során). A templom, mely így Erdély egyháztörténetét sűríti magába, ma a román terület kellős közepén hívek híján üresen áll, és a királyi Magyarországon egyedülálló színvonalú freskódísze alig ismerten megy tönkre.
    A középkori latin egyháznak az ortodoxiára kényszerített egyesítő zsinatai (lyoni 1274, ferrara-firenzei 1439) mindaddig nem kecsegtethettek tartós eredménnyel, amíg maga a római egyház nem vált saját maga is zsinati szelleművé, s ezáltal legalább bizonyos tekintetben hasonlóvá az ortodox egyházakhoz. Ilyen zsinati mozgalom hozta létre a bázeli zsinatot (1431–1449), melynek létrehozása érdekében maga Zsigmond király és császár veretett aranypénzt (a császárok által vert német pénz ebben az időszakban kuriózumnak tekinthető). E bázeli zsinatot szerette volna Zsigmond Budára helyezni, hogy a keleti és nyugati főpapok egyaránt részt vehessenek rajta, s az végett a városnak a befogadóképességéről készítetett felmérései fontos forrásai a korszaknak. Ami a zsinatból végül Ferrara-Firenzében megvalósult, azt már ismét a pápai hatalom dominanciája és a latin doktrínák feltétel nélküli elfogadtatása jellemezte, ami aztán Konstantinápoly török általi elfoglalásakor 1453-ban magától megszűnt. A magyar középkor lezárásaként, és egy új korszakba való átvezetésként értelmezhetjük Szapolyai János király kevéssé ismert tervét 1534-ben. Ekkor Luther és az athoszi ortodox szerzetesek tanai alapján szerette volna elérni a katolicizmus megreformálását (erre a vetélytársát, I. Ferdinándot támogató pápaság általi kiközösítése adta meg az alapot), s ennek érdekében írt az érdekelt feleknek (levelezése az athosziakkal évszázadokig szolgált ortodoxoknak a latinellenes polémiában, különösen a litván nagyfejedelemség területén). Ezt követően egy nagy kelet–nyugati egyesítő zsinatot szeretett volna összehívni Magyarország területén. Ezek az események néhány évvel az erdélyi fejedelemség létrejötte előtt ismét felhívják figyelmünket a Magyarország koronája által kijelölt, az előbbiekben elemzett lehetőségekre.
    Nem fejezhetjük be e rövid áttekintést azelőtt, hogy Erdély közvetítő szerepét ne hangsúlyoznánk a középkort követő évszázadokban. A XVI–XVIII. században Erdély a Balkánnal fenntartott kapcsolatai révén a nyugat-európai művészeti stílusok közvetítőjévé vált mind az építészet, mind az ötvösség terén, míg maga számos, a Balkánon elterjedt törökös hatást közvetített Nyugatra. Az előbbi hatás emlékeit megtaláljuk a román fejedelemségekben éppúgy, mint Szerbiában (noha itt inkább Dalmácia és rajta keresztül Velence a ható fél), mint a nagy görög egyházi központokban, Konstantinápoly és Athosz-hegyen keresztül egészen Jeruzsálemig és a Sínai Szent Katalin-monostorig. Ha Huntington professzor elmés megjegyzése szerint Európa a gótikus csúcsívekkel ér véget, akkor – ha az ötvösséget is tekintetbe vesszük – már nincs akadály az Európa-fogalomnak a Balkán jelentős központjaira való kiterjesztésével szemben, a másik oldalról pedig nem kell lemondanunk Európa és ezen belül Közép-Európa becses bizánci örökségéről sem, mellyel meghazudtolnánk az Athénban 1964-ben megrendezésre került Európa-tanács kiállítás címét és fő koncepcióját is: Byzantine Art – an European Art. E koncepciónak pedig nincs jellegében és jelentőségében méltóbb szimbóluma, mint Magyarország Szent Koronája.

 ¹ Hozzá kell tenni, hogy mind a 869/870-es, mind a 879/880-as zsinat elismerte az ikonok tiszteletét elrendelő 787-es II. nikeai zsinatot (a VII. egyetemes zsinatot). Phótiosznak a latin egyház elleni fő érve, a Szentlélek származásának (a filioque) a kérdésével kapcsolatban a 879/880-as zsinat Phótiosznak igazat adva megtiltott az eredeti niceai–konstantinápolyi hitvalláshoz mindenféle hozzátételt. E tiltás semmibe vétele a germán eredetű római pápák részéről vezetett aztán a XI. században a szakítások sorozatához, melynek meghatározó, de nem végleges eseménye volt az 1054-es kölcsönös kiközösítő bulla.
 ² Jacobus de Voragine által (1264 előtt) szerkesztett Arany legendában érdekes keveredés hagyományozódott a nyugati középkorra a pápa legendájában: Ostiai Leo krónikáját alapul véve beszél a pápa ereklyéinek a megtalálásáról, amit egy meg nem nevezett bizánci „filozófus” pap hajtott végre, majd eltérő verzióként jegyzi meg, hogy az ereklyék megtalálója a boldog Cirill, a morvák püspöke (!) volt. Bizáncban pedig egyedül tanítványa, ohridi Kelemen életrajza emlékezik meg róla, s így Ohridban és környékén helyi szentként ábrázolásukkal is találkozunk (freskók az ohridi Szent Szófia-székesegyházban, illetve a kurbinovói templomban)
 ³ A katolikus szláv területek közül az egyetlen, ahol megőrződött a szláv liturgia töretlenül, bár zsinati tiltások ellenére, Horvátország volt. Itt azonban akaratlanul is egyfajta Illyricum-gondolat érvényesült, minthogy tudnak Cirillről és Metódról, de a glagolita írásbeliséget a dalmát származású Szent Jeromos tekintélye mögé bújtatták (ami ezzel együtt a szlávság történeti szerepét és térítését is visszavezette a római korba, egyfajta egyenrangúságot kölcsönözve neki a latinnal).
 ⁴ A szláv hagyományban (mind Bulgáriában, mind Oroszországban) korlátozott mértékben szentként tisztelték, miként majd unokáját, Péter cárt is, ami annál is fontosabb, mivel Szent István előtt nem vértanú uralkodók alapjában véve nem kanonizáltak. Szerzetesként azonban ábrázolása éppen Itáliában maradt meg, a veronai Santa Maria in Organo templom freskóciklusában (1502, Francesco Morone), bencés szerzetesek között.
 ⁵ Érdekes egybeesés, hogy a Szent Nilosz által a Johannész Philagathosz ellenpápa megbüntetése miatt inspirált penitencia egy részét Ottó a római San Clemente altemplomában végezte, az akkor már szentként tisztelt Konstantin/Cirill sírja közelében, ahol az utóbbi legendája alapján még láthatónak kellett lennie Konstantin/Cirill falképének.
 ⁶ De nem az konstantini donációt, a Római Birodalom nyugati részének Konstantin által Szilveszter pápára való hagyományozásának a legendáját, a római kúria középkori hamisítványát, melynek hiteltelensége világos volt II. Szilveszter számára.
 ⁷ Pierre Riché, II. Szilveszter, az ezredik év pápája, Balassi, Budapest, 1999, 185. o.
 ⁸ Johannes Fried, A Római Birodalom renovatiója in: Alfried Wieczorek és Hans-Martin Hinz, Európa közepe 1000 körül, Kiállítás-katalógus, esszékötet, Theiss 2000, 461–464, l. még: Wolfgang Christian Schneider: Imperator Augustus és Christomimetes III. Ottó önmagáról alkotott képe a könyvfestészetben, uo., 498–502 (és különösen 500–501.) o.
 ⁹ Az Isteni Nevekről, III. 2 (681 D), Oeuvres completes du Pseudo-Denys, (ford., bev. Maurice de Gandillac), Aubier, 1943, 92. o. A Nagyboldogasszony-ünnepkör másik fő közvetítője Nyugat felé a reichenaui apátság volt, amelynek könyvfestőműhelyéhez kötik többek között az Aacheni Evangeliáriumot is. Henry Mayr-Harting, Ottonian Book Illumination, London 1999(2), 139–154
¹⁰ A verset tartalmazó kézirat: Wolfenbüttelm Herzog–August Bibliothek, Cod. Guelf. 493 Helmst., a Fol 108 v-n. Képét bibliográfiával l. az előbbi kiállítás katalógusában Europas Mitte um 1000, Stuttgart Theiss 2000: 24.03.01 (496. o.)
¹¹ Nem ide tartozik, noha fontos kérdés, hogy a császár zománcképe, aki nyilvánvalóan erre vagy ehhez hasonló funkcióra készült, és a többi zománccal egy csoportot alkot, miért nagyobb a kereténél, úgyhogy feltételezhető, hogy jelenleg másodlagos az elhelyezése, a program a mégis a jelen összeállításban tökéletesen koherens.
¹² Érdemes felfigyelni arra, hogy e két uralkodótól ismeretes Magyarországon bizánci korona, a Magyar Nemzeti Múzeumban található Monomakhosz-korona két másodlagosan felhasznált apostollemeze Péter és András apostol ábrázolásával feltehetően Róma és Konstantinápoly egyházait jelképezik alapítóik révén. Konstantinápoly András apostol általi alapításának a legendája Phótiosz pátriárka tevékenysége után, a X–XI. században terjedt el és vált népszerűvé, hogy ellensúlyozzák Róma péteri alapítását.
¹³ Ne feledjük, hogy a római jog szerint mind Keleten, mind Nyugaton elképzelhetetlen volt a birodalomtól való teljes függetlenség, így még IX. Szent Lajos francia király is, IV. Béla és V. István kortársa, aki vitathatatlanul a korszak legnagyobb presztízsű uralkodója volt, elismerte a Római Birodalom eszmei értelemben vett elsőbbségét, fenntartva teljes függetlenségét. Jacques Le Goff, Saint Louis. Paris, 1996, 163–164 o.