Kalota József
Két világ szentje
Volt egyszer egy magyar millennium, amely történetesen egybeesett a Kr.u. 2000. jubileumi szentévvel. Az ünnepi műsorban szerepelt egy film, Cselényi László alkotása, melynek „István az egyetemes szent” címet adta és a Duna tv az augusztus 20-i körmenet idején mutatta be. Ezalatt a budapesti Bazilika előtti téren hívek tízezrei előtt került felolvasásra az a szentté avatási bulla, amelyet maga a konstantinápolyi patriarcha hozott magával a magyar millenniumra. A bulla magyar nyelvű fordítása így hangzik:
„I. Bartholomeosz, Isten kegyelméből Konstantinápoly, Új Róma érseke, egyetemes patriarcha 342. üi. számú határozat Magyarország első királyának, Istvánnak az Egyház szentjei sorába való iktatásáról
Szokása Krisztus Szent és Nagy Egyházának, hogy azokat, akik az Úrban való lángoló hit, jámborság és bölcs életvezetés példaképeivé váltak, továbbá egész pályájukkal úgy életükben, mint haláluk után erős hatást gyakoroltak a hívek vallásos öntudatára, és ezért szentségük emléke megszakítás nélkül nemzedékről nemzedékre hagyományozódott, a szentek karába iktatja és minden módon, nagy jámborsággal dicsőíti, kérve közbenjárásukat a Krisztus nevét viselő hivők seregének lelki üdvéért.
Miután pedig életére nézve ilyennek bizonyult a magyar állam megalapítója és első királya, az 1038. esztendőben elköltözött István, aki kitűnt szentéletűségével, példát adva erényből, istenfélelemből, mértékletességből és emberszeretetből, Csekélységünk, metropolitáinkkal és igen nagyra becsült kedves testvéreinkkel és oltártestvéreinkkel együtt, tekintettel egyrészt e jámbor férfiú szent életére, csakúgy mint szenthez méltó halálára, amelyről bizonyságot adott számunkra Őszentsége Ausztria Metropolitája, a Magyarországi Patriarchai Exarchátusra exarchai minőségben gondot viselő Mihaíl úr, másrészt az egész Magyarországon élő jámbor ortodox keresztényeknek e férfiú szentségébe vetett rendíthetetlen meggyőződésére és hitére, valamint egyhangú óhajára és kérésére, hogy a szentek karába felvétessék, úgy láttuk jónak, hogy az Egyház bevett szokását követve néki is megadjuk az ilyen istenes életű férfiaknak kijáró tiszteletet.
Ezért zsinatilag elhatározzuk, elrendeljük, és a Szentlélekben megparancsoljuk, hogy mától fogva örök időkre a boldog emlékezetű István király is az Egyház szentjeinek karához számláltassék, őt a hívek minden év augusztus 20. napján dicshimnuszokkal tiszteljék és magasztalják.
Ennek jeléül és bizonyságául íratott meg a jelen patriarchai és zsinati határozat, mely megszerkesztése után bejegyeztetett Krisztus Szent és Nagy Egyházának Szent Kódexébe, és változatlan formában elküldetett Őszentsége Mihaíl úr ausztriai metropolitának, hogy elhelyezze azt a magyarországi Patriarchai Exarchátus irattárába.
Kelt: Konstantinápolyban, a Megváltás 2000. évében, április hónap 11. napján, az Indictio 8. esztendejében. (Aláírások s. k.)”
A fenti ikon I. Bartholomeosz pátriarcha ajándéka, Athosz hegyén, a Xenofon kolostorban, Lukács szerzetes keze által készült. Jelenleg az esztergomi Keresztény Múzeumban van kiállítva
|
Ez volt az a megható történelmi pillanat, amikor a magyar nép és választott vezetői előtt nyilvánosan kihirdetésre került az a tény, hogy csaknem ezer évvel a római kanonizáció után, az államalapító magyar királyt az ortodox egyházban is szentként tisztelik. Nem „kettős” szentté avatás történt, hanem szent királyunk eddigi tiszteletének és elismerésének az egyház keleti felére való kiterjesztésére. Helytelen az a nézet is, hogy ez a határozat csakis Konstantinápolyra érvényes. Az ortodox egyházban ugyanis a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus normatív döntéseket hozó fórum, ami egy szentté avatás esetén általános, egyetemes, valóban „ökumenikus” elismertséget jelent. A minden várakozást felülmúló, példa nélküli esemény méltán keltette fel úgy a hazai, mint a külföldi közvélemény figyelmét. Természetesen mindenki a saját szemszögéből reagált és értékelte a történteket.
I. Bartholomeosz patriarcha ünnepi beszédében a szentek különleges, egyesítő szerepének szimbolikus üzenetét emelte ki:
„A szentté avatás mindkét férfiú esetében (az ortodox egyház ugyanezen a napon Magyarország első püspökét, Hierotheoszt is kanonizálta) jelentős szimbolikus üzenetet is hordoz. Azt az üzenetet, hogy a keresztény egyházak közötti egység a szentek által valósul meg. A Krisztussal egységben élő szentek ugyanis egymással is egységet alkotnak és egyesítenek Krisztusban minden megosztott keresztényt. Ezért különleges áldásnak tartjuk, hogy mindkét egyház, a római és a konstantinápolyi egyaránt szentként tiszteli Szent Istvánt, Magyarország apostoli királyát.”
Angelo Sodano bíboros, pápai legátus egyik tévényilatkozatában a szentek közösségét titokzatos kommunikációnak nevezte, majd eufórikus mosollyal hozzáfűzte: „A keleti egyházzal való együtthaladás így kéz a kézben, nagy örömöt jelent. Adjunk hálát Istennek az ezeréves magyar történelem ezen pillanatáért!” (m-l, 2000. aug. 20.)
A legnagyobb példányszámú napilap anonim cikkírója szintén névtelen magyar ortodoxokat szólaltat meg, akik ironikusan „díszdoktorrá avatásnak” minősítik a szentté avatást. Ugyanebben a számban Gergely Jenő történész mértéktartóbb háttér ismertetést tart István király ortodox szentté való avatásáról: „Az én véleményem szerint akárhogyan nézzük a dolgot, nem lehet lebecsülni ennek üzenetértékét. Azt sem szeretném azonban, ha valaki túlbecsülné ami történik, és úgy gondolná, hogy elkövetkezett a keleti és nyugati kereszténység összeolvadásának az ideje. Fontos eseményről van szó, amelytől azonban hiba lenne konkrét következményeket várni az ezer esztendeje szétvált egyházak viszonyában.” (Népszabadság, 2000. aug. 17.)
Egy szentté avatás bármelyik nép, nemzet, törzs fiának, vagy leányának esetében is történjék, mindenekelőtt magának a szentségnek a fontosságára és jelentőségére hívja fel a figyelmet. Amint azt a mi Szent István királyunk példája is bizonyítja, az életszentség a legmaradandóbb humán értékek közé tartozik. Elgondolkozhatunk azon, hogy a mai magyar társadalom értékrendjében vajon hol szerepel és fontossági sorrendben hanyadik helyen találkozunk vele? Korunkra is érvényes a „hivatalosak” és a „választottak” közötti aránytalanság, amelyet csak fokozza a modern próféták által hirdetett „új középkor”-tól való félelem és az ateista társadalmakban keletkezett vákuum utáni vallási túlkínálatból eredő káosz és bizonytalanság.
Nem hiszem, hogy a globalizáció kísértetétől bejárt Európának újabb árnyképekre lenne szüksége az egységes európai házba költözők riogatására. Sokkal inkább olyan, örök és vonzó erkölcsi értékeket képviselő nagyságokat kellene előtérbe állítani, mint amilyen egy Szent István, vagy más szentek voltak. A középkor ember egyébként még tudatosan fordult a szentek felé, és életcélnak tekintette, amikor az életszentség megvalósítására törekedett. Ma azonban alapfogalmi szinten kell tisztázni, hogy kik is azok a szentek?
Szentek mindazok, akik a kegyelem állapotában vannak és Istennek tetsző életet élnek, vagyis hittel vallják Isten kinyilatkoztatásait és komoly igyekezettel teljesítik parancsait. Ilyen emberek minden korban és mindenütt lehetnek, sőt azt állíthatjuk, hogy minden ember hivatást és képesítést kap a Teremtőtől a szent életre.
Az általunk ismert szentek életét sok rendkívüli vonás jellemzi: elképesztően merész vállalkozások, újító szándékok, az igazság szenvedélyes keresése és szeretete, a hihetetlen megpróbáltatások elviselése. Imádságos életük gyakran tele van elragadtatásokkal, látomásokkal, kinyilatkoztatásokkal, külső életük pedig csodákkal.
A szentségnek azonban nem az a lényege, hogy valaki rendkívüli adományokban, karizmákban részesüljön vagy csodákat műveljen, hanem csakis az, hogy Istent és Istenért az embereket teljes következetességgel és a lehető legtökéletesebben szeresse. A szentek nagysága abban áll, hogy ők ezt az ideált nagyvonalúan és zseniális eredetiséggel tudták megvalósítani. Ezért ők az isteni kegyelem és az emberi erőfeszítés csodái. Szinte kézzelfoghatóan hirdetik Isten kegyelmének valóságát, gazdagságát és erejét egyfelől, az emberi igyekezet helyes útját és teljesítőképességének értékét másfelől.
A kegyelemről megtudjuk, hogy az nem a jámbor fantázia szüleménye, hanem világokat megmozgatni képes erő, amely keresztül sugárzik életükön, tetteiken és eredményeiken. Ezekből fogalmat alkothatunk a kegyelem gazdagságáról és hatalmáról, ahogy a mustármag a szemünk láttára fává terebélyesedik. A szentek élete olyan színes képeskönyv, amely az isteni kegyelem és bölcsesség mindent orvosolni tudó gyógyhatását mutatja be. Ámulunk a szentek elképesztő tettein és szavain, amint rendkívüli idők és helyzetek urai és hősei kívántak és tudtak lenni.
Példát adtak jelen és jövő számára és ezek láttán nem kételkedünk a mi életünkre is hatni tudó képességükben.
A szentek a helyes úton járva bizonyságot tesznek az emberi méltóságról is. Minden szent egy Istentől megkoronázott, sikeres emberélet, megfellebbezhetetlen tekintély, aki mindenkinek és minden helyzetben segítséget és tanácsot tud nyújtani ahhoz, hogy hogyan lehet az élet nagy tálentumát jól kamatoztatni. Ők az élet azon lángelméi, akik tehetségüket és erejüket nem csupán arra fordították, hogy kiváló költeményeket, szobrokat, festményeket stb. alkossanak, vagy nagy találmányokkal, hadi tettekkel tündököljenek, hanem megpróbálkoztak a nehezebbel és szükségesebbel is: hogyan lehet a lelket Isten tervei szerint alakítani és az élet újabb és újabb területeire bevonni. Tudatosítják az emberrel, hogy lelke az örök igazság, szentség és szépség birodalmába való és hősi erőfeszítéssel el is tud oda jutni, még ha testével a látható világba is van belegyökerezve. A szentek az emberi értékek kiáltó bizonyságai és védelmezői, akik tudatában vannak, hogy az ember lelke az örök igazság, szentség és szépség birodalmába való, még ha teste a látható világba is van belegyökerezve. Ők megbékítenek embervoltunkkal, ellentétben azon emberszörnyetegekkel, akik lealacsonyítják és megutáltatják azt. Tőlük megtanulhatjuk, hogy minél magasabbra tud az ember erkölcsileg emelkedni, annál érdemesebb embernek lenni. Egy szent élete azt is elárulja nekünk, hogy miképpen lehet ilyen, igazán emberi emberré válni.
Tévedés azonban az a beállítás, hogy a szentek mintha készen, szentként indultak volna az életben. Ők is ott kezdték, ahol mi: tele gyarlósággal, nehézséggel és nekik is csak azok a lelki eszközök álltak a rendelkezésükre, amik nekünk, nevezetesen Isten kegyelme – de az bennük nem volt hiábavaló! Minden szentnek az élete azt mondja nekünk: én is az voltam, ami te vagy, te is az lehetsz, ami én vagyok.
A szentség kiválósága abban áll, hogy Isten szentsége, a kegyelem ereje és az ember méltósága a legtisztább fényben és a leggazdagabb színekkel ragyog fel benne. Amikor ezt elismerjük, meghódolunk a legbüszkébb embereszmény, az igazság feltétlen szolgálatába állított teljes odaadás eszménye, végelemzésben Isten előtt. Ezért a szentek iránti tiszteletünk áhítatos, vallási tisztelet, amely sohasem homályosíthatja el azt a nagy igazságot, hogy Istent a szentektől egy világ választja el. Egyedül Istent imádjuk, a szenteket pedig tiszteljük, mégpedig azért, mert ők egész lélekkel imádják az Istent. A szentekhez közelítve olyan társaságba kerülünk, amely minden szíve dobbanásával Istent dicsőíti.
Szent István királyban immár Bizánc és Róma közös szentjét tiszteljük. Ezt a millenniumi ajándékot az egész ortodox kereszténység nevében Konstantinápoly adta a magyar népnek. Jelzésértéke azonban az egész keresztény Európának is szólt. A nagy jubileum, Krisztus születésének 2000. évében Szent István apostoli király személye talán a legalkalmasabb arra, hogy rajta keresztül ismerhessük fel a hazai kereszténység és a keresztény Európa egységének szükségességét.
Köztudomású, hogy a kereszténység kezdetei a magyarok számára bizánci eredetűek. Ezt nemcsak a honfoglaló arisztokrácia egyes részének a X. századi bizánci keresztsége bizonyítja, hanem a magyar keresztény szókészletben is fellelhetők a nyomai. A bizánci toleráns szellem nyilvánult meg Szent István Intelmeiben is, ahogy a különböző népek és kultúrák szokásainak tiszteletben tartását utódaira hagyta. A magyarságnak ma, ezer év után is, a nyugati demokráciákhoz és az Európai Unióhoz történő csatlakozása esetén is meg kell tudni őriznie ezt a sokrétűséget és képességet arra, hogy az Európa keleti és nyugati felén élő népek kultúráit is megértse és ezáltal próbálja annak két pólusa közötti egyre inkább tátongó szakadékot áthidalni.
Magyarország földrajzilag is három kultúra határmezsgyéjére van rendelve és népe a görög, latin és sztyeppei kultúrák találkozási pontján ezzel a hármas tudattal él. A sokszor rendkívül eltérő nézetek közötti egyensúly megtalálása minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy itt a kereszténység is sokszínű arcot öltött. A magyarságnak ez a köztes helyzete, amelyre gyakran panaszkodunk, Szent István személyében előnyös oldaláról mutatkozott meg. Szentségének ortodox részről való elismerése is ezt a véleményt erősíti meg. Nem csupán arról van szó, hogy a magyar ortodoxoknak nem kell többé idegenként érezniük magukat a saját hazájukban, hanem arról is, hogy csak a nemzeti, nemzetiségi ellentétektől mentesen válhat képessé a magyarság arra, hogy az országalapító példáját követve, az ortodoxiában rejlő lelki értékeket is a nálunk jobban elterjedt katolicizmus és protestantizmus értékeihez tudja integrálni.
Így válik Szent István nagy ívű és szerteágazó életműve nemcsak a két keresztény hagyomány, a bizánci és a latin békés egymás mellettiségének és együttélésének, hanem a mai európai egységtörekvések szimbólumává is. A keresztény Európa szakadás előtti harmonikus képe ideális alap volt Hierotheosz püspök Bizáncból kiinduló missziójának magyarországi folytatására és a nyugati missziók által Szent István királyunk alatti betetőzésére. Magyarország első, szent királya legendás életművével a keresztény egység és tolarencia szinonimájává vált. Élettörténetéből néhány erre utaló részletet kiemelve ma is hasznos és tanulságos lehet különösen az életideált kereső, vallási és kulturális értékekre figyelő fiatal nemzedék számára.
Szent István 975 körül született az Árpád dinasztiájából való Géza fejedelem és a Konstantinápolyban keresztény hitre tért és megkeresztelkedett Gyula fejedelem leánya, Sarolta hercegnő frigyéből. Saroltát a magyarok első apostola és megvilágosítója, a Bizáncból érkezett Hierotheosz püspök keresztelte meg. Születésekor Istvánnak még a pogány Vajk nevet adták és csak ötévesen keresztelték meg apjával együtt, valószínűleg a bajorországi Passauból jött német misszionáriusok. Az hogy férjét és fiát latin szertartás szerint keresztelték meg, egyáltalán nem zavarta Saroltát, aki maga is szorgalmazta a szentség felvételét, mivel akkor még nem volt szakadás Róma és Konstantinápoly között és a bizánci–német kapcsolatok is nagyon jók voltak, miután II. Ottó bizánci hercegnőt, Theophanót vette feleségül.
Sarolta spirituális nevelő hatása döntő jelentőséggel bírt fia jellemének és lelki világának kialakulására. Istvánból igazi keresztény lett, aki őszintén munkálkodott országa keresztény királysággá való alakításán. 995-ben feleségül vette Gizella bajor hercegnőt. E házasság, mely politikai okból és Bizánc hallgatólagos jóváhagyásával történt eredményezte azt, hogy István egyházilag is a nyugat felé fordult. A nyugati orientáció azonban nem volt kizárólagos, ami abból is kitűnik, hogy hivatalos egyházpolitikájában nagy tiszteletben részesítette az anyja által képviselt keleti keresztény hagyományt és Hierotheosz püspök emlékét. Újjáalapította annak kolostorát, a veszprémvölgyi női monostort, „apácák sokaságát gyűjtvén össze benne”. Ezenkívül magában Konstantinápolyban is csodálatos templomot építtetett. E tettei is bizonyítják, hogy nincs ellentmondás István nyugatbarát politikája és egy ortodox női kolostor, vagy egy templom alapítása között. Azt sem szabad elfelejteni, hogy István uralkodása idején a Kelet–Nyugat közötti egyházszakadás még nem történt meg. Amikor a „bizánci” Sarolta fiát Magyarország királyává koronázták 1000. karácsonyán, a latin–germán Nyugat császára a bizánci Theophano fia, III. Ottó (983–1002) volt, aki szintén személyében kapcsolta össze a keleti és nyugati hagyományt egy olyan korban, amelynek légköre rendkívüli mértékben előtérbe helyezte a vallási egység gondolatát.
István király kiváló kapcsolatot tartott fenn II. Basileios (976–1025) bizánci császárral is, akivel szövetségre lépett Sámuel bolgár cár ellen, és 1004-ben a magyar seregek is részt vettek Szkopje bevételében. A lotharingiai Leodvin püspök e bulgáriai hadjárat kapcsán megjegyzi: „Midőn a konstantinápolyiak zsákmányoltak és a várost kirabolták, az igazhívő István elfordult a fosztogatástól. Belépve a Szent György-templomba, az itt talált ereklyéket elhozta, gondozta és egész életén át megőrizte.” (Győrffy Gy.: István király és műve, Bp. 1977. 126. o.) Az őszintén és mélyen hívő keresztény uralkodóra jellemző gesztus ez, aki a földi kincseknél többre becsülte a mennyeieket, jelen esetben a templom alapításokhoz nélkülözhetetlen ereklyéket.
Arról, hogy a kettős főparancsot embertársai felé is mennyire hősiesen gyakorolta és tudott a felebaráti szeretet szellemében irgalmat gyakorolni még az ellenségei felett is, éppen a magyarokat nem kedvelő kortárs, Thietmar győz meg, aki István nagylelkűségét hangsúlyozza, legyőzött nagybátyja iránt, aki „midőn feleségét a fogságból nem válthatta ki, ellenségétől, unokaöccsétől mintegy ajándékképpen megkapta. Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte a legyőzöttet.” (u. o. 125. o.) Nem egyházi okból, hanem a központosítás veszélyeztetése miatt került szembe anyai nagybátyjával, az erdélyi Gyulával, illetve Ajtonnyal, akik mindketten a bizánci kereszténységhez csatlakoztak korábban. Nagybátyját 1003-ban győzte le, de megbocsátott neki, Ajtony pedig „fekete magyarjai” élén lelte halálát 1008-ban, de területe csak két évtized múlva vált szerves részévé az országnak. Így 1018-tól közel két évszázadig az Al-Duna és a Száva lett a közös, bizánci–magyar határ.
Kirillosz archimandrita énekeskönyvéből
|
Ezt követően összeurópai jelentőségű tettre került sor István részéről: megnyitotta a római kor után a népvándorlás óta használaton kívül lévő jeruzsálemi zarándokút magyar szakaszát. A Kárpát-medence hatszáz év után ismét visszakerült Európa vérkeringésébe és e zarándokút legbiztonságosabb szakasza Magyarország lett. A zarándokok külföldi tartózkodásának megkönnyítésére Ravennában, Rómában, Konstantinápolyban és Jeruzsálemben vendégszálló házakat is emelt, a magyar szakaszon pedig a királyi várak, piacok sora állt rendelkezésükre. A kortárs Európa méltatása őrződött meg Odilo cluny-i apát István királyhoz írt levelében: „Hogy lelketekben mekkora szenvedély árad isteni vallásunk tisztelete iránt, csaknem az egész világ hirdeti, de különösen azok tettek rólatok igen bőven tanúságot, akik az Úr sírhelyétől visszatértek.” (István király emlékezete, Bp. 1987. 75. o.)
1031-ben azonban súlyos csapás érte: meghalt fia, a trónörökös Imre herceg. Már az Intelmek soraiból is érződik, hogy a királyi hatalom alapja a keresztény eszmények szerinti alkalmasság. Ennek jegyében esett választása a velencei Orseolo Ottó és nővére fiára, Péterre. Döntése azonban az Árpád-házi herceget, Vazult és annak fiait sértette. Ezért Vazul 1003-ban orgyilkost bérelt fel a beteg király ellen. A merénylet meghiúsult, a merénylőnek István megbocsátott, de Vazult megvakítva alkalmatlanná tette az uralkodásra. Fiait azonban hagyta elmenekülni és később közülük András és Béla István örökébe léptek. Mindennél többet árul el István királyról az a tény, hogy az 1083-as szentté avatását Vazul egyenes ági leszármazottja, I. László király kérte és vezette. Ehhez még annyit illik hozzátenni, hogy László maga is a nyugati kereszténység szentje lett, míg leánya, Piroska, bizánci császárnéként Eiréne–Xénia néven a keleti egyház szentjeként nyitotta meg az Árpád-házi szentek női ágát. Igaza van tehát a Szent István-i életmű egyik legkiválóbb XX. századi ismertetőjének, Győrffy Györgynek, amikor István király „szent” jelzőjéről azt írja: „Amikor tehát 1083-ban a megvakított Vazul unokája, László, a magyar lovagkirály pápai engedéllyel Szent István testének felemelését rendelte el, nem vallásos hírverést fejtett ki, hanem egy olyan jelzőt szentesített, amelyet az európai kultúrvilág és a magyar nép szemében a nagy király még életében kiérdemelt.” ( István király és műve, Bp. 1977. 394. o.)
Miután a keresztény magyar királyságot Szent István a két hagyomány békés együttélésének szellemében szervezte meg, a „bizánci” és a „latin” kereszténység harmonikus együttélése az országban tovább folytatódott a XI. és XII. században anélkül, hogy a Róma és Konstantinápoly közötti 1054-es skizma negatívan befolyásolta volna. Magyarország ma hasonló reményekkel nézhet a jövőbe és léphet a harmadik évezredbe, mint amilyennel Szent István elindította ezer évvel ezelőtt. A keresztény értékrendre épült történelmi hagyománya alapján hozzájárulhat ahhoz, hogy a megváltozott társadalmi és valláspolitikai körülmények mellett is az európai kultúrkörök és vallások közötti átjárhatóság ma is biztosítva legyen. A kiengesztelődésen alapuló egyetemes egységszándék megvalósításához azonban mindenek előtt olyan, lélekben erős személyiségekre lenne szüksége, mint amilyen Szent István és kortársai, Hierotheosz és Adalbert püspök voltak, hogy csak az Európát átívelő híd fontosabb pilléreit említsük.
Végezetül egy liturgikus énekkel forduljunk Szent István királyhoz, kinek ortodox énekes szolgálatát az irodalmi múltjáról híres krétai Angarathu kolostor szerzetese, Kirillosz Kogerakisz archimandrita írta meg. Az ihletett himnográfus az István név görög jelentését (Sztefanosz – koszorú) szójáték formában alkalmazza: