Molnár Tamás

Jó irány, rossz irány

    Az utóbbi ötven év tudományos kutatásai feltöltötték az űröket a pogány korról, melyek közvetlenül megelőzték Szent István korát. Elsősorban tudjuk, Georges Dumézil munkáiból, hogy az akkori „pogányság” vallási és társadalmi struktúrája erősen hasonlított már a népvándorlás során Európát elözönlő törzsekéhez, és hogy az indogermán mitológia sok esetben fuzionált az újonnan beáramló népi elemekkel. Maga a „pogány” szó a késői latin pagusból eredt, és a „paganus” kifejezés tulajdonképpen „parasztot” jelent, szemben az urbanusszal, a városlakóval. Ebből következik, hogy a régi vallási elemek megmaradtak a földművelők és állattenyésztők között, és hogy a keresztény vallás elsősorban városi jelenség. Szent István harca Koppánnyal és „pogány” társaival, törzseivel azt mutatja, hogy a vallási csatározás fedi a városlakó és paraszt küzdelmét. Első királyunk tehát nemcsak vallási egységért harcolt, de ugyanakkor a nyugati formájú társadalomért is, mely akkor a „modernséget” jelentette, szemben a törzsi élettel és a „Duna-menti paraszt” (Mircea Eliade) életmódjával, hitvilágával. A táltos, a sámán, a totemállat, a vérszerződés a régi formák jelei, melyeknek hátrálniuk kellett a papok, kolostorok és rituálé előtt.
    Akármilyen romantikus elképzeléseink vannak a pogány korról, a „haladás” az 1000. év körül a nyugati orientáció (részben a bizánci!), a római asszimiláció, a városi kultúra felé mutat. Politikai szempontból István király a haladást választotta, mert ha Nyugat helyett Keletet (Konstantinápoly) választotta volna, előbb-utóbb beolvadt volna a Kárpát-medence az orosz–mongol sztyeppe kultúrájába. Ez esetben valószínűleg a magyar nyelv is módosul, vagyis a keleti törzsek erős hatással lettek volna rá. A latin/olasz kultúra is távoli rokonszenv marad.
    István korában a keresztény vallás felvétele tehát a modernizálás előfeltételének számít. Itt persze van egy rövid hiátus is, hiszen az írói, krónikási elem gócpontjai a kolostorok, az íródeákok, a papok, és kevés maradt fenn a pogány irodalomból. Mindenesetre a magyarságnak szerencséje volt: alig kellett részt vennie a nagy Kelet–Nyugat drámában, amely összemérte a bizánci császárságot Nagy Károly frank birodalmával, és amely küzdelmet a római diplomácia döntötte el. A „nyugati császár” került ki győztesen, Konstantinápolyt fenyegette, majd elnyelte az ottomán veszély – míg Károly megteremtette nyelvi és kultúrbázist, amelyből a politikai hatalom nőtt ki. Rövidítsük a történelmi események leírását: amikor Árpád megérkezett a Nyugat kapuihoz, „tiszta” volt már a levegő, a Nyugathoz kellett csatlakoznia, sőt egy megkeresztelt, római kultúrájú Nyugathoz. Még a magyarság hadjáratai sem vontak le sokat az új helyzetből; a normannokkal együtt ők lettek a Nyugat fenyegető elemei, bár már kirajzolódott az új civilizáció: Nagy Károly „renaissance”-ával, a cluny-i szervezkedéssel, a német császári városok láncolatával. Itáliából pedig megérkeztek az anyagi gazdagság előfutárai, a kereskedelem, a tengeri hajózás, a szépség keresése az udvari pompától az építészetig.
    Összegezzük: Szent István „jókor” irányította magyarjait a Nyugat felé, egy olyan Nyugat felé, amely politikailag is a nagyságot és dicsőséget választotta. Keresztény, tehát „pluralista” birodalommá lett, a versengések színhelye, akár pápaság/császárság formájában, a szerzetesrendek rivalizálása, a művészeti stílusok és politikai erőfeszítések formájában. Míg a Kelet birkózott a monolitizmus mindenféle változatával – a császárság ott despotizmust jelentett, akár török, akár szláv megnyilvánulásában –, a Nyugat előkészítette többrendbeli reneszánszát: tudomány, nyelvészet, politikai artikuláció, osztályok ébredése és versengése. Még a pogány szellem sem tűnt el, nagyrészt azért, mert „ellenfele”, a kereszténység, ébren tartotta ezt a küzdőtársat, és alkalomadtán rehabilitálta a görögöt, a hébert, még az ezoterikus forma mentist is.

    Korunkra jellegzetes, hogy maga mögött hagyta – nincs még perspektívánk, hogy felmérjük, mennyire, visszahozatlanul, véglegesen – mindazt, amit Nagy Károlytól a reneszánszig alkotott. Csalóka dolog, hogy a turizmus tartja főleg ébren és épségben a múlt műveit, akár a művészetben, bölcseletben és jogban. Az állandó restauráció elhiteti velünk, hogy Szent István kora óta a gondolkodás alig változott, s hogy elég lenne egy álomból felocsúdni ahhoz, hogy a párbeszéd régi korokkal felvehető legyen. A téves látásmód szembeötlik. Egyes darabok vagy emléktöredékek valóban túlélték a többrendbeli katasztrófát, de a lényeg elmerült a tömérdek újdonságban, amit az ipari-technikai civilizáció hozott magával. A kísértés komoly, hogy egységes folyamatról beszéljünk, amelyre felhívja figyelmünket egy bizonyos felületi stílus, hasonló egyik kortól a másikig. De a fontos fogalmak alapjukban változtak, föl nem ismerhetők lettek: család, a nemek viszonya, társadalmi tumultus, iskolai program, az állam helye a társadalomban és a kultúrában, a médiumok és döntő szerepük. Mindennek filozófiai alépülete cserélődött ki leginkább, mikor rádöbbentünk, hogy az egyéni és a csoportideál változott meg felismerhetetlenül, a reálisból szeszélyes virtuális lett, és hogy az alap, amire Szokratésztől a mai napig számítottunk, kihullott lábunk alól. Elfogadjuk, jobb híján, az alap nélküli alapot, nem lévén bátorságunk itt egy vulgáris szofisztikát látni. Egy idő után, saját logikáját követve, megjelenik a régi pogányság minden variációja, egyrészt hogy kielégítse a mind erősebben érzett lelki űrt, másrészt hogy új és eredetinek mondott tanokat hirdessen.
    Egy szó mint száz a pogány tan új köntösben jelent meg (New Age, sátánizmus, panteizmus, neokabbala, pszichoterápiák stb.), és többé nem jelent modernizmust. Másrészt a kereszténység olyan antikvitást jegyez, amely képtelen a megújulásra, mivel formulái elkoptak. Mikor viszont igyekszik a modernségbe (demokrácia, globalizmus, technológiai keret) beilleszkedni, nyilvánvalóan utánoz, és nem eredeti, lemarad a valódi modern mentális képek (imázs) mögött.
    A korszellem végül is rákényszeríti a modern keresést arra az útra, ahol már két-három évszázaddal ezelőtt civilizációnk és gondolkodásmódunk elhelyezkedett. Így a legrespektábilisabb intézmények is kénytelenek a liberális-demokrata alakzatot dicsérni, követni, magasztalni. A liberáldemokrácia úgy jelenik meg manapság ez egyének, tömegek és vezetőik előtt, mint a keresztény Nyugat jelent meg ezer esztendeje az akkori, még pogány „estabilishment” előtt: az egyedüli út! Mint láttuk, Szent István korában a bölcs államférfi és intelligens hercegei, egyházi vezetői Magyarországot egy irányba ösztökélték: nyugati formák még építészetben is, feudális kapcsolatok, geopolitikai tudat. A pápa és a (nyugati) császár (prototípusa Nagy Károly), inkább, mint a keleti hierarchia és hieratika, a latin egyház inkább, mint a görög, Arisztotelész inkább, mint Platón (aki csak egyes periódusokban lett szellemi inspiráció). Manapság viszont a modernség a globális kommunikáció, az állam öntudatlan felszámolása, a világcégek hatalmi játszmája, és a társadalmi káosz, amelyet a prosperitás egyenetlenül kanalizál. És amit ezer évvel ezelőtt a pápaság és a császárság jelentett, szimbolikában éppen úgy, mint hatalmi politikában (lásd a középkori pápa római szenátorhoz illő díszöltözékét és vörös cipőjét), azt most az amerikai/ipari ideál vette át, mint a modernség megtámadhatatlan velejáróját. A kereszténység, sőt az intézményes vallás mint olyan, elavultnak számít még „konzervatív” körökben is, míg a technológia (kutatás, pénzelés, divat) minden fiatalember vágyának tárgya, televíziós ábrándjainak központja.
    A kérdés: tanulhatunk-e a történelemből – ahol az elavult és modern dialektikájának példáit már láttuk – olyan feltételezést, amely szerint a modernséget előre ki lehet szabni, saját mintánk szerint? Második kérdés: javasolható-e a jelenkori modernség mint az egyetlen helyes út?
    Az első kérdésre azt válaszoljuk, hogy ilyen „modernség”, mint a mostani, még nem létezett, semmi feltétele nem lehetett még érvényben: tömegek, tudomány, a múlt teljes felszámolása. Új valósággal állunk szemben. Ha ez igaz, feleletünk a második kérdésre magától adódik: nincs más út előttünk, mint amelyet István király is választott, az akkori modernség követése. Ennek jelenlegi formái: államok fúziója, az ipari alap terjedése, a mentalitás alakítása iskolától házaséletig és a politikai részvételig. Ha akarjuk, mindennek összegét „amerikanizálódásnak” nevezhetjük, mint ahogy 2000 évvel ezelőtt a Mediterránum átalakulását „romanizálásnak” hívtuk (lásd: Vergilius, VI. ének).
    Szent István idejében a kérdést bizonyos realitások írták körül. A magyar hon földrajzi elhelyezkedése a Nyugat vagy Kelet felé való tájékozódást tanácsolta. Ilyenformán a magyarság felvette a kereszténységet, amely egyszerre jelentette a hitet, a nemzeti egységet, a gazdag országokkal való kapcsolat felvételét és a viszonylagos békét szomszédainkkal és távolabbi hatalmakkal. Végül is a kvázi-nagyhatalmi státust, az Adria felé való terjeszkedést. Amennyiben a mai helyzetben a magyar nemzet ismét a Nyugatot választja – ez már meg is történt –, ennek gyümölcsei vajon éppen olyan evidensek és hasznosak, mint István korában voltak? Magyarország birtokában van annak, amit franciául situation acouise-nak nevezünk: ezeréves múlt és beékelődés az európai Nyugat testében. A választás tehát leszűkül: nem arról van szó, hogy melyik „égtájat” választjuk, hanem hogy melyik Nyugatot: azt, ahol szavunk elenyészően kicsi és alig hallható, vagy ahol szóhoz jutunk és befolyásoljuk sorsunkat, és esetleg másét.
    Optimális választásunk egy olyan geopolitikai és kulturális locusra mutat, amely nem kedvez a globalitásnak és előre vetített változatainak. Tény, hogy a megkísérelt kommunista globalitás után most a kapitalista globalitás vált sorsunkká; egyik szisztéma belegöngyölített egy gyarmati rendszerbe, a másik szisztéma éppen csak hogy a túlélést engedélyezi, de alig látható szereppel. Mint mondtuk, a választás már megtörtént, ezer évvel ezelőtt, és az utódok nem vonhatják ki magukat a döntésből. Az akkori keresztény választásnak jelenlegi párhuzama azonban a regionális szerepvállalás, nem egyedül, de saját kezdeményezést is követve, ha kell. A Nyugat már létezik, bár gyengíti magát azzal, hogy birodalmi játszmába kezd, az amerikai mintát utánozva. Ami meg nem létezik, az egy erős Közép-Európa, amely újabb magokat vet el, és ha kell, szembehelyezkedik magával a globalitással mint eszmével és ideállal. Nem biztos, hogy el tudjuk helyezni ezt a szerepvállalást a magyar történelem koordinátarendszerén, de hasonlóan szabad választást jelent, mint annak idején István döntése volt a pogánysággal szemben.
    Mint minden döntés, ez sem teljesen szabad és előzmény nélküli. Ami nógat bennünket, az az aggódás, hogy a birodalmi logika, mely a békés megoldások felé vezet, ne kívánjon ezért túl magas kulturális és identitászavart. István korában ez a veszély nem állott fenn – nem azért, mert az akkori birodalmak kevésbé voltak követelők, hanem mert a politikai egyenletnek Róma volt a döntnöke. Nemzetek fölötti, és mégis a nemzet mellett voksoló: a katolikus valláshoz a sokszerűség is hozzátartozott. A globalizmus viszont egy csillogó, de lényegében szürke miliőt kedvel, a tömérdek tárgy uralmát, az emberi tevékenység bürokratizálását. István királyt követve választásunk tehát a Nyugat, de nem annak elfogadása, hogy ez az új Nyugat egy monoton tumultus legyen (Tocqueville jellemzése korabeli Amerikáról), semmi más, mint egy fogyasztói, gépesített, puritánul szabályozott, önmaga előtt is álarcot viselő, pszeudo-társadalom.
    Sőt egy neopogány társadalom! És itt van a döntő pont, amely a jelenlegi válaszútnak történelmi fontosságot kölcsönőz, talán hasonló fontosságot, mint István király idejében a keresztény/pogány konfliktus. Mindig is arról van szó, milyen társadalomban kívánunk élni, és melyek a lehetőségeink, hogy e tekintetben valamennyi szabad akarat is hozzájáruljon a döntéshez, nem csak a politikai gravitáció ellenállhatatlan hatása. A régi pogány megoldás új képét az ipari társadalom hozza magával és dolgozza ki. Arról van tehát szó, hogy a történelmi hangsúlyt átvigyük a gravitációs erőkről a szabad mozgástérre, amely anélkül, hogy a tudomány változó képleteit kizárná, mégsem tulajdonít nekik végső tekintélyt, történelmet lezáró dominanciát. Pontosabban: a technológia megmarad értékes hagyományaink egyikének, de nem uralhatja jövőnket, lényeglátásunkat. Úgy kívánatos már most is elgondolni a technológiát és az ipari társadalmat, mint ahogy más történelmi kort gondolunk el, értékeivel, kudarcaival, előnyeivel, hátrányaival.
    Ez a cél úgy érhető el, ha a dolgok jelenlegi állapotában cselekedeteink annak ellenében hatnak, hogy Európa uniformisba bújtatott tömbbé váljon. Sem közös kontinens, sem kollektív történelemírás, sem semlegessé korcsosuló irodalom, művészet, mentalitás, irányítás. Egy normális Európa a cél, és ez, a mai körülmények között, egyenértékű az ezer év előtti céllal, a keresztény Európával. Ebben a kontextusban a regionális gondolkodás járhatná azt az utat, amelyen az európai polgár – a nemzethez tartozó, nem kollektivizált polgár – járni kíván.
    Részletekbe nem kell bocsátkoznunk, vagyis az út minden egyes fordulóját nem kell most képzeletben követnünk. Fontos viszont, hogy István király döntését megértsük, és megtegyük azokat a lépéseket, amelyek az ő szellemében érthetővé válnak. A történelem nincs előre megírva, de ez nem jelenti azt, hogy értelmetlenül bolyongunk ösvényein. A Szent Istváni vonal modellértéke elég világos ahhoz, hogy utunk ne a homályba vezessen.