Niederhauser Emil

Kelet-Európa az Úrnak ezredik esztendejében

    Az európaiak nagy félelemmel várták az 1000. évet mint az esetleges világvégét. Az előző évszázad ugyanis elég komor hangulatot teremtett: Európát háromfelől is addig ismeretlen, barbárnak tekinthető népek támadták; északról a vikingek vagy normannok, akik a francia partokig meg a Dnyeper folyásáig is eljutottak, délről az arabok, akik addigra már az Ibériai-félszigetnek majdnem egész területét elfoglalták, keletről pedig a magyarok. Ők voltak a három közül a legkésőbbiek, tehát a legismeretlenebbek; a történelemről némi fogalmakkal rendelkező krónikás szerzetesek hol a hunokkal, hol az avarokkal azonosították őket. Istenhez fohászkodtak, mentse meg őket nyilaiktól.
    A végítélet végül is, mint tudjuk, elmaradt, Európa tovább élt, de éppen ekkortájt jelentős változásokon is ment keresztül. Területének nagy részét még erdő borította, csak a déli területeken, amelyek az ókorban a Római Birodalomhoz tartoztak, volt már évszázadok óta jelentős földművelés, ebből a Kelet-Római Birodalom, vagyis Bizánc maradt meg. Ettől északra, persze eléggé messze a fővárostól, az eurázsiai nagy pusztaság benyúlt Európába, végső nyúlványaival voltaképpen a Kárpát-medencéig. Ez a sztyeppövezet volt az, amelyen át a hunokkal kezdve századokon át egymást érték a nyugat felé nomadizáló népek, köztük a magyarok is. A Nyugat-Római Birodalom bukása (476) óta alakult át egész Európa idővel úgy, hogy a Római Birodalmat a barbároktól elválasztó nyugat–keleti irányú vonal helyébe egy nagyjából észak–déli irányú alakult ki, ez választotta el egymástól Nyugat- és Kelet-Európát még hosszú évszázadokra.
    Az egykori római birodalmi terület, még ha délnyugaton az arabok uralma alatt is, de ettől északkelet felé, a germán törzsek területén Nagy Károly birodalma révén államokba szervezett régióként egzisztált. Az államilag szervezettség ekkor azt is jelentette egyértelműen, hogy ennek a területnek a lakói keresztények voltak; a kereszténységet még a Római Birodalom idején tették meg hivatalos államvallássá.
    Ez a keresztény Európa területi kiterjedése szempontjából a kontinens kisebb felét tette ki, de valószínűnek látszik, hogy a lakosság nagyobb része itt tömörült. Ezen belül éppen 1000 táján két nagyobb állami egység uralta az egész területet: nyugaton 962 óta a Német–Római Birodalom (ez a magyar nyelven ismert neve), keleten pedig Bizánc. A kettő közül ez az utóbbi volt a gazdagabb, fejlettebb, még mindig kezében tartotta érdemben az Ázsiával folytatott kereskedelmet, ebből gyarapodott folytonosan, még mindig a Római Birodalom egyenes folytatásának tartotta magát, a lakosok rómaiaknak is nevezték magukat, bár az állam hivatalos nyelve már több évszázada a görög volt. Konstantinápoly lakossága talán százezer fő is lehetett, Európában sehol másutt ehhez hasonló nagyságú város nem létezett. Elitje, a fővárosi és vidéki előkelők másutt ismeretlen pompában éltek – kulturált körülmények között, mondanánk manapság –, tudatában is voltak kivételes helyzetüknek, ebből fakadó fölénnyel tekintettek másokra, még a magukat ugyancsak császároknak nevező német királyokra is. Akik a keresztény Európán kívül rekedtek sokáig, valójában nem is számítottak.
    Ha mégis, csak attól kezdve, hogy maguk is felvették a kereszténységet. Éppen a középkor első öt évszázadában, 500 és 1000 között, amelyet a források gyér volta miatt sötét századoknak is szoktak nevezni még a történeti szakirodalomban is, annyit már lehetett tudni, hogy a pogány bolgár-török államnak is fel kellett vennie idővel a keresztény vallást. A Kárpát-medencében két és fél évszázadon át fennállt egy nem keresztény állam, az avaroké, de eltűnt, mert nem illeszkedett be a keresztény Európába.
    A kereszténység felvétele tehát kötelező volt, ha valamelyik újonnan jelentkező etnikum fenn akart maradni. Csakhogy ekkorra már valójában kétféle kereszténység létezett: egy Róma körül szerveződő nyugati és egy Konstantinápolyt központjának tartó keleti. A nyilvános szakítás majd csak 1054-ben következik be, de a kettősség már jó ideje nyilvánvaló volt.
    Elsőrendűen az istentiszteleti nyelv eltérésében mutatkozott meg a különbség: nyugaton ez a latin volt, keleten a görög, sőt egy ideje mellette a szláv is, pontosabban a mai Szaloniki táján akkoriban beszélt szláv nyelvjárás, erre fordította le a két „szláv” apostol, Cirill és Metód, meg persze még nagyobb mennyiségben tanítványaik, a szertartások nyelvét. Keleten a görög és a szláv még érthető volt a lakosság számára. Nyugaton a neolatin nyelvek, az olasz, a francia, a spanyol stb. már eltávolodtak a szertartásokban fennmaradt latin nyelvtől, ez már holt nyelv volt, vagyis senkinek sem volt természetes anyanyelve.
    A nyelv ugyan fontos, mindenképpen szembetűnő különbség volt, de a szertartások egyébként is egyre inkább különböztek egymástól, az istentiszteleten használt ruhák is mások voltak. Ezek a különbségek idővel egyéb területen is megmutatkoztak. A nyugati kereszténység intellektuálisabb volt, nagyobb súlyt helyezett az írásbeliségre, a szent tan ésszerű magyarázatára, a keleti az érzelmeket helyezte a központba, a tan tisztaságának a megőrzését, a magyarázkodások elkerülését. A különbségek majd még lényegesebbek lesznek néhány évszázadon belül, a társadalom és állam szervezésének kétféle formája alakul ki, és ez igen lényeges különbségeket hoz létre.
    Ezt 1000 táján még aligha lehetett sejteni, a kereszténység egyik vagy másik formájának a felvétele nemcsak nyelvi, hanem hatalmi kérdés is volt, Bizánc vagy a Német–Római Birodalom befolyását jelentette, ha nem is mai fogalmak szerinti teljes fennhatóságát. Bizánc vagy a nyugati birodalom közelsége játszott itt lényeges szerepet. A választás lehetősége azonban még a XIII. században is megvolt, ahogy majd az akkori bolgár vagy szerb állam története megmutatja. 1000 táján négy új állam is kibontakozóban volt Kelet-Európában, mindegyik esetében ugyancsak megvolt mindkét lehetőség. Időrendben a cseh, az orosz, a magyar és a lengyel állam kerülhet ebben a pillanatban számításba, a sorrendben a magyar helyét az szabja meg, államnak tekintjük-e már a királykoronázás előtti egy évszázadban, vagy csak attól, mert akkor a negyedik helyre szorul. A vélemények erről mindmáig megoszlanak. A bolgár állam éppen 1000 táján tűnt el: Bizánc legyőzte és majdnem két évszázadra bekebelezte.
    Az említett négy, nagyjából ekkor alakuló állam mellett még egyről kell említést tenni, a horvátról, amely 1000 táján már régóta meglévő államnak tekinthető, s valahol az Adria partján vagy annak a közelében lehetett, tulajdonképpen beszorulva a bizánci és a frank állam közé. Horvátországnak is választania kellett, de itt már régebben eldőlt a választás a nyugati egyház mellett, csakhogy a keleti egyházban elfogadott szláv istentiszteleti nyelv ide is eljutott, sőt még sokáig meg is maradt, ahogy az eredeti szláv fordítások glagolita írása is, amelyet a keleti egyház területén mindenütt a cirill írás váltott fel.
    A négy új között talán a cseh államot tekinthetjük a legrégebbinek. Ha nem is kívánunk visszamenni az úgynevezett nagy-morva államig, amely a IX. század során szerepelt Európa történetében, arra kell utalni, hogy már 845-ben 14 csehországi regulus (az eredeti latin forrás nevezi így), vagyis törzsfő vagy nemzetségfő keresztelkedett meg Regensburgban. A század második feléből már tudunk cseh fejedelmekről. Sőt egy későbbi átiratban fennmaradt forrás, a prágai püspökség alapítólevele jó néhány szláv törzs nevét sorolja fel. Egyéb forrásokban többnyire csak kettő szerepel, nyilván ezek voltak a legfontosabbak: a cseh és a zlicsan. A kettő közti harcokban jött létre a zlicsan törzs legyőzése után (és a törzs vezető nemzetségének a kiirtása után) az a cseh állam, amelynek történetéről már korabeli keleti frank vagy már inkább német évkönyvek feljegyzéseiből is ismerünk, de van már saját forrás is, egy 1125-ben meghalt prágai kanonok, Cosmas személyében, aki az első cseh krónikát megírta. Az állam eredete persze itt is, mint jóformán mindenütt, a legendák homályába vész. Az egyik szerint egy Cech nevű férfiú volt a csehek ősapja, de erről az adatról tudni lehet, hogy XIII. századi krónikás elmeszüleménye a történet, éppúgy, ahogy a másik, amelyik szerint egykor fejedelemnőjük volt a cseheknek, Libuse volt a neve, és a törzs öregei kényszerítették házasságra, Libuse egy kilőtt nyílvesszőre bízta, ki legyen a férje, a nyíl egy Premysl nevű szántóvetőhöz jutott. A dinasztiát a későbbiekben csakugyan így nevezték. A latin nevű forrásokban az ország neve Bohemia volt, ebben egy valamikor itt élt kelta törzs, a bojok neve maradt fenn.
    A védelem szempontjából kitűnő Cseh-medence persze egészében a német állam szomszédságában, ha úgy tetszik, annak a torkában jött létre; végül is nem véletlen a regensburgi keresztelkedés. Ennek megfelelően hamarosan ennek az államnak alávetett hűbéres fejedelemség lett. A „történelem nemzeti látószöge”, hogy Szücs Jenő zseniális megfogalmazását használjuk, azt örökítette meg, hogy a kereszténységet pártoló Vencel fejedelem ellen pogány öccse lépett fel, meg is gyilkolta. A valóságban persze I. Boleszláv, Vencel öccse maga is keresztény volt, és még hosszú ideig állt az ország élén, a viszály inkább testvérharc volt, de később Vencel németbarátságával is magyarázták, holott Boleszláv ugyanúgy megmaradt a német király hűségén, mint bátyja.
    Időben mindenképpen a második helyre kívánkozik az orosz állam létrejötte, 1863-ban ünnepelték az akkori Oroszországban ennek millenniumát. Az őstörténet ködében sokáig lehetett vitatkozni az állam kezdeteiről, az államot eredetileg megszervező törzsről vagy törzsekről. Az első hazai forrás, a nálunk őskrónikának nevezett évkönyv világosan elmondta, hogy a szlávok északról hívták a ruszokat, vagyis a vikingeket, hogy teremtsenek köztük rendet, mert állandóan viszálykodtak. Az orosz nemzeti büszkeség persze már a XVIII. századi Lomonoszov óta tiltakozott ez ellen, a szovjet korszakban már szinte pártellenesnek tekintették azt, aki csak említeni merte a normannokat. Holott a dolog egyértelmű: a ruszok vikingek, vagyis normannok voltak, kereskedők és harcosok egyszerre, akik a Volhov és a Dnyeper vizén csónakjaikon átkelve kereskedtek Bizánccal, időnként harcba is keveredtek, és a két folyó mentén élő szláv lakosságtól adót hajtottak be. Vagyis ők szervezték meg ezt az eredeti orosz államot, amely a két folyóra s a körülötte lévő vidékre terjedt ki, ameddig az adószedők el tudtak hatolni. Eredetileg a messzi északon fekvő Novgorod volt a központjuk. A város máig megvan, de ma sem tudja senki, melyik volt az az eredeti város, amelyhez képest Novgorod az új város. A név már egyértelműen szláv, ami azt mutatja, hogy a normannok hamar elszlávosodtak, ahogy néhány évszázaddal korábban a bolgár-törökök, akiknek csak a nevét örökölték a szlávok.
    Az oroszok természetesen ezt a Dnyeper menti, a IX. század vége óta már Kijev mint főváros körül szerveződő államot a magukénak tekintik, az őskrónika óta minden orosz történetíró ezt tartja természetesnek. Az ukránok korántsem. Szerintük ez volt az eredeti ukrán állam. Valójában megint a történelem nemzeti látószögére bukkanunk rá. Az ukránok azért váltak külön az oroszoktól, mert a litván nagyfejedelemség, majd azzal együtt a lengyel–litván szövetségi állam uralma alá kerültek, így más úton fejlődtek, mint az oroszok. Valójában ez a kijevi Rusz közös államuk volt, és a mai fehéroroszok is ugyanilyen joggal tekinthetik ősüknek.
    A kereszténység felvételét a 998. évhez kapcsolja a történeti hagyomány, Vlagyimir fejedelemhez, aki a monda szerint a keleti, a nyugati kereszténység, a zsidó és az iszlám hit képviselőit hívta meg, hogy eldöntse, melyikhez csatlakozzon, mert az állam egységéhez szüksége volt az egyistenhitre. És végül is a bizánci istentisztelet pompája nyerte meg leginkább a tetszését, így hát a keleti kereszténységhez csatlakozott. A valóságban Bizánc ereje késztette erre a választásra.
    A lengyel államról az első biztos értesülés 963-ra esik, amikor valamilyen ellenség megtámadta a mai Poznan (a német Posen) körül tömörülő etnikumot. Ez lehetett valamelyik másik nyugati szláv törzs, de lehetett valamelyik német őrgróf (a későbbi történetírás persze ezt a változatot kedvelte). Az ősködben ezúttal is számos legenda született, egy Krakus nevű sárkányról, amely a krakkói vár alatt élt, vagy egy fejedelemről, aki olyan öreg és gyenge volt, hogy végül halálra rágták az egerek (nem a legdicsőbb őstörténet). A másik biztos dátum 966, amikor Mieszko lengyel fejedelem cseh felesége hatására felvette a kereszténységet, annak nyugati változatában. Hogy akárcsak a csehek esetében, ugyancsak volt választási lehetőség a nyugati és a keleti egyház között, azt már csak néhány többféleképpen értelmezhető forrásadat mutatja mindkét esetben. Többféle törzsről lehetett szó itt is, azt világosan mutatja a népnév. A latinban, a legtöbb európai nyelven polák a nép neve, ennek változatos formáiban, ami egy polan törzsnévre utal, ez pedig arra, hogy itt földművelők laktak (a szláv pole földet, mezőt jelent). A polan törzsnév egyébként már az orosz őskrónikában is szerepelt. Viszont az oroszban a lengyeleknek van régebbi nevük is: ljach vagy ennek változatai, és innen származik a magyar „lengyel” népnév is, alapja a szláv leda szó, amely parlagot jelent, azt valószínűsíti, hogy az itt lakó szlávok állattenyésztők voltak.
    Szemben a Cseh-medencével vagy a Kárpát-medencével, amelyek kiváló természetes határokat nyújtottak, a lengyeleknek csak északra és délre voltak természetes határaik: a Balti-tenger és a Kárpátok hegylánca. Kelet–nyugati irányban sehol sem volt természetes határ. Az oroszok még nehezebb helyzetben voltak, nekik még délre sem volt természetes határuk, mert ott a sztyepp terült el, ahonnan, mint említettük, még évszázadokon át áramlottak a nomádok, besenyők, kunok, kara-kalpakok, úzok stb., utolsókként a tatárok két és fél évszázadra hajtották igájukba az orosz államot. Csakhogy az orosz állam súlypontja végül is északkeletre került, az erdőövezetbe, itt erősödött meg és vált később nagyhatalommá az orosz állam. A lengyelek is nagyhatalom voltak néhány századon át, de mindig kitéve a keletről vagy nyugatról jövő veszélyeknek, és ebben az irányban bármikor odébb lehetett tolni az állam határait, az egészen idős mai nemzedéknek ez még a szeme láttára történt meg még egyszer.
    Nyilván nemcsak a nyugati kereszténység felvétele volt az oka annak, hogy a cseh, a magyar és a lengyel fejlődésben jó néhány hasonló vonás már a korai középkorban megmutatkozott. Ilyen volt a rabszolgák jelenléte (a történetírás finomkodva „szolgáknak” nevezi őket, és valóban nem egészen az ókori rabszolgákkal tekinthetők azonosoknak), vagy a félszabad rétegek, a latin források a cseheknél és a lengyeleknél egyaránt haeresnek nevezik őket, pontosabban az akkori helyesírás szerint többes számban heredes, vagyis örökösök, ami arra utal, hogy lehetett valamilyen joguk a föld használatának a családon belüli átörökítésére. A legszembetűnőbb az úgynevezett szolgáltató falvak megléte. Olyan települések voltak ezek, amelyek lakosai valamilyen szolgáltatással tartoztak a fejedelemnek. A korabeli források nem, csak a helynevek őrizték meg ennek a rendszernek a nyomait. Solymár a solymászok falva volt, Gelencsér vagy Gölöncsér az agyagedényeket készítőké (a magyar szó a szlávból származik). Hasonló helyneveket a csehek és a lengyelek esetében is találhatunk. Amikorra valamivel világosabban szólnak a korabeli források a társadalmi viszonyokról, ez a jelenség már mindhárom országban eltűnt. Nem érdektelen viszont, hogy a XIV. századi balkáni szláv államokban újra felbukkan ez a jelenség, világosan érzékeltetve, hogy ez a terület még az előbbieknél is néhány évszázaddal elmaradottabb.
    A rabszolgaság a három országban idővel felszámolódott, kialakult az egységes jobbágyosztály. Az oroszoknál viszont a holp (a más szláv nyelvekben férfit jelentő szó pontosan a rabszolgát jelentette itt) a XVIII. század elejéig megmaradt.
    A keleti és a nyugati egyház közötti választásnak volt néhány távolabbra is ható következménye. Mindenekelőtt az, hogy a nyugati egyház területén idővel a papi rend (ordo) nyomán kialakultak a rendek, megjelent a rendi szervezet, mint a késő középkori nyugati államokban is, vagyis a központi hatalomtól, az uralkodótól független intézmény, amely politikai partnere volt az uralkodónak, így legalább a társadalom felsőbb rétegeit bizonyos szabadsággal ajándékozta meg az uralkodóval szemben. A keleti egyházban viszont egyértelműen a bizánci cezaropapizmusnak nevezett rendszer alakult ki, ahol az uralkodó egyúttal valamilyen formában az egyházi szervezet feje is volt, ez a szervezet is egyértelműen támogatta egyeduralmát, amelynek nem volt a rendiségre emlékeztető ellenpólusa. Így az egyeduralom egyértelmű volt, és ezt a rendszert majd az oszmán (török) állam is örökli az általa bekebelezett Bizánctól.
    A rendiség kialakulásában nyilván szerepet játszott, hogy a keleti egyházzal szemben, ahol még a konstantinápolyi pátriárka sem volt egyenrangú az uralkodóval, a nyugati egyháznak, a pápa személyében, Rómában volt az államhatalmon kívül lévő centruma, amely a középkor második felében már lényeges politikai szerephez is jutott az európai fejlődésben.
    Az 1000 táján alakuló államok mind monarchiák voltak, az adott korban ez volt nemcsak az egyedül elképzelhető, hanem az egyetlen reálisan megvalósítható állami rend. A városköztársaságok, ezek a polgári fejlődés nyomán Európában majd jelentős szerepet játszó újfajta államok érdemben majd csak később jelentkeznek, a legfontosabb köztük, Velence is ekkor még valójában Bizánc alárendeltje.
    A korábbi horváttal együtt öt állam 1000 táján lényegesen kiterjesztette az állami formában rendezett kelet-európai területet, de ez még mindig nem terjedt ki egész Kelet-Európára. 1000 táján az egyszerűen geográfiai okokból nehezen megközelíthető balti területek még nem kerültek valamilyen állami szervezet tulajdonába, Bizáncon belül is voltak területek, különösen a hegyes balkáni tájakon, ahol az állam még nem tudta teljesen megszervezni a társadalmat, s ahol majd Bizánc hanyatlásának arányában jelentkeznek új államok. Persze Nyugat-Európán belül is még akadtak ilyenek, hogy csak Írországra emlékeztessünk, vagy a skandináv területre, ahol ugyancsak 1000 táján indult meg az államalakulás és ezzel együtt a kereszténység felvétele, itt persze kétségtelenül a keleti egyháztól már teljesen függetlenül. Bizáncnak ilyen messzire nem terjedt a befolyása.
    Szent István kora tehát a kelet-európai fejlődésnek, ha úgy tetszik, átmeneti szakasza, ahol még képlékeny az egyes területek alakulása, az erős szomszédok hatása. Egy azonban biztos: a nyugati és keleti kereszténység közti választás előbb vagy utóbb egyértelművé vált, és még igen hosszú időn át, voltaképpen jelenkorunkig befolyásolta az események alakulását. Ez persze már régóta nem vallási, felekezeti kérdés, hanem egyértelműen a civilizáció ilyen vagy olyan formájának a kérdése. Szándékosan használjuk itt a civilizáció szót, mert bizonyos értelemben szélesebb jelentésű, mint a kultúra, manapság is ebben a szélesebb értelemben használják (és állítják olykor szembe a kultúrával).
    A kelet-európai fejlődés szempontjából pedig azért érdekes az 1000 körüli helyzet, mert a későbbi három alrégió, a nyugati egyházhoz csatlakozott terület, Délkelet-Európa és a voltaképpeni Kelet-Európa, vagyis Oroszország hármas együttese ekkoriban kezd körvonalazódni. Az, hogy Oroszországot nevezzük a tulajdonképpeni Kelet-Európának, az amúgy is pejoratív értelmű fogalmat még sötétebbre színezi éppen az oroszok vonatkozásában. Nem véletlen éppen ezért, amit nálunk nem szoktak tudomásul venni, hogy a pártállami korszakban éppen az oroszok (a szovjetek, ha úgy tetszik), tiltakoztak a legélesebben Európa nyugati és keleti részre történő felosztásával szemben. A másik két alrégió reagálása, az „el Oroszországtól!” mind a mai napig megtalálható nálunk a Közép-Európa, Közép-Kelet-Európa vagy Kelet-Közép-Európa fogalmakban, amelyek végül is a két világháború közt keletkezett fogalom, a Köztes-Európa (a németek és az oroszok közti népek) fogalmát fedik.