Sopron. Trogmayer Mátyás sütőmester 1661 októberének 28. napján esküdött fel soproni polgárnak. Ödenburg (Sopron) nemes város volt, falait a római erőd alapjaira építették. Az egykori vándorlegény, elmondása szerint, az Inn túlpartján fekvő Würdingből érkezett, ahol a gótikus templom és a kocsma, melyekben bizonyára megfordult, ma is működik, magam, kései utód, látni véltem lába nyomát a Gasthaus küszöbén. Nem tudjuk, honnan érkezett a bajor kisvárosba, az anyakönyvbe nincs bejegyezve. Lehet, hogy vándorútjának csak egyik állomása volt, s igazuk van a távoli rokonoknak, akik a család eredetét Freiburgban vélik felfedezni. Az ősök nagyvérű emberek voltak, amint erről a hagyomány többszörösen is tudósít. Foglalkozásukra nézve pékek, mészárosok, tímárok, fuvarosok, takácsok, kefekötők, lakatosok.
Mivel nem családtörténetet írok, elhatároztam, hogy dédszüleim koránál régebbre nem fogok visszakutakodni, ez csak nekem fontos, másoknak érdektelen. Maradunk tehát a XIX. század második felénél.
A komáromi evangélikus imaház előterében márványtábla hirdeti az építők dicsőségét. A tekintetes nevek között szerepel nagyapám, Trogmayer Gusztáv, akit a presbitérium gondnokká választott. Tekintélyes megbízás volt ez akkor, benne foglaltatott foglalkozásának megbecsülése is, lakatosmester lévén a Magyar Királyi Vasút mozdonyvezetője lett, kire életeket s értékeket lehetett bízni. Apja, Trogmayer János, takács volt Győrben, itt született nagyapa 1876-ban. Vártüzérként az K.u.k. katonaságában megjárta Mosztárt is, majd hazatérve házasságot kötött Rakota Etel óvónővel. Győrben, Esztergomban, majd Trianon előtti Újkomáromban szolgált, azaz a korábbi Új-Szőnyben, mely kis település vasúti csomópontként kényszerűségből nőtte ki magát az 1920. évi kitelepülések után. Nagy bajuszú, alacsony, mokány ember volt, nyugdíjazásakor kapott végkielégítéséből egy hold szőlőt vásárolt Koppánymonostoron. A vincellér a gyümölcs szabad szedése ellenében elvégezte a szükséges munkákat, ránk csak a szüret és a bor kezelése maradt. Az azután el is fogyott, ámbár nem emlékszem, hogy nagyapát ittasnak láttam volna. Vasárnap zsakettnadrágban, fekete zakóban, keménykalaposan ment a templomba, nyáron nekem kellett a porcelánnadrág szárát tartanom, amikor felvette, nehogy poros legyen, ha kiment a városba. Otthon szürke munkaruhája volt. 1949 telén nagyon beteg lett, korábban évtizedekig a vasutasbetegség, a reuma kínozta. December 11-én átküldött egy kancsó barna sörért az Ács vendéglőbe, mert nagyon megkívánta. Reggel már nem ébredt fel. Apám elé mentem az állomásra, mert az éjszakai személlyel jött haza Kaposvárról, s láttam, hogy az imaházon kinn van a fekete zászló. Otthon, az ágyáról tették a forgáccsal kibélelt koporsóba.
Szódó. Az egykori Bars vármegyében fekszik Szódó község, itt született 1879. december 21-én Rakota Lajos földműves és Vaczlavinek Anna leánya: nagyanyám, Etelka. Fényképei alapján nagyon szép fiatalasszony volt. Ő volt az egyetlen katolikus családunkban. Nagy lehetett a szerelem, hiszen reverzálist adott nagyapámnak. Meg is bűnhődött érte, ugyanis eltiltották a szentségek felvételétől. Időskorában már mindennapos templomjáró lett, a hajnali misén találkozott osztályfőnökömmel, az áldott emlékű Istenes Gabriellával, de kedvenc s talán egyetlen olvasmánya mindig is Ravasz László református püspök összegyűjtött prédikációinak könyve volt. Nem tudni, hogyan kerültek Új-Szőnybe, dédszüleim sírja is az ottani temetőben volt, míg ki nem forgatták. Óvónőséget tanult, ámbár nem sokat művelhette ezt a szép hivatást, hiszen a férje eltartotta, ő pedig gyermekeit nevelte. Hegedűjét, mely akkor a mai gépzenét pótolta, még a hatvanas években is őrizte. A tekintetes asszony bizony fárasztó sorsot választott. A vezér úr kora hajnalban, három, négy órakor ment ki a fűtőházba – ő „füttőháznak” mondta –, ahol a fényesre olajozott masina már befűtve, gőz alatt várta. Nagymamának volt olyan menetrendje, melyből ki tudta olvasni, mikor milyen számú vonat érkezik a komáromi állomásra. Így azután percre pontosan kinn állt az ételhordóval a sínek mentén, s feladta a kis fazekat nagyapának, aki lelassította vagy leállította a gőzöst. Így ment ez hétről hétre, 1901-től 1941-ig mindennap. A sors nem kényeztette el, három felnőtt, és egy kicsiny gyermekét temette el, majd férjét, menyét és két unokáját. Időskorában, hetvenen felül is tömte a kacsákat, libákat, etette a malacokat, gyomlálta kicsiny kertjét. Derékig érő dús haját kilencvenévesen vágatta rövidre, mert már nem tudta fésülni, reumás volt szegénynek a válla. Hajlott hátú alakja, tiszta illata, ételeinek íze, irántam való szeretete boldoggá tette gyerekkorom sok-sok napját.
Kulcsod. Győr vármegye csilizradványi járásában néhány száz lakosú falucska, ahonnan az anyai ág származik. Néhai Both János keresztlevelén a foglalkozás rovatban e szó szerepelt: nemes. Csallóközi dédszüleim, hédervári Both János és bogyai Antal Lídia tehetősek voltak, Komáromban (Rév-Komárom) több házuk volt. Nagyanyámék kertszomszédját Móric bácsinak hívták, vezetékneve Jókai volt. Élték a vidéki dzsentrik életét, a családtagok, rokonok között megyei, városi tisztviselők egész sora. Nagybátyáim jogot tanultak vagy papi pályára mentek, anyám és húga négy polgárit végzett. Nagymamának nem volt tanult mestersége, mindig is tartottak cselédet. Téli estéken nemcsak a református tiszteletes, hanem a bencés tanárok is el-eljártak hozzájuk tarokkozni, adomázni. Nagymamával nem sokat beszélgettem, nem én voltam a kedvenc unoka, csak oktattak meg neveltek. „Megint piszkos a térded! Ülj egyenesen! Moss kezet! Ne nyúlj a zongorához! Ne nyúlj semmihez!” Filigrán, egyenes tartású néni volt, mindig sötétszürke vagy fekete ruhában járt. Trianon után az úgynevezett tisztviselőbarakkokban laktak, négyszobás lakásuk volt. Kis kert és persze cselédszoba is tartozott a nagyságos úrék hajlékához. Nagymama 1876-ban született Komáromban, nyolcvanhat évet élt.
Solt. Sulacsik Lajos dédapám 1850-ben született Vadkerten. Foglalkozása az anyakönyv szerint: orgonász. Feleségét, Valentin Karolint Veszprémből hozta az Alföldre, nagyapám Solton született 1874-ben. Iskoláinak egy részét Pozsonyban végezte; tisztviselő, karnagy, a háborúban kitüntetett, sebesült százados, a húszas években Veszprémben tiszthelyettesképzőben oktató számvevőségi tanácsos. Nyugdíja 1939-ben meghaladta a négyszáz pengőt. Kitaníttatta három fiát, eltartotta feleségét, kisebbik lányát, ennek megfelelően csak neki volt szava a házban. Vadászni járt, gyakran kávéházban vacsorázott, gond nélkül élt. Egyik szószólója volt a helyi frontharcos szövetségnek, a hősök napján ő tartotta az ünnepi beszédet. Református család lévén ő is tagja volt a presbitériumnak. Esténként elszopogatott fél, egy liter neszmélyit, ebéd után a díványon aludt egyet, mielőtt társaságba ment. A szoba sarkában állott harci buzogánya, mellyel Goriciánál kergette a taljánokat. Utolsó szavai: „Vigyázzatok, fiúk, gáztámadás!” Hetvenhat évet élt.
Komárom. Szüleim tehát kétféle környezetből kerültek össze, a sors kedve szerint, a komáromi pénzügyigazgatóságon a harmincas évek elején. Apám kimaradt a gimnáziumból, s 1921-ben, tizenhat évesen előbb díjtalan díjnok lett, majd a szamárlétra alsó fokaira lépve fogalmazóként vette el anyámat, aki házasságukkor, harmincévesen már túl volt az eladó lányok évein. Nagy szerelem volt, anyám fiatalon, 1964-ben hatvanegy évesen halt meg. Apám sohasem tudta kiheverni a veszteséget, élete végéig enyhe depresszió nyomasztotta. A város aranyifjai közé tartozott, sportolt, szavalt, színházat csinált, jóképű férfi volt. Kétpárevezős kílbótján lehajóztak Passauból Komáromba, ez akkor nagy haditett volt, annál is inkább, mert nem tudott úszni. A család ereklyéi közé tartozik a berlini olimpiai láng egyik fáklyája, mellyel apám adta tovább a lángot.
Anyám gépíró, majd irodakezelő volt ugyanott. Reggel együtt mentek munkába, este együtt jöttek haza. Negyedévenként, félévenként a restóban vacsoráztak, ahogy ők mondták, lumpoltak. A fogyasztás egy korsó és egy pohár sörből állt. A bútort Pestről hozatták, hajón, hogy a vasúton össze ne törődjön. Eleinte Trogmayer nagyapa családi házában kaptunk két szobát, fürdőszoba nem volt, viszont angol WC már működött a gang végéből leválasztott kis fülkében. Ennek ellenére minden ágy alatt volt bili. A hét végén és télen is a mosókonyhában fürödtünk; apám vitt át a kerten, pokrócokba bugyolálva. Emlékszem, megkérdeztem, miért szalad a hold.
Húgom azokban a napokban született, amikor Felvidék visszatért, láttam Horthyt a fehér lovon, s apámat, aki kerékpáros hírvivőként tolta a kincstári biciklit a bokáig érő virágszőnyegen, amikor bevonultunk Komáromba. 1941-re lett kész a csodaszép családi ház, apám tervei szerint, számadási könyvét ma is őrzöm. Tervezgette, hogyan lehet majd bővíteni, hol lesz a rendelő, régi álma volt ugyanis, hogy gyermekeit orvosnak taníttatja. Életünk, a nagy család élete szigorú rend, viselkedési normák szerint folyt. Vasárnap az evangélikus imaházban az első sorban ült a négy Trogmayer: nagyapám, apám, apám öccse, aki tanító volt, s jómagam. A jobb oldalon, a szószék alatt volt a helyünk. Istentisztelet után a férfiak még egy órácskát beszélgettek, megvitatva a világ és a gyülekezet dolgait, sok fontos információval gazdagodva ültek le a vasárnapi asztalhoz. Karácsonykor sorra látogattuk a rokonokat, mindenütt eltöltve egy-egy félórát. A reformáció ünnepe előtti héten az idősebbek böjtöltek. Ekkor már nekünk is volt fürdőszobánk, de csak szombaton fűtötték be, más napokon maradt a lavór. 1944-ben beírattak a komáromi bencésekhez, a tandíj 120 pengő volt. Közszólás volt: „Tanulj, fiam, mert beadlak suszterinasnak!” A háború azután elfújta apám reményeit, s a mi családunkat is szétszórta, mint ahogy minden ismerősünk családját. Apám 1938-tól kisebb megszakításokkal katona volt 1945 tavaszáig, amikor is Nagymegyeren a szolgálati szabályzat szerint a 22/1 gyalogezred hadipénztárát elégették, s mindenki ment haza, ahogy tudott. Apám nem is értette későbbi kérdésem, miért nem osztoztak meg a hatalmas vagyonon. „A becsületünk nem pénz kérdése”, válaszolta. Nem is magyarosított, mint akkor sokan. „Mi akkor is magyarok vagyunk, ha ilyen nevünk van. Jó volt nagyapámnak, jó lesz nektek is.” Csaknem megdicsért, amikor nagybátyám esküvőjén, ahol nyoszolyófiú voltam, csupa hazaszeretetből betörtük az osztrák Hanzi rokon orrát, mert azt mondta: „petyár mótyor”.
A fordulat évében apámat áthelyezték Kaposvárra, így a serdülőkor nehéz időszakát apátlanul éltem meg; ha jól számolom, csak az első négy évemet töltöttem teljes családi körben. A frissen alapított komáromi gimnáziumban érettségiztem, kitűnő eredménnyel. Az utolsó évben már anyám is Kaposvárott élt; nagybátyám gondjára bízva, nagyanyámnál laktam, míg anyai nagyszüleim apám házába költöztek. Hála Istennek így megúszták a kitelepítést.
Budapest. Apám nagyon orrolt rám, hiszen orvost szeretett volna nevelni belőlem, én meg színész akartam lenni, így kerültem kitűnő lévén felvételi nélkül az ELTE történelem szakára, hogy majd dramaturg s később színész legyek. Innen vitt sorsom a régészmesterséghez, szerencsémre. Hallgatói éveim alatt havi ötszáz forint apanázst kaptam, ebből fizettem albérletemet, étkezésemet, ruhákat örököltem nagyszüleimtől, a tiszta alsót, inget anyám csomagban küldte, némi süteménnyel, kolbásszal megtoldva örömömet. Nem voltam túl szorgalmas, szép bohéméletet vittünk, már amennyire kevés pénzünkből tellett. Leginkább hasunkon spóroltunk, az Ilkovics olcsóbb volt, mint a menza. Vegyész nagybátyámtól gyakran kaptam opera- vagy hangversenyjegyet, neki mindenhova bérlete volt, így egy kis műveltséggyarapításra is lett módom, de sokat tanultam évfolyamtársaimtól is. Életmódom más karok, szakok diákjaival is összehozott, így a világbéli tájékozottságom meghaladta társaimét. Túlkorosnak vagy koravénnek tartottak, pedig az évfolyam legfiatalabbja voltam. Sportoltunk, kirándultunk, táncoltunk, moziba, színházba jártunk, egyik alapító tagja lettem az egyetemi színpadnak. Disszonanciát csak fel-fellobbanó gyomorfekélyem okozott, mely bizonyára neurotikus természetemből fakadt. 1956 nyarán kineveztek gyakornoknak a miskolci múzeumba, majd azonnali hatállyal, szolgálati érdekből a szegedi múzeumba helyeztek. Innen mentem nyugdíjba 1997. október 1-jén. Most már csak egyetemi tanár vagyok.
Szeged. A város finnyáskova fogadott. „Gyüttmöntek”, mondták. Albérletek sora, társbérlet, majd szövetkezeti lakás. Gyermekeim, unokáim már tökéletesen ő-znek. Lassan-lassan sikerül barátokat, jó ismerősöket szerezni. Szerencsés ásatásaim, cikkeim ismertté tettek. Az elsők között doktoráltam, majd a hatvanas évek végén kandidátusi fokozatot szereztem. Harminchárom éve tanítom a régészetet a szegedi egyetemen. Szakmai sikereim nyomán kineveztek a Csongrád Megyei Múzeumok igazgatójává, s ebben a minőségemben a szerencse ismét páratlan lehetőséget nyújtott. Vezethettem a pusztaszeri ásatásokat, az emlékpark felépítését, megszervezhettem a Feszty-körkép restaurálását. Megkaptam a legmagasabb állami elismeréseket, büszke is vagyok kitüntetéseimre, de legalább ekkora büszkeség számomra egykori tanítványaim, ma kollégáim szeretete, megbecsülése.
Úgy gondolom, családunk rövid története példázza szinte minden XX. századi család történetét. Legalábbis ha barátaim, ismerőseim körét áttekintem, sok párhuzamot találok, különösen, ha értelmiségi körökben kutakodok. Magyar, német, tót, lengyel vér folyik ereinkben, iparos, földbirtokos, tisztviselő, földműves elődök erkölcse, hagyományai öröklődnek bennünk, hajlamaink szerint erősebben vagy gyengébben. Három évszázadot élünk meg, hiszen gyermekkorunk, miként a túlnyomó többségé, a XIX. század körülményei között zajlott, ifjúságunkat tönkretette a XX. század nagy háborúja, reményeinket szétzúzta Jalta, a Varsói Szerződés, az új jobbágyság. Most, érett korunkban pedig, ma már nemcsak képletesen, belecsöppentünk a XXI. század tudományos forradalmába, melyet már nem nagyon értünk. A XX. század közepétől zajlik ez a változás, nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Szétestek a patriarchális nagycsaládok. Megszűnt a vérségi kapcsolatok ápolása s ezzel együttes kihasználása. Régen még a harmad-unokatestvérek is számon tartották egymást, a rokon szónak súlya volt. Ma a testvérek is ritkán találkoznak, nem ismerik a közeli rokonokat sem. Ezzel együtt kihalt a családi összetartáshoz tartozó erkölcs is. A telekommunikáció soha el nem képzelt áradata lassan az önálló gondolkozást is kiűzi belőlünk. Uniformizálódunk, a közös valutával majd együtt jön a közös nyelv, a határok nélküli Európával a kis nemzetek szétvándorlása. Illúzió lenne az elődök példáitól várni az útravalót, a tanácsot, hiszen ilyen körülményekre eddig nem volt példa, s ha nincs példa, nincs tapasztalat, nem lehet tanács sem. Olyan ez, mintha a kongói pigmeusoktól várnánk a tanácsot, hogyan kell hóembert építeni. A történelem menetét nemhogy megállítani, még lelassítani sem lehet. Ki kell várnunk, milyen új gazdasági-társadalmi viszonyok alakulnak az eljövendő fél évszázadban, utódaink talán majd kissé okosabbak, tájékozottabbak lesznek. Az az érzésem, hogy úgy élünk, mintha Óz, a nagy varázsló smaragdvárosában laknánk. Mindent gyönyörűnek, színesnek látunk, csodás mesevilágban járunk, mígnem egyszer Totó kutya majd elhúzza a függönyt, leveszik szemünkről a smaragdszemüveget, s szomorúan döbbenünk rá a szürke valóságra.
