Kék lovak, vörös őzek

    Mattis Teutsch János és a Blaue Reiter (Kék Lovas) csoport szellemi-formai kapcsolatainak feltérképezésére vállalkozott 2001. júniusi tárlatával a Nemzeti Galéria. Az erdélyi származású festő nem tartozott a csoporthoz, de müncheni iskolaévei alatt megismerkedett Kandinszkij tanaival, majd később Párizsban vele magával is. Kék lovas című festménye 1923-as keltezésű, tehát jóval a csoport széthullása után készült. A termekben rendre a brassói születésű festő képei sorakoznak élete különböző korszakaiból. Nyomon követhető, hogy tisztul le a formák expresszionista kavargása konstruktivizmussá, melyen azonban átsüt a „kék lovasok” éteri színeinek tiszta izzása. Ezek a festett üveg tisztaságú színtömbök tagolják a (szobrásznak tanult) művész faszobrainak formáit is, melyek minden mozgékonyságuk ellenére valamiként magukba zártan örvénylenek, akár holmi kandinszkiji csillagködök. A másik fejlődésvonal egyfajta futurista aktivizmus, ennek csírái a kezdetektől jelen vannak Mattis Teutsch linómetszetein. A fekete-fehér puritán komorsága furcsa tagadása a Kék Lovas csoport színorgiáinak. Nyilván nem véletlenül, amiként a Blaue Reiter képviselői is rendkívül tudatosan bántak a színekkel, s kedvtelve értekeztek róluk szép számú elméleti megnyilatkozásaikban. Mattis Teutsch linómetszetein az egymásba hömpölygő-pörgő alakzatok kavargása eleinte a csoport elvont, mégis „animalista” (Franz Marc kifejezése) formai világát idézi, később ez a kavargás is letisztul vékony emberi testek növényi nyújtózásává úgy szobrokon, mint képeken. A művész a függőlegest a dinamizmus kifejezésének tartja, mégis sajátos zártság, visszafogottság, sebzett magába burkolózás és ezzel együtt tömbszerűség érződik faszobrain. Amiként a hasonló tematikájú festmények színvilága is megszürkül, elkomorodik, falanszterien fenyegetővé válik.
    Az életmű-kiállítás hosszan sorakozó termei mellett hármat-négyet töltenek meg a Blaue Reiter csoport képei. Valóságos csemege ez művészettörténésznek és művészetbarátnak, akár még kultúrtörténésznek is, hisz a csoport kérészéletű működése épp egy világégés előestéjére, 1911–12-re tehető. Idő és tér keresztútja ez, mely egy térbeli csomópontban, Münchenben, a művészet egyik akkori világvárosában fut össze. A csoport tagjai: Javlenszkij, Marc, Kandinszkij és élettársa, Gabriele Münter. Érdekes módon közülük kettő orosz, s még érdekesebb, hogy az általuk kialakított formai világ – legalábbis a kezdeteknél – mennyire emlékeztet a nagyjából velük egy időben induló és Európába kerülő, s ott hasonló hatásokra rezonáló Chagall túlvilági „animalizmusára”, lovacskáinak betlehemi idilljeire. (Nem lehet véletlen, hogy a közelgő világomlást épp mi, „keletiek” éreztük meg, halálra ítélt őstulok-birodalmak lakói, oroszok és magyarok.)
    A Blaue Reiter mindössze két kiállítást rendezett, s kiadott egy almanachot, aztán mint csoport megszűnt létezni. Tán nem lett volna így, ha nem lép közbe az első világháború, s nem veti vissza hazájába Kandinszkijt, elszakítva őt feleségétől, Gabriele Müntertől; nem kerül ki a frontra a müncheni születésű Franz Marc, hogy Verdunnél befejezze rövid életét és művészi pályáját; nem menekül Genfbe Javlenszkij. Kandinszkij, a nagy túlélő már új utakon halad tovább, s a Blaue Reiter marad, az, ami, színpompás tűzijáték, hamar kihunyó fényeivel. Ez még a „béke” világa, de az idill már nem evilági. Javlenszkij célkitűzése, hogy művei „vissza tudják adni azokat a dolgokat, amelyek úgy léteznek, hogy tulajdonképpen nincsenek”. Színei egy aurafotó túlvilági izzásában ragyognak, pokolvörösök a szigetek a sötétkéken ragyogó tengerben, a narancssárga ég alatt a festő egyik földközi-tengeri tájképén. Sötétkék „glória” foszforeszkál egyik férfiportréjának feje körül.
    No, és milyenek a „vad lovasok” színei? Halványkékek és -rózsaszínek, üde növényi zöldek. Cézanne és Matisse színei ezek, aminthogy a Vadak hatása művészettörténeti tény. Ilyen rózsaszín nem vagy csak kevés terem a természetben, talán rózsaszirmokon, virágzó cseresznyefákon, de inkább selymeken, vagy éterbe lebbenő alkonyok felhőin, tünékeny reflexfényeken. Égi és nem földi színjáték színe ez, meg persze japán festményeké, Van Gogh japános csendéleteié. Tán nem véletlen az sem, hogy az idézett „hatások” Cézanne, Matisse, Van Gogh – mind Dél-Franciaország tájaihoz, Provence-hoz, Nizzához kötődnek.
    A másik szín a kék. Éteri világoskék ez, s mindjárt egy másik, „nem létező”, szimbolikus állathoz, a kék lóhoz társul. (Ugyan az egyik legszebb Blaue Reiter-képen a ló éppenséggel az előbbi álomrózsaszínben párállik elénk.) Telitalálat ez a választás a korszak hangulatának kifejezéséhez, a kék lovasok lovai telve vannak dinamizmussal, ahogy a táj egésze is Van Gogh-i örvénylésbe, pörgésbe kezd ezeken a képeken; az impresszionista-fauvista indíttatásokból megszületőben van az expresszionizmus. A növények és állatok világa nem különül el egymástól ebben a kozmikus örvénylésben, a mindig egymásba kapaszkodó, összehajló fák emberi kezekként kulcsolódnak egymásba, vagy Mattis Teutsch későbbi indavékony emberalakjait előlegezik meg. Az állatok meg hol növényien szelídek, akár a vörös őzek, hol sebzetten nekirugaszkodók, mint a viharban megbokrosodó lovak. (Tán nem véletlen, hogy a csoport kiállítását s később Chagall egyik tárlatát is a Sturm folyóirat rendezte meg.) Túlvilági tájat látunk, mesebeli vörös őzekkel, kék és rózsaszín lovacskákkal. Maguk a növények is inkább jelzésszerűen azok már, nem tudjuk, fák hajladoznak-e a hegyhátakon vagy óriási húsevő virágok. Az sem lehet véletlen egyébként, hogy embert szinte soha nem látunk a Blaue Reiter „tájképein”. A lovacskák meg (akiket a végén mindig lelőnek, ugye) odahajtják fejüket a magukba roskadva kuporgók ölébe, ha mégis megjelenik itt-ott egy emberi lény. E motívum sem lehet alkalomszerű a festészeti hatások eme nagy kézfogóján, hisz a Blaue Reiter székhelye München, s elég betérni a Régi Képtárba, hogy hasonló betlehemi idillre bukkanjunk. Meggyesi Tamásnak a minap megjelent könyve jut eszembe, amely a hölgy egyszarvúval mitologémájának nyomába ered. Ez a párhuzam sem alkalomszerűen kínálkozik tán, hisz az egyszarvú bonyolult kozmikus asszociációkat hordozó, ugyancsak nem e világi lény. Az expresszionizmus enciklopédiáját lapozgatva rábólintok Franz Marc egyik kék lovas képére, ahol a ló félrefordítja fejét, és ezért egyetlen füle akár szarvnak is mondható.
    Vihar előtti csönd kirobbanó fülledtsége, idillbe menekülés: az ebből az ellentétből adódó termékeny művészi feszültség nem tarthatott sokáig, a Blaue Reiter is szétrobbant, s a kék lovak, vörös őzikék helyét Otto Dix képei foglalták el a művészettörténetben, aki nem esett el a lövészárkokban, hanem a háború poklából hazatérve megfestette a tömegméretű gyilkolás első vérfagyasztó képeit. De az ő expresszionizmusa már egy másik történet.

Béresi Csilla