Isten búfelejt

    Van egy ország, amelynek lakói szentül meg vannak arról győződve, hogy a Jóisten – belefáradván az emberek dőre dolgaiba – pihenésképpen mindig csak ír muzsikát hallgat. Kell-e mondani, hogy az írekről van szó, ámbár ha jobban belegondolunk, a „zöld sziget” lakói épp elég fejfájást okoztak már eddig a Teremtőnek, így aztán bőven van mit lerónia az ír zenészeknek. Az emberiség jövőjének szempontjából talán nem érdemtelen megjegyezni, hogy az ír zene már régóta közkedvelt világszerte, nemrég még hazánkat is elérte ez a népszerűségi hullám, és most már a magyarok CD-i is szépen ott sorakoznak a Jóisten hifi-tornyán – némileg javítva az évezredes mérlegen.
    Tény, hogy az igazán jó ír muzsikában van valami nagyon arisztokratikus; elegánsan mélabús tűnődés az óceán felől fújó, a dús parti fövenyt megborzoló csípős időtlenség. Aki ismeri a híres Chieftains együttes lemezeit, az a zenét hallva könnyen maga elé képzelheti a tengerparton álldogáló, talpig elszántságba burkolózott kelta harcosokat, amint méhsertől szederjes homlokkal néznek egy irányba.
    Persze van egy másfajta ír zene is, nevezetesen a kocsmazene amely ellentétben a mi kocsmafogalmunkkal, nem a Sarki Rókából kiszűrődő hajnali óbégatást jelenti, hanem egyfajta közösségi létezés hátterét, melyben a hagyománytisztelet legalább annyira jelen van, mint a sör. Márpedig az ír fekete sör maga a hagyománytisztelet, és az ír zenét kedvelő Jóisten alighanem igen jó passzban lehetett, amikor kitalálta a vastag habú nedűt, melyet szopogatva mi esendő földi halandók is szívesen hallgatjuk a sejtelmes hangulatú ír melódiákat. Nem véletlen, hogy Magyarországon a stílus kocsmazene vonulata a legnépszerűbb, hiszen lelki és zenei vonatkozásban is sok a rokonság a két nép között. Akad néhány hazai zenekar, mely tudatosan épít közép-európai zenei elemeket az eredeti kelta dallamokba a világzene-tudományi stíluspiperkőcök legnagyobb örömére. (Arról sajna semmilyen megbízható adat nem áll rendelkezésre, hogy a Jóisten vajon e tradicionális, vagy a kocsmai dallamokra búfelejt.)
    A rendszeres kocsmalátogató idehaza szinte hetente találkozhat kedvenc törzshelyén a magyar „ír zenekarok” egy-egy képviselőjével, természetesen az európai szabványoknak és a NATO-kompatibilitásnak megfelelő repertoárral felfegyverkezve, amely többnyire az élményközpontok CD-osztályain bőségesen fellelhető ír slágerlimonádék jól-rosszul klónozott változatát jelenti – rendszerint az utóbbi jelző égisze alatt.
    Ír muzsikát persze a magyar kultúra alkoholmentes perifériáján is hallgathat a vezekelni vágyó. Például évről évre sor kerül a Zöld sziget napja fesztiválra, melyet az írek védőszentje, szent Patrik névnapján, március 17-én rendez az Almássy téri Szabadidőközpont. Ezen a fesztiválon az ír zenét játszó hazai együttesek színe-java ott van, kivéve persze az öt nullás fellépti díjúak boldog kis elitjét, akik aznap kénytelenek egy másfajta kulturális csatornából csörgedezni.
    Akárcsak tavaly, az idei fesztivál egyik kiemelkedő produkciója a szegedi Fianna együttes volt, tagjai fél éve megjelent CD-jük anyagából válogattak. Koncertjük színesítéseképpen Ronan Morgan, hazánkban élő ír sztepptánc-bajnok (korábban Michael Flatley egyik vezértáncosa volt) és két táncos barátja fokozta a már amúgy is forró hangulatot, Némi változás volt a CD-hez képest, hogy nem a lemezen hallható Lajtai Katalin énekelt, hanem egy hasonlóan remek (bár a hangnemekkel időnként kemény harcot vívó) „póténekesnő”.
    A Fianna tavaly decemberben megjelent CD-je a kissé bizarr Mad Skeleton – Őrült csontváz – címet viseli. A titulushoz méltóan a korongon hallható zene „vakmerően őrült”; ilyen színvonalú hangzóanyag kiadása ma Magyarországon a csőd egyik halálbiztos formája. Egyértelmű persze, hogy ez a lemez nem elsősorban annak a tizennégy magyar zenerajongónak a kedvéért készült, akik potenciális vásárlóként hivatottak a Fianna makrogazdasági mutatóinak fellendítését biztosítani. Nyilvánvalóan annak a. külföldi piacnak szánták az Őrült Csontvázat, amelynek előadói pódiumain Európa-szerte üdvözölt aktus a Fianna fellépése, évek óta bizonyítván, hogy nem feltétlenül a zsebünkben könyékig kotorászó távközlési cég favoritjai képesek egyedül agyontámogatott produkcióikkal kiizzadni a tizenharmadik csillagot Európa kultúregére.
    Nomen est omen: a Fianna névválasztása akár jelképesnek is mondható, hiszen a kelta mitológia szerint Fiannának hívták azt a hadsereget, mely Írországot megvédi ellenségitől, és tagjai kizárólag azok lehettek, akik nem csak katonaként, de költőként és zenészként is a legjobbak voltak. A Mad Skeleton a lemezborítótól az utolsó hangig ennek jegyében készült. A rendkívül igényes védőtasak ismertetőszövege szerint az albumon található tizenkét felvétel a költészet, a zene és a tradíciók őrzésének jegyében, az élet küzdelmeiről szól, melyet az egymást követő korok zenéinek szerves egybeépítése köt össze. Eredeti ír dallamokat és dalokat hallhatunk tehát, főként jig és reel ritmusban melyek modern hangszereléséért az együttes két tagját, Lang Jánost és Varga Kornél illeti – a legteljesebb – elismerés. Magabiztos stílusismeret, virtuóz hangszertudás, az ír zenei hagyományok tisztelete, egyben a legmodernebb hangzásokkal és ritmusokkal való vegyítése jellemzik a Fianna lemezét – bőven kiérdemelve az ősi kelta harcosokat illető elnevezést. A dallamok fölényes ismerete és uralása, a dialektusok könnyed alkalmazása, helyenként szellemes hangszerelés mind-mind az együttes fegyvertárának szinte észrevehetetlen kellékei. Különösen igaz ez az együttes szólistáira: Lang János hegedűsre és Alan Burton ír dudásra. Ők mint a lemez „primadonnái”, alapvetően meghatározói annak a minőségi megszólalásnak, amely mindvégig jellemzi az anyagot.
    Lang Jánosról nem árt tudni, hogy tavaly januárban egyik résztvevője volt annak a nemzetközi turnénak, amelyben a fiatal folkhegedűsök európai élvonalát jelentő öt művész lépett fel a legjelentősebb zenei pódiumokon.
    Számomra a lemez legkellemesebb felfedezése Varga Kornél gitáros, aki rendkívül kultúrált, izgalmasan modern kíséreteivel döntő meghatározója a Fianna magas zenei és ritmikai színvonalának. Jóllehet a zenekarra szemlátomást komoly hatást gyakorolt a progresszív folkot játszó ír Solas együttes megszólalása, cseppet sem zavaró Varga Kornél John Doyle-t, a Solas gitárosát idéző, hazai színpadokon elvétve hallható briliáns gitárjátéka.
    A három szólista vezérszerepe – Martin Green harmonikásról se feledkezzünk meg – forradalmian új a magyarországi ír muzsikában.
    Külön érdeme az albumnak a kristálytiszta, hazánkban imitt-amott hallható stílusos, ízléses, profi hangfelvétel.
    A gitár úgy szól, ahogy egy gitárnak szólnia kell, a hegedűnek – láss csodát! – hegedűhangja van. A hangzás tiszta és arányos, minimális effektekkel. Gyanítom, ez a lemez Írországban is a legjobbak közé soroltatna.
    Utoljára hagytam az együttes – akkori – énekesnőjét, Lajtai Katalint, akinek kétségtelenül szép és egyéni hangja van, én mégis kissé műfajidegennek találom ezen az albumon. Frazirozása talán túl rockos, több helyen is birkóznia kell – az egyébként igen nehéz – dallamokkal; általában véve, csak ritkán éri el a hangszeres szólisták technikai és kifejezésbeli színvonalát. Nekem külön az angol kiejtéssel is vannak gondjaim, de ismerve a hazai viszonyokat, mindez csupán amolyan szőrszálhasogató langyos nyafizás; manapság énekest (énekesnőt) találni egy európai színvonalú produkcióhoz nehezebb, mint hibátlanul kitölteni egy adóbevallási ívet.
    Összességében a Mad Skeleton ragyogóan sikerült lemez, egyben igen magas mérce a többi magyar zenekar számára.
    Magas ez a mérce akkor is, ha a Fianna – talán kissé méltatlanul a rettenthetetlen névadókhoz – a diszkópiac babérstandja körül is ólálkodik. Beavatottak jól tudják, hogy a Crystal együttes, a hazai diszkóólak és kereskedelmi rádióadók felkapott sztárzenekara (és akkor nem is említettük a Dáridóban mutatott kirohanást a jó ízlés ellen, vagy a reklámiparhoz fűződő meleg szálakat) részben a Fiannából ered: a Mad Skeletonon hallható Lajtai Katalin mostanság a Crystal énekesnője – nyilván nem Lagzi Lajcsi két szép szeméért szerelt le az „elit” költő-katonák seregéből és csapott fel tuc-tuc zsoldosnak. („Tuc-tuc”: értsd: feketére lakkozott dzsipekből kiszűrődő brutális erejű hangeffektus hajhali három felé.)
    Még vájtabb fülűek a Crystal nemrég megjelent (diszkóslágerlista-csúcsokat döngető) CD-jén hallhatják Lang János európa-járt hegedűjátékát, és Alan Burton avatott szájában is fel-felzokog a diszkóduda.
    Az összkép persze így is felhőtlen: egy fenékkel két lovon, a tetejében a két paci ellenkező irányba üget! Ez így veri ócseny korszerű és globális; nesze nektek avítt költőzsenik, penészes muzsikus-katonák.
    Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy amikor a Teremtő, dolgozatom olvasván remegő kézzel nyúl a CD-k felé (nyugtatandó háborgó idegeit), vajon Fiannáék melyik korongját nyeleti el a hifijével?

Bocskai István