Rum, szivar, idő

    „Se melankóliát, se depressziót, se agressziót nem érzek a levegőben. Felhőtlenséget sem, de vidámságot igen. A verandákon dominóznak, a lakásokból salsa szól. Valószínűleg korábbi regényekből, filmekből, innen-onnan tapasztalt hangulatokból egyfajta romantikus-intuitív érzés kerít hatalmába, hogy én értem ezt a kultúrát. Ismerős az építészete, napsütése, virágai, feketéi és fehérei, verandái a koloniál hintaszékekkel. A tenger meleg és sós, az eső apró szemű és érintésszerű, erotikus, ahogy a levegő is az a páratartalom miatt. Bebizonyíthatatlan az az érzésem is, hogy az embereket melegebb, alapvetőbb és ösztönösebb összetartozás köti össze. Fizikaibb. Testibb. Hogy ez földrajz, kultúra, vagy a közös sors, nem tudom” – idézi társának, Annának Budapestről Kubába küldött feljegyzését Havannai napló című könyvében Serdián Miklós György. Az editio plurilingua gondozásában megjelent szövegfüzér egyik leginkább meglepő sajátságára utal egyébiránt ez az idézet: ahogyan Annának, úgy idővel a Havannai napló olvasójának is kialakulhat az a benyomása, hogy érteni véli azt a látszólag egzotikusan távoli karibi kultúrát, ami a könyv lapjain tárul elé – feltéve persze, ha a kultúra fogalmát tágabban értelmezi, s a művelődéstörténeti tradíciókon kívül az adott társadalom személyes kapcsolatainak, a közös sorsból eredően átélt közösségformáló hatásoknak a rendszerére is kiterjeszti.
    Ha ugyanis a magunkévá tesszük ezt a kultúrafelfogást, akkor megdöbbentő időutazásban lehet részünk: a kilencvenes évek „későszocialista karibi valóságában” többé-kevésbé ráismerhetünk a nyolcvanas évek Magyarországának átmeneti időszakára, ahogy Hankiss Elemér nevezte: „pongyola társadalmára” is. A hétköznapi életet átható, a gazdasági kényszer hatására beköszöntő apró-cseprő ügyeskedések, kisszerű megélhetési trükkök, a hivatalos tilalmakat kijátszó rafinériák alkalmazására – de mindemellett a társadalom szinte egészét befolyása alatt tartó közmegegyezésre, a békés egymás mellett élés hétköznapi filozófiájára is. Arra az általános vélekedésre, hogy a gazdasági átalakulás viszonyai egyelőre ugyan átláthatatlanok, de a társadalom rétegződése azért még egyértelműen és tisztán leírható: vannak „ők” és vagyunk „mi”. „Ők”: a kommunista hatalom képviselői és kegyeltjei – és „mi”: akiknek nincs más dolgunk, mint hogy velük szemben határozzuk meg önmagunkat.
    A párhuzam a bomlófélben lévő szocialista Magyarország kései éveivel szinte bármikor megvonható. Már csak azért is, mert Serdián Miklós György különös előszeretettel ábrázolja a szocializmus rendjét megbontó, a Fidel Castro diktálta törvények szellemét látványosan figyelmen kívül hagyó jelenségeket: a múlt tradícióinak feléledését, valamint a kapitalizmus logikájának egyelőre korlátozott, de egyre markánsabb érvényesülését. „A vallási piacon – hivatalos nevén a kézművesek vására – a Santería szent tárgyait árusítják futószalagon – számol be az ideológiai erjedés egyik leglátványosabb tünetéről a szerző. – A tömegtermelés szelleme elérte a Nagy Sziget egyik legfrissebb exportslágerét – az afro-kubai vallást… Betört a kapitalizmus a szentek piacára. Átmegyek az óvároson és visszafelé a Murallán jövök, ahol álmosan rozsdásodó redőnyök emlékeztetnek rá, hogy itt valamikor pezsgő élet folyt. A forradalom előtt ez volt a textilkereskedők utcája. Most tespedve várja a holnapot. Talán a mát. Mert az ütem elképesztően gyors. A tegnap tiltásai ma már nem igazak, és ez a ma magában hordozza a kézzel fogható holnapot – a szocialista valóság temetését.”
    Abban a közegben azonban, amelyben még a „későkaribi szocialista valóság” viszonyai a meghatározók, a holnap nem igazán tetszik „kézzel foghatónak”. Épp ellenkezőleg: a holnap maga a bizonytalanság – amelynek a bizonytalanságától viszont paradox módon nincs miért tartani. Olyannyira nem, hogy még a gondokat és a tennivalókat is minden probléma nélkül át lehet tuszkolni és tessékelni a holnap bizonytalan tartományába. Nos, ezekben az énvédő mechanizmusokban is könnyűszerrel felfedezhetjük a mi egykor volt „pongyola társadalmunk” működésének egyik legfőbb vezérlő elvét. S ezt a logikát valószínűleg csakis azok érthetik meg, akik életüknek valamelyik szakaszában tapasztalatokat szerezhettek arról, hogyan is működött a létező szocializmus. Igen. Ha bármi nehézség adódik, annak orvoslását érdemes inkább holnapra halasztani: arra a holnapra, amely valójában már nem más, mint az idő egyik beláthatatlanul távoli sávja.
    Serdián Miklós György könyvének egyik legmaradandóbb erénye, hogy bravúrosan érzékelteti, a kubai élet egyre újabb és újabb színterein is elénk tárja ennek a maňana-időszámításnak a természetét. Nem táplál bennünk illúziókat: nyilvánvalóvá teszi, hogy a „szakállas forradalmárok”, a nagy „macherek” kubai generációja egyfelől ugyan megkopott, másfelől azonban nagy tehetséggel konzerválta a hatalmát. „Semmi sem változik – csak az árak… Megkezdődött az utazás a Nagy Szigeten – egy kiszámíthatatlan jövő felé… Közeledik a Nemzeti Védelem Napja, és Kuba állhatatosan nemzeti, még a kommunizmus állítólagos kísértetének szakállas árnyékában is, bár dr. Fidel Castrón kívül az összes valamirevaló szakáll fűbe harapott: Camillo Cienfuegos repülőgépestül eltűnt a tengerben és dr. Ernesto – Che – Guevara is hamar bevégezte mostani életét. A valóságban megjelenik Romes Chandra, az old boys örökzöld arca, a harmadik világ nagy macher-e. Az öregfiúk mintha kibérelték volna ezt a néhány szerepet a világot jelentő politdobbantón. Nem történik semmi. No pasa nada.”
    A hatalom őrzésének mesterei, a marxista „öregfiúk” világa azonban a Havannai napló szociografikus hitelességű leírásainak tanúsága szerint immár más mestereknek is helyet ad: a túlélés mestereinek. Akik szivart csempésznek, kávét lopnak, s túlnyomórészt a turistákkal üzletelnek és kokettálnak. „Álomszerű kedvességgel” hagyják múlni maguk körül az időt, látszólag tudomást sem véve arról, hogy – miként a Granma, a Kubai Kommunista Párt Központi Bizottságának hivatalos lapja a fejlécén hirdeti – országukban a haza vagy halál ügyében hozott össznemzeti és forradalmi döntés immáron negyvenedik évfordulójára emlékezhetnek azok, akiknek éppen erre van kedvük emlékezni. A szocializmus vagy halál – socialismo o muerte – castrói dilemmája helyett ők többnyire inkább a szivar vagy rum dilemmájával kívánnak szembenézni – hogy valamiképpen mindig távol tarthassák maguktól a rosszkedvet: „erre itt igen kényesek az emberek. Aki rosszkedvű, azt bolondnak tartják.”
    A túlélés játékosait szerencsétlenebb napjaikon éppen ezért leginkább és legfeljebb a kubai kábaság szindrómája érheti utol – hozza tudomásunkra Serdián, nem igazán hagyva bennünk kétséget az iránt, hogy saját magát is ezek közé az emberek közé sorolja: ez a tünetegyüttes „abból áll, hogy reggel felébredsz és nem tudod, hogy mit akarsz csinálni, mert átkozottul hosszú a nap, rengeteg a fény és állandó a meleg, tehát minden paradicsomi – de minek?”
    A kubai kábaság leküzdésének eszköze lehet talán annak a naplónak a vezetése is, amely Serdián Miklós György különös hangulatú könyvének alapjául szolgált. Mert ha átkozottul hosszú a nap, abba talán még néhány sor papírra vetése is belefér – amely sorokról még azt sem kell pontosan tudni, hogy később milyen célt szolgálhatnak, mivé állhatnak össze. A cél ugyanis mellékes. Előbb-utóbb majd csak kiderül, milyen tanácsokkal szolgálhatnak azok a „romantikus-intuitív” érzések, amelyek a Nagy Sziget magyar vendégeit és vándorait keríthetik a hatalmukba. Igen. Előbb vagy utóbb. Ma#328ana.
    S hogy mivé álltak össze végül a Kubában papírra vetett naplóbejegyzések? Azt lehetne mondani, hogy Serdián Miklós György könyve egyszerre útikalauz, életvezetési tanácsadó, politikai pamflet és posztmodern szövegmontázs. Igen: a Havannai napló nem diárium, hanem valamiféle különös kompiláció, amely formai értelemben is két részre osztható. A könyv személyesebb hangvételű első része nem más, mint régebbi naplóbejegyzések újraírása, újrafogalmazása, újraalkotása. A non-fiction szövegelemek szépírói transzformációja az 1998. XI. 10-i bejegyzésnél ér véget, amelyben a szerző kijelenti: „Ma befejezem a múltat: 1998. IV. 12-nél tartok.” A múlt és a jelen idősíkjainak egymásba érése után, a könyv második részében némiképpen egyszerűsödik a szöveg: a feljegyzések pergőbb ritmusúvá, ötletszerűen csapongóvá, szeszélyesen ide-oda cikázóvá válnak, s számos talált szöveggel is kiegészülnek. A szerző a kubai lapokat és a magyar sajtó kubai tárgyú írásait szemlézi, magyarországi utazási irodák kubai ajánlatainak szövegeit kommentálja, a Magyarországon kiadott, Kubáról szóló ismeretterjesztő, tudományos vagy politikai könyvek szövegeit vesézi ki, majd kitér Dobai Péter és Csoóri Sándor – „a cenzúra és öncenzúra idején írt” – Kuba-könyveinek bemutatására is. A könyvnek ez a része jószerével nem más, nem több, mint háttérinformációk közlése – de a szerző ezekkel a sok helyről, sok forrásból összegyűjtött információdarabkákkal sajnos nem kiegészíti, gazdagítja a Havannai napló szépírói erényeket felvonultató, hangulatos és hangulatteremtő részeit, hanem inkább ellenpontozza. A havannai emberek „álomszerű kedvességének” megrajzolása, világos érzékeltetése után néhány esetlegesen kiválasztott, száraz, hivatalos vagy nem igazán szorosan idetartozó adatot és idézetet is szükségesnek lát mellékelni, s ezzel feleslegesen megnehezíti könyvének befogadását. Az igazi túlélők – éljenek akár Kubában, akár Magyarországon – vélhetően ugyanis igen csekély hajlandóságot mutatnak arra, hogy szembesüljenek a sajtótermékekben végzett célzott irányú szemlézés, valamint a különböző könyvekben végrehajtott monotematikus tallózás precízen adagolt eredményeivel. Ami nem lenne baj, de Serdián Miklós György könyve nagy valószínűséggel éppen hozzájuk, az ő ízlésükhöz állhat a legközelebb.
    Az ő világuk pedig inkább a ma#328ana. A holnap, amelyben minden változatlan: az eső lágy és érzéki, a rum tiszta és erős, a szivarfüst illatos és átható, a lányok szépek és kedvesek. Az a holnap, amelyben nem a haza vagy a halál között, hanem a reggelek kábulata vagy a nappalok álomszerű nyugalma között kell választani. Az a holnap – amely számunkra már tegnap.
    Igen. A Havannai napló ezzel az akarva-akaratlan megvalósított időutazással, a „későszocialista valóság” földrajzi elhelyezkedéstől független időélményének pontos megidézésével vonhatja magára leginkább a figyelmet. Egy olyan korban, amelyben – sajnos vagy szerencsére, ezt ki-ki döntse el saját belátása szerint – beláthatatlanul messzi távolságba kerültünk azoktól az időktől, amelyekben nem történik semmi.
    A porondot homok borítja. Egy kis öböl partján vagyunk, nem messze a Comodoro-szálloda exkluzív strandjától. A tenger partján irdatlan betontömbök hevernek, „amiket valamikor, valakik – a valós szocialista tervgazdálkodás ereklyéiként – elhajigáltak.” A parton néha feltűnik egy-egy besúgó, „aki feltűnésmentesen lesi a tengert – a határt.” „Itt-ott állatáldozatok maradványait fedezheti fel az ember”, amelyek az afro-kubai vallás „melléktermékei”.
    Igen. A tengerpart maga a határ. Ha közeledik a kábulat, a határ közelében kell maradni. A határok arra valók, hogy átjárjanak rajtuk.

Toót H. Zsolt