Helmi Rajamaa

Vendéget várva

Szemem az órán, gálában
ülök a kandalló előtt,
léptekre fülelve,
csengőre ügyelve,
várakozva.

A várt vendégből
félistent csináltam magamnak.
Mint komlóital
a vérbe jutva,
mint a legízesebb mézes sütemény,
mely elolvad a szánkban,
elveszejtettem magam.

Márciusi este. A nap
aranyló felhőhabokba süllyed.
Naplemente tűzvészében
lángolnak az ablakok.
Fenyők csúcsa izzik.
Lassan elkókadok
mint az amarillis,
mely utolsó látogatásából
még megvan a vázában.

Várok. Majd legyintek.
Ünnepi ruhámat,
melyet egy jó nevű
divatszalonban vettem,
vadul letépem.
Cipőm lerúgom,
nyomja a lábam.

Józanul gondolkodom. Eljött az idő,
hogy a rózsaszínű fellegekből
a földre zuhanjak,
megesik ez,
ha egy félistenről kiderül,
hogy egyszerű halandó.

A díványra dobom magam.
Szemem lehunyom.
Élvezem a létet.
A függetlenség
kéjes mámorát.
Élvezem… amikor hirtelen
ajtócsengő!

Ó, istenem!

Az elhagyott dala

Kezemben száraz zelniceág,
ülök a fűben.
Ő gitározik
és –
ó, milyen jól tudom! –
labdázgat a szívemmel.
Száján szóarany,
a hangja sármos,
mikor a pohárról dalol,
melyből boldogságot ittunk,
és az ágyról,
ahol életet csináltunk.
Dalaival fogva tart,
mert szívekhez szólni,
szavakat szőni
azt mesterien tud.
Dalai akár a lángok
másokat is megperzseltek már.
Biztosan új kalandra gondol,
hogy megszabadul tőlem,
mint nyűgös tehertől.

Szívem kihűl.
Nem több már,
mint egy átjáróház,
melynél nem számít más,
mint a pillanat
és a dekoráció.

Kérész Gyula fordításai