Hando Runnel

A menny és a föld

A világ hatalmas, oly hatalmas, hogy elfáradna az a pillantás,
mely a világ közepétől a világ végéig futó utat bejárja.
A fénysugár is elfárad, félútján a világnak,
céljához soha el nem ér.
Az, ki mindezt megteremtette, művétől távol él,
egyforma távol tőlünk – mindannyiunktól.
Elfáradnak, kik szüntelen őt keresik,
útjuk közben éri mind a végzet.
Másképp léteznek aztán –
álmainkban, lelkeinkben.
Talán nincs is teremtő, csak az árnyéka van mégis
mindenütt jelen.
Teremtő és teremtett nem találkozhatnak, mégis összefűzi őket
egy kapocs.
Úgy, akár a menny és a föld:
a szembenállás örök, mégis létezik közöttük
a kapocs.
Legyen bár világosság, árnyék, álljon a világfa,
vagy égjen máglyája a szenvedélynek.

A föld szomjazza a mennyet: a föld telis-tele akarja inni magát
a menny óriási melléből.

Az innenső és a túlsó világ

A világ hatalmas, hatalmasabb
a lekváros kalácsnál.
Az ég fölötte szörnyű nagy,
belőle a láp, az erdő alászáll.
Ez az égbolt ragyog fel, ha nap kél,
s a csillagokat elkerüli a napszél.
Mindehhez elég volt egyetlen bölcs tanács,
a mindenség így hozhatta létre önmagát.
Motorja nyers és ismeretlen anyagát
kifogyhatatlan akarat és erő hatja át.

Az örökkévalóság

Nézz meg engem, a kicsinyke embert.
Küzdenem a világért kellett.
Úgy gondoltam, e küzdelem szép.

Nézz meg engem, a kicsinyke embert.
Küzdenem az igazságért kellett.
Büntetésül kaptam az alvilág hűvösét.

Nézz meg engem, a kicsinyke embert.
Őrizkednem egyetlen dologtól kellett,
ami igaz is volt, nemcsak szép.

Azóta csak szánakozni látsz.
Véget nem ér a könny, a gyász.
Íme, ez hát az örökkévalóság.

Az istenek megsemmisülése

Egyszer majd a menny a földtől elszakad,
és szétbomlik köztük minden kapocs.
Akkor az emberekből csak süllyedő forgács marad.
Elvesztik minden támaszuk, mi volt.

Éppen ez az istenek megsemmisülése,
mikor a menny ily hirtelen hátrál.
Akkor a szellemeket nem ijeszti dob, sőt a kakas se,
s az emberekre csak a veszély s a kín vár.

Akkor egyenesen áll majd a homokerdő,
növekszik, hogy a mennyet végre elérje.
Akkor az isten nélkül maradt embererdő
láthatja: ez a menny lassú közeledése.

Karafiáth Orsolya fordításai